A püspöki palota udvarában, az udvari traktus egyik hátsó szobájában szerkesztették a klerikális újságot. Négy napilap jelent meg a városban, a püspök újságját s még két munkapárti sajtóterméket magyar nyelven nyomtatták, a negyediket egy zipszerföldön is elterjedt, régi napilapot németül. A lapok pártpénzekből tengették életüket, s a szerkesztők sűrűn változtak” (84.) – írja Márai Sándor az Egy polgár vallomásai című önéletrajzi ihletésű regényében.

Az 1913–1914-es kassai címtárban hat napilapot sorol fel a szerkesztő: Abauj-Kassai Közlöny, Felsőmagyarország, Felvidéki Ujság, Kaschauer Zeitung, Kassai Hirlap, Kassai Ujság. Ezekből 1915-re megszűnt a két legrégebbi lap, az Abauj-Kassai Közlöny és az egyetlen német nyelvű, a  Kaschauer Zeitung, vagyis ez utóbbi beleolvadt a Kassai Ujságba. Tehát 1915-ben Kassán négy magyar nyelvű napilap szerkesztősége harcolt az olvasók kegyeiért: a kormánypárti Felsőmagyarország és Kassai Hírlap, az ellenzéki Kassai Ujság és a klerikális Felvidéki Ujság. Ebben a lapban publikáltak a kassai premontrei gimnázium tanárai is. Annak ellenére, hogy a regényéből vett idézet alapján feltételeztem, hogy Márai Sándor bejáratos volt ebbe a szerkesztőségbe is, mégis kizártam, hogy a lapban megjelentek volna írásai. Tévesen úgy gondoltam, hogy Grosschmid Sándor, a kassai premontrei gimnázium diákja nem kockáztatta meg, hogy írásait esetleg felismerik szigorú erkölcsi normákat valló és követő tanárai. Mikor a fénymásolt példány egyik elmosódott cikke alatt felfedeztem a Márai aláírást, meghökkentem.

Dacolt az iskola és tanárai szigorúságával, a családi hatalommal. Kockára tett mindent az írói megjelenés mámoros érzéséért. Márai már tizenöt évesen sem alkudott meg, bátor volt, tudatos, akaratos.  De felnőtt, beérkezett íróként már nem tulajdonított különösebb fontosságot ezeknek a korai próbálkozásoknak.
Az Irodalmi Szemle idei májusi számában már megjelentek eddig ismeretlen Márai-írások 1915-ből, azzal, hogy valószínűleg azok voltak első próbálkozásai. Teljesen váratlanul került elő a fentebb közölt további két ismeretlen Márai-írás. Érdekes, hogy egyidejűleg születtek meg a tárcák. A Felsőmagyarországban és a Felvidéki Ujságban is 1915. augusztus 18-án közölték le első cikkét. Ezt követően a Felvidéki Ujságban már csak másnap, augusztus 19-én jelent meg írása, míg a Felsőmagyarországban az első tárcát szinte minden második nap követte egy-kettő (egy-egy), egészen szeptember 4-ig. Hogy mi volt az oka annak, hogy egyidejűleg két napilap is közölte a diák Márai írásait, és miért alakult különböző módon a két napilapban való megjelenése, mi lehetett a háttérben, hogy az egyikben folyamatosan megjelent, a másikban pedig már nem, talán már nem tudjuk meg soha. Természetesen szóba jöhetnek különböző feltételezések.

Kellemes meglepetés volt még egy aprócska felfedezés azzal kapcsolatban, hogy Márai igenis időszerű, valós, megtörtént eseményekre reflektál ezekben a korai írásaiban. A Felvidéki Ujság 189. számában, 1915. aug. 22-én jelent meg egy kis hír azzal a címmel, hogy: Jegygyűrű a blúzban. Közlik az olvasókkal, hogy dr. Foltányi katonatiszt küldött a Tátrából egy érdekes küldeményt: egy jegygyűrűt, amelybe a „Juliska” név van belevésve. Mellékelve volt egy levél is, amelyben megírta ez a katonatiszt, hogy a gyűrűt egy Kassán varratott blúzban találta, s ezért küldte el a rendőrségre. Jelentkezzék a gyűrű tulajdonosa.
Ezt a kis hírt Márai a Felsőmagyarország 215. számában, 1915. augusztus 22-én már augusztus 21-i keltezéssel teszi közzé, s írását így kezdi: „Egy levél jött tegnap a rendőrségre és a levélhez egy gyűrű volt mellékelve.”
Ha Márai önéletrajzi ihletésű regényét megbízható forrásnak vesszük, ahol két szerkesztőségre tesz utalást – az egyik a Felsőmagyarország, a másik a Felvidéki Ujság szerkesztősége –, több újságban már nem publikált. Persze ez csak feltételezés. Szerencsére, az író tartogat még meglepetéseket az utókor számára.
Ezeknek az írásoknak természetesen irodalomtörténeti szempontból van jelentőségük. Ugyanis több, mint fél évvel előzik meg az eddig ismert és Salamon Ákos álnéven írt Lucrétia fia című első novelláját.

FELVIDÉKI UJSÁG, X. évfolyam
1915. augusztus 18., 186. szám, 3.

