Miska János

A Szépprózában

Az angol nyelvű szépirodalom igyekszik nyomon követni a nemzet életében lejátszódó társadalmi jelenségeket. A gigantikus méreteket öltő évszázados bevándorlások, a nagy népvándorlások a préri meghódítása idején, a képzeletet felülmúló, több ezer kilométeres vasútvonalak lerakása azonban eddig még nem szült nagyméretű műveket. Kivételt képeznek Pierre Berton közíró panorámás The National Dream (A nemzeti álom), The Last Spike (Az utolsó vasszeg) és más történelmi krónikái. Tanulhatnának ebben a szomszédos amerikaiaktól, de még a szorgos ausztráloktól is, akik epikus méretű regényekben adóznak országalapító elődeiknek.

A regényirodalomban azonban jól kimutathatók a modern kori társadalomalakító jelenségek, a multikulturalizmus, a magas technológia beütései, a női egyenjogúság és más tárgyak. A hatvanas évektől megjelenő regények egyre jobban rávilágítanak az újkanadások jelenlétére is. Ebben fontos szerepet játszanak maguk a bevándorló írók, a magyarok esetében a már élete delén klasszikussá vált, nagybecskereki születésű John Marlyn, az ötvenhatos Vizinczey István, Jónás György és Szohner Gábor, akik angol nyelvű regényeikben ábrázolták az új fészekrakás számos témáját.

A letelepedésnek két alapvető fázisa van. Az első – Kosa János szociológus szerint – az asszimilálódás, vagyis maga a letelepedés stádiuma, mely gazdasági jellegű, s magában foglalja az egyéni egzisztencia – s nem csupán az ideiglenes megélhetés, de az állandó életforma – megteremtéséhez szükséges külső körülményeket. A második fázis – bár kronológiai szempontból nem feltétlenül követi az előbbit – a beilleszkedés, az integrálódás stádiuma, mely sokkal összetettebb az előzőnél. A bevándorlónak a befogadó ország törvényeihez és társadalmi szokásaihoz való alkalmazkodása mélyenszántó lélektani művelet eredménye, az örökölt hagyományokkal való fokozott leszámolás és az új életforma átvételének elkerülhetetlen konfliktusa.

A tudományos irodalomhoz hasonlóan az angol nyelvű széppróza is elég későn fordított figyelmet a magyar bevándorlókra. Ez részben azzal magyarázható, hogy a múlt század eleji kanadai társadalom, a kor erkölcsi és vallási szellemében védőfalakat húzott maga köré az idegen elemek térhódítása ellen. A húszas–harmincas évek szépprózája a puritán törvényeket igyekszik megvédeni az amerikai pálinkacsempészek, felelőtlen lókötők és egyéb felforgatók siserahadától. A viktoriánus eszmék képviselői gyanakvással fogadták _a burdosházakban meghúzódó újkanadás bányászokat, alkalmi munkásokat és a vonatok tetején kucorgó ágrólszakadtakat.
Másrészt azzal indokolható kései megjelenésünk a kanadai szépprózában, hogy az elszigetelődő régiókban nevelkedett kanadai író, legjobb szándéka mellett is, nehezen tudta megkülönböztetni egymástól a tarkabarka idegen ajkú néptömeget, a köztudatban élő “bunkó” szlávot a “hunná” degradált némettől, a “dégó” olasztól, vagy a “hunky” magyartól. S ha némelyik mégis tollra vett egy-egy statisztaszerű alakot, azon érezni lehetett az intim kapcsolat, de még a felszínes ismeretség hiányát is. Ralph Connor (igazi neve C. H. Gordon) prériregényeiben, s különösen a Sziklás-hegység övezetében játszódó Corporal Cameron of the North West Mounted Police (Cameron, az Észak-Nyugati Lovascsendőrség szakaszvezetője) című sorozatban ott vannak a század eleji szesztilalom csempészei között a periferikus európaiak, az elkeseredett hontalanok, akik között lehettek magyarok is.

Ez a ködös eredetmeghatározás végigvonul a kanadai széppróza nagy részén.
Az első, többé-kevésbé magyar hőst ábrázoló regény 1965-ben jelent meg Robert Kroetsch tollából, But We Are Exiles! (De hát mi száműzöttek vagyunk!) címmel, melynek hőse Alberta tartomány északi részén élő Michael Hornyak “halászbáró”. Ezt követte néhány elbeszélés, köztük Robert Fulford The Good Wife (A jó feleség) című novellája a torontói irodalmi zavarosban halászgató Alex Hradas ’56-os szabadságharcosról, valamint Margaret Atwood Wilderness Tips (A vadonok tanácsa) című elbeszélése az ugyancsak ’56-os, George nevű magyarról. Majd megjelent Morley Callaghan regénye, Our Lady of the Snows (A havasok széplánya, 1985) a torontói Ilona Tomory prostituáltról, legújabban pedig Michael Ondaatje regénye, The English Patient (Az angol beteg, 1992), Almásy Lászlóról.

