2012. október 28-án a Szent Erzsébet templom halljában került sor Sajgó Szabolcs szerzői estjére, amikor új verseivel, a Kapuid bennem c. kötettel ismerkedtünk meg. Az est sikerét emelte Dobi Gábor és Komáromi Andrew, a Kodály Tánccsoport tagjainak furulyán, dorombon, tilinkón és kavallon játszott moldvai csángó dallamcsokra, Pulins Rebekka hárfa-, illetőleg Szvorák Katalin énekszáma. Verseket olvasott fel Zydron Margit, Duczon Gerzson, Töröry Éva és maga a szerző.
Gondos és szép kivitelezésű ez a kiadvány is, akárcsak a megelőző verses kötetek. De mondhatnók azt is, hogy nem meglepő a Korda Kiadó gondozásában megjelent Sajgó-kötetek rendkívüli külalakja, mert ez a tördelési tökéletesség a gyönyörű versillusztációkkal – ez esetben Kákonyi Júlia munkáival – formailag hozzásimul a lélek finom rezgéshullámaiból verssé formálódó lírai üzenetekhez. Első látásra akár képversekre is gondolhatnánk, amikor belelapozunk a könyvbe, annyira míves a megjelentetésük...
Sajgó Szabolcs legújabb verseskötete az üzenet jegyében fogant. Üzenet arról, hogy miként születik a vers – szerzői estjén elhangzott olvasói kérdésre erről is beszélt -, üzenet a „fehér” egek és a „mélykék” titkairól, arról, hogy

„hiába sújt az átok
s a pusztulás hiába von magához
akár felhőnyi gyilkos gombák alatt
a romokon holnap is kinő a gyöngyvirág
fölnyílik valami majd
a fényre”
mert közben
„a sors megannyi húrján
játszik valaki
és szép a dal nagyon szép
a szférák/
az otthonod összhangzata” (játék).

Rónay László, a kötet előszavában a szavakkal való viaskodást emeli ki, amely Sajgó Szabolcs esetében küzdelmesebb azért, mert mint „papköltőnek szembe kell néznie az értéktudat lassú sorvadásával, az útjelzők sokáig biztonságot adó jelenlétének hiányával. Neki az a hivatása, hogy, hogy ezeket valamiképp visszaállítsa eredeti helyükre...”

De vajon sikerül-e ez a költőnek, kérdezhetjük, amikor már azt sem tudjuk, „hogy kell-e egyáltalán/ valahová/ egy tilalomfa” (talált sorok)

Ahhoz, hogy az elszabadult ösztönök világában, a megzabolázhatatlannak tűnő mindennapokban megtalálja az értelmet, ahhoz az embernek, a költőnek is hinnie kell, hogy „ha rég elporladt már/ a föld az ég/ te még azért maradsz/ időben nyílott örök virág/ sorsoddal ízesen/ egy letisztult mosoly”, mert „a Fennvalót/ magadban” hozod (mosoly). És hinnie kell csodakeresése közben,

„nyugtalan kíváncsi” vágyában,
„hogy a széppel egymásra
igazán csak akkor ismerünk
ha egyszer végre már
a szépben lakozom
ha a szép itt legbelül
már egy velem” (ismeret)

Az ismeret útján bukdácsolva tudnia, hinnie kell azt is, hogy

„rólad az ég
nem mond le sosem
a sors könyvében
nagybetűkkel áll neved
s beírva kezdet óta ott
minden Ádám-ivadék
minden Éva-álom
ismételhetetlen gyönyörű neve
csupa pirosba öltözötten
ott ragyog
vérpiros és pünkösdpiros
ragyogásban
s a könyvet őrzi
a Bárány időtlen tekintete” (őriznek)

Lélektől lélekig szóló üzenetek a Sajgó-verssorok, és ha elérnek, dallamuk tovább zsong a mi lelkünkben is. De miből fakad ez a dallam, ez a lélekbe simuló ritmus? Kezdetben van a szó, ami dallá, zenévé változik, míg a költő ölébe hullanak az Úr piciny csodái, a fehér papílapon a fehér pillangók és elindulnak, hogy megnyitsák a „kapuid bennem”. A szavak csodálatos játéka ez, a rímtelen sorok betűrímei, amelyek egész strófákat átfonnak, mint alábbi is:

„oltja hát szomj a szomjat
s mulandóval mulandó eltelik
foltozza folt a foltot
és árnynak árny ragyog

a Hordozó meg hordoz
mindeneket...” (mindig újra)
A biblikus ismétlések, amelyekkel egyetemessé, a világmindenséget átfonó lesz a gondolat:
„te
ki nekünk
megcukrozva
leköpdösve ostorozva
mezítelenné kockázva
barlang mélyén szívünk mélyén
albérletben gázkamrában
mindöröktől mindörökre
fogyhatatlan mondhatatlan
mennyországunk
magad vagy” (mezítelen)
Az ellentétek, a „mélykék titkait” és „fehér eget” állít szembe, „magasságok mélységek” Urához fohászkodik, hogy megadja a „mindennapi kenyeret”, hogy képesek legyünk gyengén erőssé válva
„tárulni ölelésre
gyenge karokkal
kihagyó szívveréssel
szeretni
ahogy adatott nekünk
tökéletlenül” (mindennapi kenyér).
A népmesi elemek az ártatlanság hitével áthatottan sugallják az örök igazságot, hogy „minden a helyén”, és bár
„rút köd kószál a fák között
elálldogál a kastély udvarán
a kandallófüst ijedten tétován
királykisasszonyához
a jó meleg beszökött” (ősz)
A kötet egyik kulcsszava a fény. „Sajgó Szabolcs szerencsés lírikus (és pap), hiszen sokszor megtapasztalhatja a fény melegét és lélekbe hatoló üzenetét, s ilyenkor teljesedik ki személyisége,” írja Rónay László.
„egyenesek
a szép s a jó között
fénybe simult színek sorok
meg gyönyörűségben izzó formák
s az öröm az öröm”
jelenti a költő számára az ünnepet aki van c. költeményében, másutt pedig csodálatosan „minden a helyén”, mikor „élednek a madártorkok/ éled a fény a galagonya”, és fénybe csalogat a leszel-e:
leszel-e hát angyal
nekem
s leszek-e néked én
a jobbik én
a fényben fürdő
áldásul egymásnak
mindörökre
porból küdött
tünemény”
A vallomás c. költeményében elárulja azt is, hogy a fény mint a „jóságos Úr” ajándéka életének a lényegi eleme, amelyben „árnyékos” kicsi emberségünk örökre megmarad:
fényben élek
árnyékot magamnak magam vetek
gyökereim az árnyak birodalmán
messze túl
Titokorság csodái közt
nyújtóznak szerteszét

fénylő zsigereim
az árnyvilág nem szíveli
tetszéletet élni
ellenükre lehet csak...

halálsetétben látom
az új világ ragyog
fényesedik
az örök világ”
A Kapuid bennem nekem szóló sajgói üzenetét lelkiismeret c. versében fedezem fel az alábbi sorokban:
„az egyenes repít
a görbe jár gyalog
csak a kis ego tapossa
helyben a sarat
tapossa míg tapossa

közben a remény világol
világol benned
belőled
s a gyökerek isszák
az örök tavasz