Kosztolányi Dezső publicisztikájának jellemzői az Alakok című riportgyűjtemény alapján.

"-És micsoda fegyver az, amely
A bombánál is erősebb?-kérdezte a diák.
-A szó - felelte csöndesen az író."[1]

I. Témaválasztásom indoklása

Kosztolányi alkotói egyéniségének kétarcúsága már a középiskolai tanulmányaim alatt megfogott. A kötelező olvasmány Édes Anna című regény egy távolságtartó, tárgyilagos, tényközlő, érzelmeit titkoló írót mutatott, aki legfeljebb áttételesen, Moviszter doktor szavaiban árulja el megértő rokonszenvét a vergődő Anna iránt. Kor- és kórképe a társadalomról inkább didaktikus, mint elvarázsoló, magával ragadó.

A költő Kosztolányi már közelebb állt hozzám. A Boldog, szomorú dalban - úgy éreztem - beengedett lelki vívódásának legintimebb szférájába. Ő, az ünnepelt "énekes fia" Magyarországnak, aki a polgári jólétnek minden kellékével el van látva, az éjszaka csöndjében kétségbeesetten keresi a "Kincsét", aggodalmát is megosztva velem: vajon elég lesz-e mindaz a könnyed, szép, népszerű irodalmi érték, melyet eddig alkotott, ahhoz, hogy "otthon legyen az égben", azaz halhatatlan lehessen. Szép vallomása az elmúlástól való félelemről a Vörös hervadás, az Őszi reggeli, a Halotti beszéd, melyekben örök emberi rettegések szólalnak meg, szintén megérintettek.

A harmadik arcát akkor ismertem meg, amikor rátaláltam publicisztikai munkásságára.
Az átlagolvasó számára csak a regényíró és a költő Kosztolányi létezik; valószínűleg az irodalommal behatóbban foglalkozók tudnak csak az újságíró Kosztolányiról.
Pedig hosszan lehet sorolni azokat az újságokat, melyeknél dolgozott: Budapesti Napló, A Hét, Nyugat, Világ, Pesti Napló, Esztendő, Népszava, Élet és a gyakran rosszallóan emlegetett Új Nemzedék.

A publicisztikai műfajok teljes tárházát bemutatja. Írásai "átmeneti művek"-nek is nevezhetők, mert - és éppen ezt akarom dolgozatomban vizsgálni és megmutatni - az újságíró és az író sohasem válik el egymástól. Útinaplók, rajzok, riportok, portrék, vázlatok, önvallomások egyaránt találhatók publicisztikájában.
Megismerve ezen írásait, ennek a százarcú életművésznek a tanulmányozásával, értékeinek feltárásával próbálkozom. Természetesen nem az egésszel, hanem hatalmas méretei miatt csak egy szeletével. Az Alakok című gyűjtemény elemzésére vállalkozom úgy, hogy megkeresem az ábrázolt figurák "rokonait" Kosztolányi verseiben, illetve a Tere-fere című gyűjtemény alakjai között.

Elöljáróban felsorakoztatom azokat a jellemzőket, melyek általánosságban megtalálhatók publicisztikájában, s melyek miatt Kosztolányi életművének ezt a részét választottam elemzésül.
A szerződést kötő újságírónak napi kényszere a cikkírás. Kosztolányinak mind ez a kényszer, mind a nagyszabású összefoglalás lehetőségének hiánya előnyére vált e művekben. A hangulat élményéből fakadó meglepő és megejtő társítási készség, a látás, érzés és gondolkodás egybejátszásának remekei a publicisztikai alkotásai. Jelentéktelen, sokaknak közömbös dolgok költészettel telítődnek bennük.

