A földből gyökerestől kiszakított növény elpusztul. Különösen akkor kerül nagyon gyorsan
szemétkosárba, ha nem tesszük vízbe vagy nem dugjuk jó minőségű talajba, hogy újból megkapaszkodjék. Nem mindegyiknek sikerül, elhal nagyon sok közülük.

Így vagyunk mi is, emberek. Amikor képzeletünk hamuba sült pogácsájával és talán még a remény szikrájától is megfosztva, elszántan nekivágtunk a világnak, otthagyva mindent, ami és aki addig voltunk és a házat, amelyből anyánk gyenge karja nyúlt volna még utánunk, hogy marasztaljon, akkor a gyökértelenséget öltöttük magunkra. Menekülttáborokban bebizonyosodott, hogy a senki földjén nem volt semmi, ami addig emberré tett, meglazultak, sokszor eloldódtak az erkölcsi kötelékek - csak káosz volt, főleg a lelkekben. Ezért igyekeztünk valahova, ahol újra normális életformát alakíthatunk ki magunknak.

És megérkeztünk a szabad világba. Idegenbe. Ahol tudatosan, olykor ösztönösen, de azonnal keresni kezdtük az alkalmat, hogy magyarokkal találkozzunk. Honfitársakkal. Nyelvünket beszélő, dalainkat dúdoló, velünk együtt imádkozó embertársainkkal. Ez a belső kényszer vezette első lépéseinket a templomok felé, ezzel az igénnyel néztünk körül, hogy még hol lehetne... És ha nem volt, hát házat teremtettünk magunknak. Magyar házat.

A torontói magyarok is ezt tették. Már 1938-ban elhatározták, hogy vesznek egy kicsi házat, amelynek árát lázáros kincseikből adták össze. Mert nem voltak gazdagok. De kellett a Ház, mint a darab kenyér. Gyermekeiknek,  unokáiknak - és maguknak. Aztán nőtt a család, mert jött 1945, majd 1956, és jöttek a magyarok. Fogadni kellett őket, immáron nagyobb házban. És a St. Clair West megtelt magyar szellemmel. A szomszédságban volt Budapest vendéglő, Tüske csemegebolt és Rákóczi Villa - a Magyar Házban Mátyás Pince nyílt és Bartha Marika kávézója - és gyermekek tanultak, táncoltak, énekeltek, a felnőttek pedig itt beszélték meg a világ dolgait, itt tartották ünnepeiket, itt néztek magyar filmeket,  itt fogták meg egymás kezét, hogy minél könnyebbé váljék a gyökéreresztés az újonnan érkezőknek...

És most bezárt a Magyar Ház, mert az öreg épület fenntartása lehetetlenné vált, ezért el kellett adni. Egyelőre nincs, amit magunkénak mondhatunk, de nem engedhetjük meg, hogy  hírét is elfújja a szél.
Emlékkönyvet állítottam össze az elmúlt 73 esztendőről - ami a mi múltunk, amit nem vehet el tőlünk senki, csak kalapot emelhet  emlékére.

Mint sajtóigazgató, a Kanadai Magyar Kultúrközpont utolsó éveinek minden eseményéről beszámoltam. Cikkeimben minden önkéntes munkát és munkást megdicsértem, ünnepeinket megörökítettem. A Magyar Ház 70. évfordulójára megjelentettem a Kalejdoszkóp c. folyóirat ünnepi számát, amelyben több kanadai hivatalos személyiség is értékelte a magyar közösség hozzájárulását Kanada soknemzetiségű társadalmának arculatához. Ezt a lapszámot szinte változatlanul belefoglaltam az emlékkönyvbe és kiegészítettem olyan adatokkal, amelyeket munka közben kaptam Bozóky Barnától, Gaál Csabától, Jordán Emőkétől és Szabó Katalintól - ezúttal is köszönöm az anyaggyűjtésben nyújtott önzetlen támogatásukat.

Felhasználtam a Kanadai Magyarságban, a Kalejdoszkópban és más kiadványokban közölt írásaimat és összeillesztettem azokat a 2007 óta általam szerkesztett negyedévi Értesítőket, amelyeket az előző évtizedek anyagával együtt archívumok is őriznek.
Külön hálával tartozom Horthy Nándor festőművésznek, aki legújabb, az új magyar Alaptörvény ihlette olajfestményét felajánlotta a kötet borítójának díszítésére. A gyönyörű kép változtatás nélkül, a művész választotta keretben debütál könyvünk fedőlapjaként.

Mivel a hitelességre és teljességre törekedtem, ezért a kötet néhol formailag egyenletlennek tűnhet, ám őszinteségéhez nem férhet kétség, sem ahhoz a szerkesztői célhoz, hogy munkám ösztönözzön bennünket és az utánunk jövőket a további megmaradásra, a további közösségépítésre.

Mi, akik ezt a hetvenhárom évet végigéltük, végigküzdöttük, végigörvendeztük és végigszenvedtük, nem voltunk se jobbak, se rosszabbak, mint mások - csak emberek voltunk, Isten teremtményei.
Erre gondoljunk, amikor a Magyar Ház emlékkönyvét fellapozzuk.