Aki nem olvassa őt, nem rövidülnek meg ettől a napjai, az életét is leélheti az ember anélkül, hogy fellapozná Miska János könyveit, de a vesztesége számolatlan. Ha magyar. Mert magyar sorssal foglalkozik, minden művében, megírt regényben, novellában, versben, meg nem írt műveiben. Mert azok is vannak bőven. Telik-e még? Futja-e még az egészségből és az éveiből? Aggódva gondolhat az olvasó rá, aki elkezdte őt megismerni, imát mond, hogy sokáig írjon, mert neki ez jó, olvasmányos stílusban fogalmazva éppen arról szól, ami foglalkoztatta itt, meg ott. S minél tovább lapozgat, örül, fut az író soraival, beleburkolózik a lírikus szövetbe, mert ez is rátalált, meg az is megtalálta. De lehet-e ezt erővel bírni, írni, zakatolni, verni a billentyűket, javítgatni, nyomdákba rohangálni, hiszen Miska János, a nyírbélteki egykori szegénylegény ma már átlépte a 8. ikszet. Ez a lelkében 25 éves ember lobog, szétteríti a térképet maga előtt és belakja újra azokat a földeket, ahol volt, van és lenni akar.

Az élete regényes, a munkáinak mindegyike rövid regény. Teljes gondolati egység és tényvázlat regény. Önmagába visszatérő görbe. Mert az utak nem egyenesek. Nincs abszolút egyenes emberi lét. A magyar nép, nemzet, emigráció kevercse van benne, s ez semmiképpen nem egyenes. Még jó is és szerencsés annak,  szkíta-hun-avar-magyar keverék nyírbélteki bőrben, akinek nincs sok félbemaradt útja, ahonnan visszafordult ebben a vakegér-hajsza keresgélésben. És nem is beszélve a zsákutcákról. Amilyen a mi történelmünk. Miska János nem hordozza arcán ezeket az útkereséseket, láthatóan nem is járt ilyen helyeken, de ha beleolvas az ember  a soraiba, s netán tud is valamit az életéről, ha ez a csendes szavú kedves és rejtőzésben  gazdag ember mondott is valamit magáról, akkor nem nehéz lefejteni a héjakat a novelláiról, s alatta ott van ő  a sorstársakkal és a teljes magyar emigrációs térkép. Lélektani horizont, melyben ingák mozognak, kémcsövek és gégen csövek. Laboratóriumi kísérlet az övé: hidat találni múlt és jelen, magyar hon és emigráció, város és vidék  között.

A Túl a hídon a múlt és jelen  egyidejűségében lakozik, kutat valahol, ahol jártunk már, ahol mindenki járhatott, de lehet, hogy elfelejtette, elfedte, vagy ősei jártak ott és az igényes érvényes emléket még nem aktiválta senki megfoghatóvá. Pedig Mindszentek napja -ország voltunk vásárokkal, sárguló akácokkal, vándorlásokkal.

E sorok írójának dédanyja jut eszébe. Miska János nyomatékosító létérdek érvényesítő leletei piszkálják elő a hallott nyomor, de mégis nemzettartó pilléreit: szegény emberek Mindszentek napi vándorlásait, amint a dédi kora hajnalban elindul lepedőbe csavart hússal, szalonnával és legyalogolja a napi 20 kilométert oda, valahova, s elcseréli a portékát terményre vagy malacra és jöhet a következő forduló. Először a visszaforduló 20 kilométere, majd az új befektetés új malacba, kecskébe, birkába. És minden indult elölről, Mindszentektől Mindszentekig-Magyarországban. És dédi így építette fel, követ kőre hordva, rakva a földvári házat a sánc közelében, a Jó Isten tenyerén, valahol a Tisza parton. Rokon sorsú emberek találkozó levelezése ez a kötet, köztereken kellene kitenni, ingyen, hogy olvassák és adják tovább, mint Gárdonyi évében az összes könyvét. Így kellene. Mert az ország ebből épül, ahogyan a dédi és dédik is összehordta, összehordták a vályogra-vályog zsuppfedeles hazát, házat. Magyar valóság talaján magyarul, de jövő-éhesen, cserekereskedelemben! A ma sínylődő, keservesen káromkodó országlakó magyarját lebeszélik erről, mintha valamiben is nehezebb lenne ma, mint akkor, mikor lepedőbe rakott füstölt oldalasból, meg szalonnából batyuzták össze a vagyonkát. Van válasz, persze, hogy: a banki szekció ereje meg a strómanok, meg uzsorások kiölték a keletről hozott virtust és az összeesküvéssel szemben - egészséges önszerveződésben - cseles cserekereskedelemmel mentsük meg a hont jobb időkre.

