Azt gondolnánk, úgy általában, hogy mindent tudunk arról, ami megtörtént. Arról meg pláne, amit tanítanak. Hát mindkettő tévedés, szerencsére, mert egyrészt közrejátszik a személyes és kollektív amnézia, másrészt érkezik a gyógyszer: új időknek új történészei csapnak fel régi idők kutatóinak, tanúinak.

Mostanában szépen szaporodnak az olyan textusok, amelyekben történészek rostálják át a múlt idős dokumentumokat, nincs azzal baj, ha valóban tényfeltárásra készülődvén teszik. S nem, bár ezt látatlanban mondom, nem nagy emberek teljesítményét akarják kisebbíteni, kikutatván azt, ami nekünk, idősebbeknek nem újdonság. Hogy bár halhatatlan verseket írtak, mellette verték a feleségüket, ittak, vagy hát azok voltak, most képzeld, pfuj. Azok, tudod, a maguk fajtát szerették. Hát hogy mondjam másképp, na. Mindegy, erről a kötetről majd később, híre már van, annak füstje csípős, de ha éget, akkor rendben lesz.

Szólhatunk viszont egy irodalomtörténeti remekműről, remek kis könyvecske, a szerzők – Péter I. Zoltán és Tóth János – felkutatták és egybe szerkesztették Ady Endre nagyváradi sajtóperének és azt követő börtönnapjainak krónikáját. A történet 1901-re datált, akkor írta nagy költőnk híres jegyzetét a nagyváradi Kanonok-sorról (Egy kis séta), ez a munka, idősebbek még emlékezhetnek rá, alaphang volt Adyhoz, sok helyütt már az alsóbb tagozatokban felolvastatott, később elemzés tárgyát szolgálta – hogyan is dőzsöl az egyház, tanulság, mondták tanítóink: ezért nem szabad vallásosnak lenni. Így, ebben az értelemben, ilyen kontextusban szállították le azt a tanárok a diáknak, noha – természetesen – Ady részéről szó sem volt általánosításról, viszont nagyon pontosan becélozta és eltalálta azokat, akik másfél milliós fizetésük és szinte nulla élettapasztalatuk mellett is pontosan tudják, hogy mennyi a megélhetést biztosító létminimum. Ez nem csapongás, nem is kikacsintás, csupán aláhúzása a lényegnek: aki vizet prédikál és bort iszik, minden korban magára rántja annak felelősségét.

Ady történetének kötete amúgy roppant izgalmas. Egyértelműen az írás megjelenésének visszhangját követi, és a pört, amit a klérus indít ellene, s ami eltartott két évig. Feljelentések, ítéletek, perbeszédek, indoklások, sajtóvisszhang, kommentárok, lényegében minden, amit a ma olvasója a száztíz évvel ezelőtti országról tudni akar, azt megismerheti. Olykor akár még déjà vu szerű élményben is részesülhet. Mert ugyan tényleg nem gondolnánk az eseményeknél frissebb időpontokra, amikor az ügyész arról beszél: a lap, melyben az inkriminált cikk megjelent, gyengébb intelligenciájú s könnyen befolyásolható emberek olvasott lapja. A védő replikája: a lapot nem kiváltságos osztályok számára, nem az előkelő világnak, a felső tízezernek, nem az ügyészeknek csináljuk. Van s lesz benne valami – hol jártunk még akkor Táncsics igazától. Nem épp egy kis sétára, bár a táv valóban alig kőhajításnyi...

Mondom, ismétlem, izgalmas munka. Hatásos korrajz még elgondolkodtatóbb csattanóval: amikor azt is megismerjük, hogyan tölti le Ady a rá kimért háromnapos fogházbüntetést. Bevonult, s az első pillanattól éttermek versengtek azért, hogy ellátását biztosítsák, és napi fél liter borhoz is hozzájuthatott. Persze, nem újságíró került volna a cellába, ha e három nap során, rövid vagy sem az idő, nem készül pillanatfelvétel, amolyan polaroid-börtönszociográfia. Újraolvashatjuk Ady ismert feljegyzéseit, de, hogy a szerzők valóban nem dokumentum-gyűjteményt állítottak össze (az sem lebecsülendő), hanem valóban utána mentek a sorok közötti információknak, arra csak egy rövid idézet álljon itt. Ady említést tesz egy fiatal szocialista agitátorról, aki „vad és fanatikus hívőként tölti boldogan” a büntetését, „most fölnéz az egyik börtöntetőre”, írja Ady, „s én esküszöm, az jut eszébe, hogy húsz év múlva erre is kitűzik a vörös lobogót”. Kaján mondat, az ideológiák háborújának gyökeréig látó; s a szerkesztők képesek egy rövid félmondattal megfejelni. „Valóban kitűzték, de nem a vöröset, hanem a román trikolórt!”. Ennyi, meg egy vörös zászló, mert, még később, tudjuk, az sem maradt el.

Beszámolónk nem lenne teljes, ha a legfontosabb tanulságát e könyvnek nem mondanánk ki. Előre bocsátva: ritkán kerül elénk ennyire hűvös, elegáns, távolságtartóan konnotált munka. A két szerző, mert azzá válnak, egyértelműen kimutatja: milyen mély nyomot hagyott ez a történet Ady személyiségén, életén, az igazság illúziójának még erősebb akarásán, követésén. „De buta ködű végeken vagyok” – írja majd, egy versben, talán kései utódainak is, soxeretettel. (Péter I. Zoltán – Tóth János: Egy kis séta. Ady Endre nagyváradi sajtópere és börtönnapjai. Noran Libro, 2012).