A Magyarok Világkapcsolata
 
            
t h e   h u n g a r i a n   w o r l d   c o n n e c t i o n       

 
 

Kávéházi irodalom

Miska János

Februárban a magyar kávéházi irodalomról hallottunk előadást a victoriai irodalmi esten. Pelvay Mária bevezetőjében ismertette a kávéházak szerepét a társadalmi és kulturális élet alakulásában és beszámolt történelmi jelentőségükről. Némelyik alig pár évvel fiatalabb a Werbőczy Tripartitumnál, de határozottan öregebb a Nemzeti Kaszinónál, vagy a bugaci csárdánál. Valóban, századokkal ezelőtt a kávéház volt az egyetlen városi létesítmény, amely a keleti és nyugati világ urbánus kultúrájának eredetét bizonyította. A múlt század- eleji, vagy az azt megelőző irodalomnak a kávéház nyújtott hathatós teret. A kávéház barátságos légkörében biztonságban érezték magukat az örökös szegénységben élő írók. Ott dolgoztak, étkeztek, szórakoztak. Ezek nyújtottak számukra nyilvánosságot, erkölcsi és anyagi létet.

Az előadó hat kávéházat ismertetett, kortársi irók szemelvényeiből vett felolvasásokkal. Hallottunk a Central, a New York, a Philadelphia, a Bucsinszki, a Simplon és a Japán kávéházról. Közreműködött felolvasásokkal a Fias házaspár, Zsuzsa és György, a Fischer házaspár, Judit és Miklós, valamint Kövér Katalin. A szemelvényekből hiteles képet kaptunk a kávéházi légkörről, mely az irodalom mellett a kor társadalmi életébe is bepillantást adott. A New Yorkról Krúdy Gyula és Török Sophie, Babits Mihály jegyese megemlékezéseiből hallottunk. Szó esett Szabó Lőrincről, Kosztolányiról, Babitsról, Karinthyról, mint a ,,legnagyobb” íróról. Megismertük a szerzők erényeit és rigolyáit, egymáshoz való viszonyukat, atyafiságukat vagy kicsinyes intrikáikat. Kiss József jeles iró-szerkesztő például ott ült a sarokban, sasszemekkel  figyelve, kik olvassák írásait a lapok új számaiban. Akik feledékenységből, vagy egyenesen truccolásból nem olvasták, azok már búcsúzhattak is verseik, tárcáik megjelenésétől.

Zelk Zoltán, Nagy Lajos és mások megemlékezéseiből megismerkedhettünk a jó és rossz pincér alakjával, Józsival, az előzékeny, humoros és humánus pincérrel, ellentétben a szemtelen Zsigával, akit ellenszenves volta ellenére is kedveltek a törzsvendégek. Kiderült, hogy a Simplonban Szász Zoltánnak, a vén cigarettásnak - néha öt-hat cigarettája égett egyfolytában elhelyezve a fényes márványasztal szélén! –, a pimasz Zsiga ,,könnyű étel” gyanánt háromfogásost szogált fel: egy tányér levest, egy másik tányér levest és végül harmadik tányér levest. Zoltán szótlanul elfogyasztotta mind.

A Japánban Márai Sándor volt törzsvendég. Az 1890-es években nyilt egzotikus kávéház a fiatal titánok tündérhazájának számított. Ő írta meg kortársai nincstelenségét. A Nyugaton élő alkotók természetesnek vették anyagi dolgaik propagálását. A magyar írók szerénységből nem szóltak nyomorúságos életükről. Kivéve József Attilát, s különösen ,,Harminckét éves lettem én…” kezdetű költeményében. Volt olyan alkalom, feljegyezték, hogy József Attila és Nagy Lajos megosztozott egy tányérka ételen, mert ennyire is alig futotta. Igazi bohém élet volt a kávéházi élet. Volt olyan törzsvendég, aki kéziratával egyenlítette a cechet, néha az azon melegében elkészült egyoldallal, esetleg kettővel.

Sajnos, minden jó véget ér egyszer. A fenti kávéházak is rendre becsukták ajtajaikat. A túlélő írók nosztalgiával emlékeztek a hőskorra, amely, mint Csukás István írta  “Búcsú”
c. tárcájában és ezt nem lehet visszahozni  semmilyen ürüggyel…” A beszámolót a zenei kávéházakban – mert volt zenei és olvasó kávéház! – elhangzott kedves dalokkal egészítette ki Marika, melyek felpezsdítették a hallgatók vérét.

Kiegészítőül megemlítendő, hogy volt némi kávéházi élet a mi időnkben, az 50-es évek elején is, az Emkében. Végh Antal, az utolsó népi író szintén annak elmúlásáról ír kedves nosztalgiával. Ez a gárda azonban már önérzetesebb volt diplomatikus elődeiknél. Feljegyezte, hogy az Emkében is voltak szemtelen pincérek. Egy alkalommal kis adag babgulyást rendelt, üresen. A pincér, a vendégek füle hallatára, hangosan megismételte a nem egészen lukulluszi rendelést: Kis adag babgulyást, üresen, Végh úrnak!”

Antinkat sem Óbudáról, hanem a szatmári Jánkmajtisról szalasztották. Mikor a pincér megérkezett a rendeléssel, Antal kivette a kezéből a tányért, s a hetyke felszolgáló arcába taszajtotta.

Hiába, ezek a szép évek is elmúltak. Vajon hol élnek, társalognak, szorongva alkotnak napjaink magyar írói?
az oldal tetejére Impresszum | Hirdetési árak | © Magyar Krónika Rt.