Ma este
Kigyúlnak a Ringen a lámpák. És kigyúlnak a monarchiában az összes ablakok. Millió apró, pici fény, az emberek kiteszik a szívüket a világ elé, sok pislákoló kis mécs, a szimbólumok szimbóluma. És összedobban a sok kis szív, mágnásé és paraszté egyformán, egy nagy, világot átfogó érzés a karmester: a szeretet. A schönbrunni park aranyozott rácsú kapuja kitárul, s a két obeliszk között az autók és kocsik hosszú sora gördül be, fény és ragyogás önti el a vénségtől sárga schönbrunni kastélyt. A Gloriettet is kivilágítják. Szeretnék ma a Glorietten állni, és szembenézni a fénytömeggel. Azt hiszem, ma este messze látni a Gloriettéről. Ma ellátni a kettős ország legelrejtettebb kis zugolyába, mert fény lesz ma mindenütt, önzetlen és hálás, könnyfakasztó fény: a szeretet fénye.
85 év! 85 év el nem hullajtott könnye, koronás bánata, fájdalma, hivatalos udvari lepel alá rejtett kínzó zokogása. Tenger keserűség, csalódás és mindezeken csodás energiával, törhetetlen akarattal való felülemelkedés. Múlt év decemberében láttam utoljára. Fehér hó csillogott [a] Neuer-Markton, hideg napfényű, csöndes téli délelőtt volt. Kocsin jött – autón nem jár soha –, kissé gyöngélkedőnek és fáradtnak látszott, ahogy az udvari lakáj kisegítette a kocsiból. Misét hallgatott az Augustiner-Kirche-ben. Mikor kijött, már sorfalat állt a tömeg, a napfényben csillogott a sok cilinder, vasárnapi szalonkabát, egyszerű, kedves, derék bécsi polgárok. Zúgott a sok „hoch”, elvétve egy-két szerény magyar „éljen” is. Barátságosan, mosolyogva bólogatott. Kék szeme nevetett a belső derűtől. Soha nem láttam még ilyen barátságos, kék szemeket. Egyszerűek, őszinték, nyíltak. Csak gyereknek, vagy nagyon, nagyon jó embernek lehet ilyen tiszta, nevető, acélos kék szeme...
Parádé nem lesz, de nem maradnak el az üdvlövések. Tépett ruhájú, sáros, véres katonák kiáltanak ma hurrá-t, és nincs a ceremóniamesternek olyan fényes, szemkápráztató szertartása, ami drágább, fényesebb, értékesebb lenne ezeknek a sáros embereknek hörgő éljenénél. Tudom, ez eszébe jut a schönbrunni kastélyban is a 85 éves, ünnepelt öregembernek, és ha erre gondol, könny fogja elborítani a két jóságos, kék szemét...
Márai.
1915. augusztus 19., 187. szám, 3.

Currente calamo
A Gólemet adták.
Tömve, zsúfolva volt a mozgó, ember-ember hátán szorongott. A harmadik hely publikuma sikongott, az oldalzártszék és az első hely legyezte magát, a jegyszedő buzgalommal spriccelte a szappanvizet, izzadt, figyelt, érdeklődött a sokfejű tömeg. Szórakoztak.

Hátam mögött egy kereskedősegéd fensőbbséggel magyarázta a kis varró-lánynak:
– Látja, igen, ez kell a népnek... Fantasztikus film, csodálatos esemény, amit meg nem értenek, az ilyesmi tetszik... Ez iránt van érzékük...
Igazat adtam a kereskedősegédnek, és elgondolkozva figyeltem tovább a képet. Gólem, a zsidó dalia, a csodarabbi által alkotott csodafigura, holt és tehetetlen tömeg, de megelevenedik, él, érez, beszél, örül és szenved, ha a varázsigét kebelébe helyezi a csodatevő kéz. S ha visszaveszik a varázsigét, újból azzá lesz, ami volt: agyag és por.
Előttem öreg, öreg, töpörödött anyóka ült. Ráncos, fonnyadt arcában érzéketlenül csillogtak mélyen bent ülő szemei, alsó álla beesett, nyugodt, megértő és mindent-tudó volt az arca, mint az egynapos kiterített halottaké, akik már tudnak mindent, azt is, hogy miért halottak. Profilban ült az anyóka, s ahogy néztem, önkéntelenül eszembe jutott, vajon meddig hordja az még kebelében a varázsigét? Egy szélfúvás, egy intenzívebb hatású mozzanatja az életnek, s az éltető Ige otthagyja a testet, mi visszatér oda, honnan vétetett. És mellettem és mögöttem, és körülöttem beszélt, örült, izzadt, kicsinyeskedett és élt a sok agyagfigura, a cukros fiú harsány hangon kiabálta árucikkeit, és talán egyikük sem gondolt arra, hogy ma még ők is élnek, és csodálják az élet kimeríthetetlen szépségeit, mint szemük előtt, a fehér vásznon az éjszakában bolyongó Gólem, míg egyszerre csak, egy váratlan és óvatlan pillanatban kiragadja valaki kebelükből a varázsigét, s ők is tehetetlenül buknak keresztül az élet alacsony korlátján, a megmérhetetlen mélységbe. S egyszerre mintha kitágult volna a szűk épület, és láttam a galíciai elpusztított mezőket, és láttam az Alpesek tavain hótól fehér szorosait, és láttam a fehér angol szikláktól le egészen a morajló Márvány-tengerig, és nyüzsgött mindenütt millió és millió, apró, porszemnyi féreg, és marcangolták, tépték, vájták egymás testét, s rakásra dőltek, és porrá lettek... És talán egyikük sem tudta, miért mindez?...
– Kik vagyunk, és hová megyünk?
(Bonbont, savanyú cukrot, friss vizet tessék!)
Márai.

Milyen sorsban voltál annak előtte, vagy hogyan kerested életed
Irodalom

Kassa szab. kir. város cím- és lakásjegyzéke 1913–1914. évre. Összeállította: László Béla.
Márai Sándor: Egy polgár vallomásai. Első kiadás. Pantheon, Budapest, (é. n.).
Potemra, Michal: Bibliografia inorečových novín a časopisov na Slovensku do roku 1918.
Matica slovenská, Martin, 1963.