Ez igaz is és lehetne így, ha mindez nem lenne több, mint a gyarmatosítók tálcán kínált lekváros buktája. Párhuzamok vannak a mai cipekedés és az akkori batyu-világ között. Frissíti az emlékeket Miska János. Zászlólobogás neszez, ha belehallgatunk a sorok rezzenésébe. Aztán harangok rézhangú zúgása ver ébresztőt. De meddig is? Igazi ébresztő kondulások verik az ember dobhártyáját. A mindig lobogó Miska előre ugrik a sorok lapolgatása közben, hol álmos fejű, de nem Álmos vezérek tolonganak a körmenetekben, ügyeskedők termékbemutatóin, politikai nagygyűlések szürke-tinó tülekedéseiben.

Kékes távolból hozza a példákat közérthetően, de vigyáz arra, hogy ne emelje el az érthetőség hullámtöréseiről. Nagyon is érthető, öblös, közérthető szavakkal írja meg a Mindszentek ország-rianását.

Túl a hídon. Ami valamivel összeköt, azt átsétáltatja a pallókon. Vagy díszlépést verve átmenetel. maga is Mindszentek emlékeivel. Egyszerű kis emberek hétköznapjait faggatja, nyitogatja, porolja és beviszi olvasóit a cserekereskedelembe. Így az olvasó lesz, az író meg marad írónak. Nem cseréli fel a szerepeket. Nem tréfálkozik azzal a világgal, amelybe bekopogtatott. Nem ítélkezik a híd túlsó partján rekedt szántó-vető elődjein. Belekanyarít egyet a törvénynek hitt, áltörvény-diktatúra salakkal átitatott történeteikbe, mintha csendélet lenne, rezzenéstelen megkövült idő. De alatta pulzál a megtartó mozgolódás. Az író oly beleélten teszi ezt a mikrobarázdált közösségek leírásával, életre keltésével, hogy átéljük vele a zarándoklatok minden rezzenését és érezzük mirhák, gyertyák illatát. A megtisztulás fellege terül ránk általa. Tornáctól városokig, meg vissza jár ez út, harangok kondulásával kísérve. Nem nagy út a múlt utasának útja, de pontosan rajzolt érzelemmel van kikövezve a célig.

Tanít, viszonylatok egyszerű mozzanataiban Miska, hogyan lehet siratni buta állatot, kinek szemében ott ül az elválás szomorúsága, amelyet a nyaktilóig vezető út elején láttat a halálraítélt barommal. Az elmenetel, elválás, a búcsú megérinti az embert, örök téma, kiváltképpen ha olyan halálba torkollik, aminek egyedül csak az ember a nyertese. Mások halálán vett gazdagság ez. A végén ott a ferdén vágott kolbász zamatja és már feledni tanul az ember, elfogadva a terek és szokások törvényeit. Olyannak fogadva el az életet, ahogyan gyakorolja. Cserekereskedelemmel, felvágott kolbásszal, az elvágott történelem egykor ropogós zsömléjével mely mára összeaszott, kiszáradt, 10 millió alá fogyott. Eközben a Magyarország-Mindszentben ott tolonganak a kufárok és viszik már az esti nótákat is, ha nem maradt volna más a nemzet polcán. Elrabolt, kötélen elcibált jószágok jajsikolyaival azonosul az olvasó, ha messzebb akar látni és hozzá társítja még az ekevasak elszántotta kövér földet, mint nemzeti vagyont. Mert jöttek kupecek, ahogyan dermesztő képvilágába beállítja az olvasót Miska János, hogy élje meg és mondja ki, mint megannyiszor: soha már! De Magyarország-Mindszentjén nem a rablókat elűző karikás ostor csattogását halljuk, hanem a felhajtott galléros hajcsárok fenyegetését, kufárok alkuját. Mert alku pozíció mindenkor volt és maradt is. A pénz uralma finom megfogalmazásban, hánya-veti párhuzamnak tűnik csak Miska írásaiban, de nagyon is jól tuja, mit tesz. A kritika tudomány, csakúgy, mint a nemzet elleni összeesküvés. Csak az egyik olcsón viszi, kapja marja, a másik meg mindössze megjegyezni kívánja.Még jó, ha fejét nem veszik ezért.

Úgy  gondolja az ember először, hogy mintha hiányozna Miska vérereiből a forrósodás, nem lenne a lázadó az ő karaktere is. Aztán egyszer hazajön a városból az ő indulatával felruházott apa, akit megvezettek a kupecek.

