Surján László/Magyar Hon-Lap

Emlékezni, fejet hajtani jöttünk. Jelenlétünk nem lehet búsongás, szavaink nem merülhetnek ki a vereség emlegetésében. Nem engedhetjük azt sem, hogy elfelejtsük ezt a sorsfordító napot, ahogy az emberi emlékezet szeret elfordulni a kellemetlen, fájdalmas emlékektől. Tanulni, és erőt meríteni szeretnénk.

Ki tudja, mióta hangzanak el emlékbeszédek a mohácsi csata napján? Kisfaludy Károly híres verse, a Mohács, maga is felér egy megemlékezéssel. Megírása óta bizonyára számtalan szónok idézte a kezdő sorokat: "Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek, Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács!"

Azt, hogy a csata elveszett, tudjuk. Hogy szinte teljesen megsemmisült a mintegy 25 ezer fős hadsereg, ugyancsak ismert. Érettségi tétel szokta kérni a fiatalokat, hogy tárják fel: a csata elvesztése miért eredményezte az önálló magyar királyság bukását? A baj, amely ebből a csatából hazánkra származott, nagyon nagy. II. Lajos halála után a Magyar Királyság egészen 1920-ig nem tekinthető független, szuverén államnak. Idegen királyok, idegen tanácsadók, idegen szívű emberek voltak a nyakunkon. Forradalmaink, szabadságharcaink sora jelzi, hogy ezt a helyzetet nem akartuk, nem tudtuk elfogadni. Tragikus, hogy az önrendelkezést akkor kaptuk vissza, amikor elvesztettük területeink nagy részét. Mohács valóban nemzeti nagylétünk temetője. De nem kellett volna azzá lennie. Nézzünk hát a mélyére ennek a napnak!

Mint minden jelentős eseményből, ebből is sok tanulság adódik. Ismét a költőt idézem: "Tomori! büszke vezér! mért hagytad el érseki széked; Nem halt volna hazánk dísze, virága veled."

Hazánk dísze, virága. Igen a mohácsi csatatér magyar halottai megérdemlik ezt a megnevezést. Mert mit is jelent a hazáért halni? Az áldozatra az képes, aki a saját életénél is többre becsül valami más, nagyobb értéket. A mohácsi halottak azt tanítják nekünk, hogy van, ami az emberi életnél nagyobb és fontosabb, ami túlmutat a földi léten. Mohácsnál azok haltak meg, akik kortársaikkal ellentétben, tudták ezt.

Ez a tudás bizonyára hiányzott például a nádorból, Báthori Istvánból, aki a csatából elmenekülve hazafelé útjában még kifosztotta a szintén menekülő pécsi káptalant, és hiányzott azokból is, akiket Giovanni Antonio Burgio pápai követ még 1526 márciusában úgy jellemezett, hogy ha Magyarországot három forint árán ki lehetne menteni a veszélyek örvényéből, nem akadna három ember, aki ezt az áldozatot meghozná. Ezek az urak, népünk akkori vezetői, nem különböznek azoktól a mai hatalmasságoktól, a Hagyóktól, Hunvaldoktól, Zuschlágoktól, akik mit sem törődve az ország tényleges helyzetével, csak a saját (vagy ki tudja, pártjuk) zsebét tömték. Csak akkor menekülhetünk meg a mai bajoktól, ha megtanuljuk, vannak az egyéni érdeknél fontosabb, az életnél is nagyobb dolgok, mint a becsület, a tisztesség.

Ha ma is lesz - és hiszem, hogy van is - a Hazának, dísze, virága. A tanítás, amit Mohács halottai adnak nekünk, kiterjed arra is, hogy van örök élet, ami kárpótlást adhat szenvedéseinkért, de meghozza, ha meg kell hoznia, az elmaradt büntetést is.

Tomori serege tehát elveszett, de a csatába késve érkező Frangepán nem adta fel. Hátba támadta a Buda felé haladó törököket és el is pusztított egy hadosztályt. Másodszor is lecsapott, s erre elindult a török hazafelé. Hat héttel a csatavesztés után nem voltak már magyar földön. Miért veszett el mégis az ország?

A történelem nem szereti a feltételezéseket. Mégis: ha Mária királyné Budán marad, s nem hagyja a várat őrizetlenül, ha Frangepán nyugatról, Zápolya keletről ráront a törökre, ismét pár évtizedre megmenekült volna az ország. Így is csak tizenhat év múlva jöttek vissza. Tizenhat év viszály, kettős királyválasztás, belharcok, árulások és az ország kirablása. Győzelem lehetett volna a nemzeti egység jutalma.

Ma is meg kell tanulnunk úrrá lenni a pártviszályokon. Nem egyformaságot, de a nemzeti célok közös vállalását, s megvalósításukban nemes versengést kívánok. Különben? Különben nyakunkon a töröknél is veszedelmesebb baj. A modern világ kérlelhetetlensége maga alá gyűr. Ismét függetlenségünkkel fizethetünk. A pénzügyi, gazdasági függés a rabszíjnál fájdalmasabb, ha nem is látható.