Miska János a Nyírbéltekről származó, Kanadában (Victoria) élő író 6 kötetét szorongatja kezében, mikor megérkezem a 65-ös sátorhoz. Már dedikálva átnyújtja élete munkáit, majd engedelmesen felveszi a 30 fokos melegben a zakóját és a dedikáció előtt meglehetős türelemmel válaszol a riporteri kérdésekre. Egy film 2. része készül, melynek címe az Egy szívvel két hazában, s ebből a bibliográfus, író, szerkesztő, műfordító, irodalomszervező semmi esetre sem maradhat ki, hiszen nem csak munkássága, de teljes közéleti tevékenysége példaértékkel bír a magyar emigrációs közösségekben. Kifejezett esztétikai élmény is kézbe venni keményfedeles könyveit, s ha az ember belelapoz, hatalmas idő- és térbeli utazást tesz meg, ha az olvasó is lesz belőle. Időspirál vákuum viszi a kezdeti, iskolai évekhez és annak társadalmi hátteréhez.

A tükörcserepek egységes tükörré állnak össze és egy letűnőben lévő paraszti világ már-már nosztalgiává szelídült, szépült képei állnak eggyé, majd a nyugati világ minden szépségei és nehezen értelmezhető, mégis János által szépen lekottázott mozaikjai tárulnak elénk. Még nem tükör az utóbbi, mert sokat dolgozik a közelmúlt történésein, de nem tükör. Hiszen részese, bentről éli meg, küzd, hogy összeálljon, de az emigrációs létének felfogható távlatát nem feszítette ki, nem feszíthette ki a végsőkig, egészen haláláig nem áll össze. Majd akkor látjuk egyben, ha nagyon eltávolodik tőle. De még él, s ez a szerencsénk. Benne él és ez ajándék. Kivehetetlen része a kanadai magyarságnak.

Összeszervezhetetlen feladatot vállalt, de küzd a Magyar Tavasz-os Kanadában. Tudósít, tanulmányt ír, hidat ver az új haza és az elfeledhetetlen valódi haza között. Krónikássá vált, a magyar szellemiség kovásza lett. Forrás, ahová inni járhatsz és forrás, ami kiindulási és megérkezési pont, tájékozódási lehetőség, mérték. Érték. Ismeretet terjeszt, felmér, statisztikát készít mindenkori fogyásunkról-növésünkről. Színeket fest, tüzet lobbant, mértéket állít és mérhetetlenséget alapít: a lélekben és fizikai értelemben is csökkenő magyarságról sorskérdések lázítója, Trianon, '56 hiteles eligazítója, de kérlelhetetlen vesszőzője, s vesszeje is egyben is. Nem előhang, amit ír. Benne van minden cselekményben, részese, s megkerülhetetlen dokumentátora, kérdezője, leírója és kalkulátora. Számít, de nem számító. Kiszámolja az utat a következő karóig, ahová még kipányvázható a nemzet, a nép, a diaszpóra. Egy ernyő alatt vizsgálva jövőképet keresgél. Tudja, valószínűsíti, tudja mi vár ránk, végül mi lesz az emigrációban, de nem mondja ki. Sosem lett és nem is lesz fekete, károgó varjú. Befelé nyeli a fájdalmát. Láthatatlanul zokog. Mindig befelé. De ebbe bele is lehet ám halni! Most megbillent az egészsége. Hinnünk kell, csak a szokásos nagyvizit jön és nem esik le a talpáról, ahová apja állította. Magyar sors magyar tolmácsolójával nem eshet meg a gyengeség. Meghalni egyszer meg kell, de gyengélkedni nem az ő eseménye. Hát, talpon maradni János!