Sokáig hisszük, a magyar nyakasság elég ahhoz, hogy túléljük. A tudatipar működtető stratégiájában ez is ott van, mint megtévesztő elem, hogy elég a felszíni égés és merés. Hidd, paraszt, hogy nyertes vagy, de végül otthon, vagy már a hazavezető úton észreveszed: vesztes vagy. Megcsapoltak, kiraboltak. Általad egy nemzetet aláznak napra nap. Miska csodálatos, ám vérforraló módon hozza azt a karaktert, aki kezdetben ő is: kedves ember, szinte vérszegény és mindig derűs. Aztán hazahozza a vásárból a kupecek célpontját, az apát, akitől a házra-hazára való jószágát megveszik. Nem szól semmit, a beszédes csendben mindenki hallgat. S egy váratlan pillanatban lesöpri az asztalról a petróleum lámpát. Az asszony nem perel, összesepri a milliónyi üvegcserepet. Történetünk ez, a magyar történelemnek homályaiból is éles  kontúrral kivehető darabja. A  ma  indulata is ott feszül ebben a képben. Mert a kupecekkel szemben elfojtja a nemzet a haragot, de mikor felrobban, akkor összeroppannak a pislákoló lámpák. A szegénység ellen küzdő emberek - szemében óriások-  megörökítése Miska nagy küldetése. Ezt mindig szívbemarkolóan el is végzi, mi pedig visszük magunkkal őket, az apát, a mindenszenteki gyertyagyújtogatókat. Szívbemarkolóan rajzolja meg a magyar világ vergődését, de abban ott látja az önfenntartó erőket is, az önszerveződés első lépcsőjén állva is nemzetszervező erőnek mutatatja be őket.

Mindszentek-Magyarországában égnek a gyertyák, valakik virrasztanak létünk fájdalma és a kiénekeletlen szomorúságok felett, lázítva a lehetségesért. Finoman retusált képben behozza a menni vagy maradni, lenni vagy nem lenni szaggatott kérdéskörében a magyar vidék és magyar városok kupeceit, de szereplői ellépnek  mellettük,  el az uzsorások mellett. Nótázva teszik ezt, a felsőbbségtudat, a megmaradás kemény akaratával. Az összezárás finom szervetettségére fókuszál az író, hisz a magyar szürkeállomány az a nemzet sajátja, s abból meg van elég a tudatipar és minden tudatmódosítás ellenére is.

Megannyi kirablás, elárulás után, azoknak fájdalmas megírása után egy hirtelen rántással új magtár ajtaját nyitja ki és lábunk elé ömlik a hazajáró lélek és az emigrációs lét mindenféle terméke, termése. Egészséges, és beteg szemek között válogathatunk. Rendkívül éles górcső alatt megvizsgált életképek ezek, melyek fodrásznál, dohányföldön, búcsújáró helyeken, templomban, piactéren, könyvtárban, megannyi életképes kisközösségekben játszódnak, egyszerű kulisszák és eredeti díszletek előtt. Elválaszthatatlanul együtt van az író hazai és otthoni lelke, az egy szíve, mely két hazában dobog. A mindig elvágyik és nem menekülhet életérzés, melyben valami itteniről az ottani, az ottaniról az itteni fénye, homálya tolakszik be a képbe. A nem menekülhetsz érzésével él, világít és sirattatja, nevetteti olvasóját. Mert humorban rendkívül gazdag művész ember Miska János. Sajátos, könnyed humor az övé, nem rágja le a körmét, hogy rátegyen egy lapáttal még, ha megtalálta az eredetit. Írói leleményének száz kis fodrával kapcsolja, s viszi gyorsvonat sebességgel olvasóit - életének kanadai kezdetétől a szárba szökkenésen át -  a mai kemény törzsű, lombját is hullató erdejébe. Nyugodtan mondható, hogy az emigrációs kritikának nagy mestere Miska János, aki ha kell, odadörzsöl egy pamfletet a könyvet távolról sem kedvelő embertípusnak vagy a "kubikus átképzőből nyugatra érkező" és ugyanezen képzettséggel ott már "urambátyám, kérlek szépen alássan" nagyzoló figuráinak, akiket mesterien rajzol meg.

Mindenkori értelmiségi- és írói hivatást teljesít Miska János Vancouver szigetén, Victóriában élve. Lekottázza, olvasható-énekelhető partitúrát rak a jelenkori magyarság elé. Ezen keresztül kutatni lehet majd évszázadok múltán a magyarok lélek-és jellemtanát. A menekültek és kóbormenekültek, a valódi '56-osok és kommunista küldöncök életvitelét, a magyar forradalom sorsát a távoli leképzésben, a zászlók lobogását vagy éppen a baloldal általi kanadai kiűzetését. Minden mikro történet két oldalról szemlélve íródott. Átvérzik a kinti történeteken a hazában felerősített rongyon a kiserkenő vér. Ez már nem lesz másként Miska János műveiben. De nem is szabad, hogy erről az útról letérjen, mert létdokumentálási lelet, kút az övé, ahová inni járunk. És dokumentumtérkép, ahol valami nyomot hagyott a kiűzött magyarság, de a kalandor magyarok, a megélhetési, gazdasági kivándorlók széllel bélelt magyarsága is fontos nekünk ezen a foltos nemzettérképen. (Túl a hídon, Kráter kiadó)