A kanadai írók, tapintatból-e vagy valami más okból, ritkán nevezik néven hőseik magyar származását. Kroetsch Hornyakja, angolszász apósa megítélése szerint hunky származású, de lehet más nemzetiségű is. Hornyak eredete valóban tisztázatlan marad a regény egészén át. Még a felesége sem tudja kideríteni származását s vagyona forrását. Az energikus Michael Rolls-Royce luxuskocsijával járja az északi településeket, elcsavarja az útjába kerülő avatatlan nők fejét, s a virágzó halipar útján mindent pénzzé varázsol a maga hasznára. Hasonlóan ködös Alex Hradas nemzeti eredete is. Nevéből cseh származásra lehet következtetni, de szabadságharcos múltja kifejezetten magyarrá avatja őt. Alex meghódít egy jóhiszemű kanadai lányt, s irodalmi tehetsége hangoztatásával kihasználja feleségét. Miután a Canada Council kulturális intézményhez benyújtott kérvényét nagy regénye megírására elutasítják, sértődötten ellene fordul befogadó hazájának, és pokollá teszi sokat szenvedett felesége életét.

Meglepően elfogult s bizonyos fokig rasszista színezetet ölt Margaret Atwood címadó elbeszélése, a Wilderness Tips. Az 1991-ben írott munkában nem takargatja a szerző hőse magyar, vagyis idegen származását. George ’56-os menekült, hazájában a szemétdombon nőtt fel, gyilkosság tapad a kezéhez, szám szerint három. Az elfogadott sablonok szerint, becsületes kanadai családba házasodik, s bár jelen társadalmi helyzeténél fogva semmiben sem marad el ipa, napa, sógorai, sógornői mellett, Atwood minden eszközt felhasznál mássága, beilleszkedésre alkalmatlan volta hangsúlyozására. Már fizikai megjelenítése is (egykori kígyóvékony alakja, forradásos arca, mostani pohossága) mindenképpen negatív jellemmé avatja Gyurkát. Irigykedő sógora pedig a tengeri rabló vikingek, az országokat felperzselő Attila the Hun s magyar leszármazottjai rémítő beütéseit véli felismerni rajta. Meglepő Atwood szélsőségekbe hajló ábrázolása egy olyan nemzeti csoportról, amely keveset oszt vagy szoroz az ország életében. Írói objektivitását viszont kétségbe vonja az _a tény, hogy George származásának hangsúlyozása – hisz lehetne jamaikai, orosz, belga, de még jenki is! – semmit sem nyújt a mű autenticitásához.

Michael Ondaatje hőséről, az arisztokrata családból származó Almássyról – aki a második világháborúban Rommel oldalán szolgált – egész irodalom létezik magyar, német, angol, arab forrásokban. Feljegyezték róla, hogy az igazi Almásy sivatagi kutató volt. Kelet-Szahara és a Líbiai-sivatag belső területeinek, oázisainak felfedezése fűződik a nevéhez. Gépkocsin bejárta Tanganyikát, Kenyát, Ugandát és Szudánt, s a Núbiai-sivatagon keresztül utazott Kairóba. Tudósított a Nílus egyik szigetén élő ,,magyar” nevű törzsről. Mint mérnök, hatalmas közép-keleti építkezésekben vett részt. Az egyiptomiak személyi kultuszt fontak alakja köré. A Srí Lanka-i származású Ondaatje, bevallása szerint, regénye írása idején mit sem tudott Almássy magyar származásáról, s tudatlanul használt olyan kifejezéseket, mint “kurta” nadrág, “felhomaly”.
A kanadai széppróza alapján a második világháború utáni magyar bevándorló misztikus, rámenős, erőszakos jellemnek számít. Gyorsan, talán túlságosan gyorsan feltalálja magát, nagy ambícióval gyökeret ereszt a kősziklában is. (Megjegyzendő, hogy a kanadai íratlan törvények szerint – ellentétben az amerikaiakkal – az ambíció nemkívánatos, de legalábbis gyanús emberi tulajdonságnak számít.) Jellemvonásaink közé tartozik még a gyors asszimilálódás, az angol–kanadai családokba való beházasodás s az összetartás hiánya.