Most róla írnak. Megérdemli Miska János. A Két haza szolgálatában az áradó, sodró Duna parton került az emberek elé az idei Könyvhéten. Vastag könyv (330 oldal) vaskos, markáns vallomásokkal. Köszönet-, afféle megbecsülés füzér. Jól eshet a mindig másokért lángoló, alkotó, futkározó, önemésztő embernek. Most leülhet és hátradőlhet Miska János és sok kérdésére, melyek így szólhattak: miért, meddig, kikért és érdemes-e? -most választ kapott. Nagy dózisban. Nem kérte, mert sosem kér. Nem kérkedik most sem, míg szerényen kiteszi a dedikációs asztalra a gyűjteményes kötetet. Alig hallhatóan csak annyit mond, hogy róla írták, ami benne van. De kik írtak róla? Kortárs írók a javából: Tűz Tamás, Kasza Marton Lajos, Domokos Sándor, Turcsány Péter, s megannyi író-költő, közéleti személyek vallanak a sokoldalú emberről. 67 tiszteletadás ez, 67 tiszteletlövés Miska Jánosnak, amely ajándék is az olvasónak és kis munka az írónak, amikor a dedikációs asztalhoz ül és az érdeklődőknek szép szavakkal ajánlja a kötetet. Soha terhesebb munkád ne legyen János barátom! Vallomásából merítek egy kortynyit: Én mindig író szerettem volna lenni. Igazi nagy író, mint Móricz Zsigmond, vagy legalábbis mint Veres Péter. A vágy nagyon korán jött, gyerek koromban. Voltak idők, mint az a borús decembervégi délután is 1956-ban, amikor búcsút vettem szeretteimtől, hogy megingott bennem az eltökélt szándék. Később azonban újra visszatért, meghatványozott erővel.

A szüleim ellene voltak még az elhatározás gondolatának is. Praktikus egyének lévén, az írást áldatlan hivatásnak tekintették - ha ezt egyáltalán nevezhették annak. Ha olykor a nagy írókra terelődött a szó, apám Petofi Sándorra hivatkozott, akit, ismerete szerint, vasvillával zavartak el még azok is, akikért egész életén át küzdött: a félrevezetett nép.

Egy szép nyári reggelen a kerítés tövében olvastam Veres Péter Próbatétel című könyvét. Ez volt a kedves olvasmányom, részben mert olyan emberekről szólt, Suli Kis Vargáról és társairól, akikhez hasonló nálunk is volt bőven. Részben meg azért, mert ezt a szép kiállítású könyvet a Hajdú-Bihar megyei fiatal írók pályázatán nyertem egy apámról írott elbeszélésemmel.
- Hát te mit csinálsz? - nézett nagyot apám, a Tanácsházáról hazasietve. - Olvasok - mondtam megszeppenve.
Megcsóválta a fejét.

Apám, nagy tiszteletben álló egyéni gazda, praktikus, nehéz munkán nevelkedett ember volt. Árvaságban nőtt fel, a hátramaradt családnak, két kistestvérnek és Miska nagymamának ő viselte gondját nyolc éves kora óta. Engem is praktikusan, katonásan akart nevelni, mesterségre taníttatni. Egész kicsi koromban, ha rossz fát tettem a tűzre, az udvaron kört rajzolt a homokba, a közepébe állított, feszes vigyázzállásban, s egyre-másra adta a katonai parancsot: Jobbra át! Hátra arc! Díszmenet!

Az utcán elhaladók megálltak a kapunk előtt, mosolyogva figyelték az egrecíroztatást. Akkor derültek csak igazán, amikor a végén fogadalmat kellett tennem, hogy ilyet soha többé el nem követek.

Manapság, ha nem olyan simán mennek a dolgok az életemben, ami a művészi hajlamú egyéneknél gyakran előfordul, sokszor eszembe jut az apám áldásos praktikus életszemlélete.

Új lehetőség nyílt számomra az írás területén is. Nem volt apa a hátam megett, aggódva nézve, hogyan nőnek görnyedező alakom előtt a hosszú sorok éjszakákon át az eredetileg kálvinista hitűeknek alapított kollégium tanulószobájában. Verseim megjelentek megyei lapokban, elbeszéléseim illusztris folyóiratokban. Tanáraim nagy jövőt jósoltak nekem.

Mire bennem az íróvá válás gondolata kezdett határozott méreteket ölteni, a szüleim megkapták az élettől a magukét. Az orosz bejövetelkor tönkre tették a szatócsüzletünket, részeg martalócok darabokra törték a bútorainkat. Később apámat, a falu vezérkaszását sanyargatták legjobban rekvirálással, hogy őt megtörve, a többi is csatlakozzon a közösbe.

.. már megértettem akkor is: az édesapám azért akart pragmatikus szellemben nevelni, hogy megálljam a helyem, bárhová vessen az élet, anélkül, hogy lélekben túlságosan megváltoznék. Vajon ezzel is óvni akart az előttem lappangó megpróbáltatásoktól? Mi mást tehettem? Alma vagyok, nem estem messze az ő fájától.

( Részlet a Túl a hídon című kötetéből)