Nem törekedett módszeres tudományosságra, de a leírt sorsok, jelenségek szavakban meg nem fogalmazott társadalomképpé kerekednek, gyakran általános kritikává válnak.
Mindenhez hozzászól, mindenről van véleménye. Érdekes számomra, mert a történelemből vagy olvasmányaimból ismert alakok és események élő élményként, napi aktualitásként vannak jelen a cikkeiben. Találkozása Gorkijjal (Ebéden Gorkij Maximnál), beszélgetésük az oroszországi helyzetről (1924-ben!), az író sokat mondó elhárító gesztusa: "Hagyjuk, nem politizálok. Semmi politika."[2] - akár árulkodó jelek is lehetnének. Bemutatja Mussolini Itáliáját olyan árnyaltan, annyi oldalról megvilágítva, hogy ekkora időbeli távolságból is beleborzong a mai olvasó az igazságos ítélkezés nehézségébe. De vannak könnyedebb kritikái is színházi előadásokról, jó és kritikustársakról, a 49 napig éhező koplalási világrekorderről, stb. Nem ismer jelentékenyt és jelentéktelent, mert mindenütt ott van az ő állandó, éber, szeretetteljes érdeklődése, mellyel olvasóit is magával ragadja. Szavakba is önti ezt a tulajdonságát Devecseri Gábor Az élő Kosztolányi című kötetében. "Összegyűjteni, felszívni, vizsgálni, érezni a nagyszerű, felemelő és leverő, de mindig izgató világot."[3]

Tele volt szeretettel és megbocsátó elnézéssel a világ iránt. A kortársak legtöbbje barátja vagy ellenfele volt, ellensége azonban egyikük sem. Egyetlen sorát sem irányította gyűlölet. Ezt akkor is tapasztalhatjuk, amikor kortársairól ír sorozatot. Egymás után kerülnek tollára olyanok, akik már az ő idejében is méltatlanul elfeledettek voltak. De ha volt érdemük, még ellenfeleiről is tudott dicsérőleg szólni. Például Rákosi Jenőről írja: "Azt, hogy most, friss és acélos nyelven vitázunk vele, nem kis részben neki köszönhetjük."[4]. Pedig Rákosival kemény elvi csatái voltak.

Emberszeretete, határtalan érdeklődése az emberi sorsok iránt átsüt legközömbösebb témáin is. Ahogy komorul a világ körülötte (az első világháború, családi tragédiák, Trianon), úgy kerül egyre közelebb az egyszerű emberekhez. Lefesti a növekvő zűrzavart, a kétségbeejtő nyomort. Harcos kiállást, szavakban megfogalmazott társadalombírálatot azonban nem találunk nála. Elfogadja az életet úgy, ahogy van, olyannak, amilyen. Megállapítja ugyan, hogy az egész romlásnak a politika az oka, ő maga azonban apolitikus igyekszik maradni. A nyomor társadalmi úton való felszámolásának a gondolata fel sem merül benne. Nem lát - de nem is keres - kiutat, nem foglal állást. Azzal azonban, hogy az ő sajátos "demokráciájában" egymás mellé kerül a grófnő és a telefonoskisasszony, a pap és a primadonna, a szemetes és a táncmester, mutatja, hogy a társadalmi ranglétrán elfoglalt hely vagy a mások által felállított társadalmi megbecsülési lépcsősor az ő szemében nem jelent emberi értékrendet.
Figyelemre méltó Kosztolányi humora. Sem regényeiben, sem verseiben nem csillantja fel ezt az erényét. Az Alakok figuráiban viszont mindig találunk egy kis szájszögletben bujkáló mosolyt, a Tere-fere újságcikkeiben egész műveket szentel egy-egy humoros jelenség körüljárásának. (például: Állatok színháza, Nézőtér, Színházi kis tükör, Kis riportok, stb.).

Sűrítő képességének jó példái az Alakok, ahol egy-egy jellemzett egyén alakjában lehet egyéni, de sorsában egy egész embercsoport képviselője, tehát típus is. Jó példája a kevés szóval találóan jellemzésnek a "Népek, egyetlen igével" című kis remek, ahol a nemzeteket egy igével akarván jellemezni, igen találó párosításokat alkot.

"Olaszország dalol.
Spanyolország táncol. 
Franciaország cseveg.
Németország tanul.
(..)
Finnország szánkáz.
(.)
Anglia parancsol.
Amerika keres.
Svájc gyűjt.
Monaco játszik.
(.)
Magyarország sóhajt.
(.)
Oroszország ordít."[5]

Úgy érzem, az író és újságíró legtökéletesebb ötvözetét ezek a publicisztikai munkák mutatják. Dolgozatomban azt kutatom, hogy nyilvánul meg Kosztolányi írói, gyakran költői vénája a riportok, interjúk formájában megírt világábrázolásban.