Ez utóbbival magyarázzák, hogy nincsenek az országban számottevő magyar negyedek, s a magyar falvak a prérin csak történelmi feljegyzésekben és nevekben léteznek. (A magyarok s más nemzetiségek mentségére legyen mondva, hogy a kanadai kormány telepítési gyakorlata – talán a magyar állam szomorú példáján okulva! – nem kedvezett a nagy nemzetiségi tömbök kialakulásának.)

Sokkal megnyerőbb Morley Callaghan regényhősnője. Az arisztokrata származású Tomory Ilona, kétes hivatása ellenére is, megőrzi nemes emberi vonásait. Őt egyedül pénzért nem lehet megkapni. Mennyivel humánusabb Ilona, vagabond alakja ellenére is, a finomkodó Alex Hradasnál, vagy a barátai kedveseit is elcsábító, rámenős Hornyaknál. Az öreg szüleit eltartó Ilona választékosan, már-már a kegyelet missziójaként végzi hivatását. Callaghanhoz hasonló együttérzéssel ír magyar hőséről, Laszlo Lossanról Norman Levine is. Az ,,önkéntes száműzetésben” élő Levine a hatvanas években visszatér Angliából Kanadába, végigutazza az országot, s Canada Made Me (Engem Kanada nevelt fel, 1958) című könyvében lehangoló képet fest elmaradott, parlagias szülőföldjéről. Laszlo Lossan, volt budapesti cirkuszi artista talán az egyedüli pozitív szellemben megrajzolt alak Levine könyvében.

A kanadai írók általában szélsőséges, kirívó jellemeket választanak regénytémául. Ez vele jár e viszonylag fiatal és az Egyesült Államok árnyékában meghúzódó nemzet sajátosságaival. A Windsorban élő, a hajdani országházi képviselő Pap István feljegyezte Hol a hazám című memoárjában (1988), hogy kertészi vállalkozása kezdetén szép, szolid színű virágokat termelt. De a piacon senki ügyet sem vetett rájuk. Később felvilágosította egy kanadai kertész szomszédja a tényekről, éspedig hogy Kanada ifjú ország, népe szereti magára hívni a világ figyelmét rikító külsővel. Ilyenek itt a városok, rikító színekben pompáznak a háztetők, a középületek, a parkok, a virágoskertek. A világjáró kanadai fiatalok, akik jóllehet itthon ügyet sem vetnek patrióta érzelmeik kinyilvánítására, mi több, ha nemzetközi szempontból az ország szerepére hivatkozik valaki, hangosan kinevetik, lehurrogják, poggyászaikat, farmerjüket teletűzdelik nemzeti zászlóval.

Van abban sok igazság, hogy a bevándorlók között akad mindenféle: rámenős, kalandor, csaló. Az ilyenek kirínak a nagy montázsból, s a róluk szóló írások izgalmasnak bizonyulnak az olvasó számára. A túlzott általánosítások azonban a túlegyszerűsítés veszélyét vonják maguk után. Mi tagadás, van a bevándorlók között nem egy Michael Hornyak és Alex Hradas. A maradandó irodalomtól azonban elvárja az olvasó, hogy túllépje a rövidlátó típusalkotás korlátait, hogy a közszájon, a sajtóban és a rendőri jegyzőkönyvekben élő szoknyavadászok, házasságszédelgők és egyéb ragadozók mellett felvillantsa, ha csupán fiktív eszközökkel is, egy-egy nemzetiségi csoport pozitív sajátosságait is.

Milyen kár, hogy a kanadai angol nyelvű olvasó eddig oly ritkán értesült irodalmán keresztül az államalapítása millenniumának adózó bevándorló magyar képzőművészekről, zeneszerzőkről, nevelőkről, tudományos kutatókról (akik általában megbecsülésben részesülnek szaktársaik körében), s főleg az élet – a szó nemes értelmében vett – napszámosairól, a munkásokról, farmerekről, az eredményes kisiparosokról és kereskedőkről, akik sokban hozzájárulnak e nemzet csinosításához. Vigasztaló, hogy ez az elvárás még nem túl kései. Más nemzeteknél évszázadokra volt szükség nemzeti létük kellő kiformálására, s annak dokumentálására. Kanada fiatal nemzet. Egy mindent átfogó alkotói folyamat még kifejlődhet nemzeti irodalmában.