A szocialista tábor országaiban csupán nálunk, a lengyeleknél s a cseheknél élt tovább e nemzeti jelkép folyamatos hagyománya.

A megzenésített Hymnus-t százhatvankilenc éve, 1844. július 2-án mutatta be először a "bíráló választmány" a Nemzeti Színházban. Nyilvános népünnepélyen az év augusztus 10-én szólalt meg első ízben az Óbudai Hajógyárban. Egy nemzeti himnusz bemutatkozásának a gyár fölöttébb prózai helye, de értékelhetjük fennköltebb szóval is, mint ipari helyszínt. Széchenyi óta tudjuk, hogy "ipar nélkül félkarú óriása nemzet". Bár gyanúnk, hogy e szóra - "félkarú", kortársaink döntő többségének Széchenyi eme megállapítása helyett a jobban kommunikált "félkarú rabló" kifejezés ugrik be. Ez a trendi.

De"ugorgyunk"! Vissza az 1844. év augusztus 22-i hajógyári eseményhez. Itt éppen születő nemzeti iparunk büszkeségét, a"Széchenyi" nevű gőzöst bocsátják vízre. Ezt teszik ünnepélyesebbé a két Ferenc, Kölcsey és Erkel közös alkotásának énekkari előadásával. A Honderű tudósítója szerint "Szent lelkesedés regé át a hallgatóságot, az erősmellű férfi és csengő hangú énekesnők' minden szavára, mely erélyezve az érczhangszerek' teljes harmóniája által, valóságos nemzeti hymnuszszá magasult."

Ma e júliusi és augusztusi dátumok szerinti félúton találkoztunk egy olyan érvvel a Himnusz mellett, amely meggondolandó. Igen, mellette, hiszen nemzeti imánk az up to date szemlélet szerint nem trendi. Az induló alapú olasz, orosz vagy éppen lengyel himnusszal szemben éppen hogy lassú, kevésbé lelkesítő.

Hankiss Elemér szerint "Nincs még egy ország, amelynek himnusza bűntudattal küszködnék, amely olyan komor s már-már reménytelen hangot ütne meg, mint a miénk".

Távolról sem hisszük, hogy Hankiss mesterben Rákosi Mátyás érvelése visszhangozna, aki kb. ugyanezzel lepte meg 63 évvel ezelőtt Illyés Gyulát és Kodály Zoltánt. Rákosi elvtárs/pajtás ezen érv után felhúzott szemöldökkel tekintett hazánk koszorús költőjére s komponistájára. Tök kopasz lévén jószerivel csak ez a pamacs volt az egyetlen férfias szőrzet fényestekintetű ábrázatán. A honi legendák szerint a koszorús férfiak fejük rázták. A meglepetéstől tőlük csak ennyire tellett. Végül nem is a szó, hanem a zene mestere válaszolt: "Ha jó volt száz évig, jó lesz még a következő évszázadra is" - érvelt Kodály a Himnuszunk mellett.

A hagyomány ereje! A szocialista tábor országaiban csupán nálunk, a lengyeleknél s a cseheknél élt tovább e nemzeti jelkép folyamatos hagyománya. Mindenütt máshol vallástalanított (Románia), tempogiusto-s, a szocialista jövőt igenlő indulókkal helyettesítették a régit.

Azért érdemes szembenézni ezzel a pesszimista váddal. Lehet benne valami. Ha nem lenne, miért érvelt volna ellene a poéta doctus Babits Mihály a Kölcseyről írott esszéjében ilyenformán: ". amikor a Himnuszban a magyar történet viszontagságait sorolja föl, a legnagyobb szerencsétlenség, amire gondolni tud, ami a végső fohászt előkészíti és indokolja, nem a tatár, nem a török pusztítása, nem a "vérözön" és a "lángtenger". Nem, hanem az, hogy a "holtnak véréből" nem virul szabadság, hogy mindez a sok szenvedés és vértanúság nem szerezte meg számunkra az egyetlen, a legnagyobb kincset. Az egész költemény ezen sarkallik. Nemzeti himnuszunk igazában a szabadság himnusza. Káromlás szolgaszívvel énekelni, bűn."

Hát ez az! Már bennem is többször felmerült, nem kellene egy kicsivel élénkebben énekelnünk a Himnuszt? Néha bizony nagyon elhúzzuk. Már azt is olvastam, hogy ez a lelassulás a Trianon utáni időszak terméke lenne. Azóta siránkoznánk, ha énekeljük.?!

Egyszer föl is vetettem ezt a fél évszázada hazánkban élő lengyel költőnek és műfordítónak, Konrad Sutarskinak. Azzal kezdtem, mennyire tetszik nekem az ő himnuszuk, az általam legalább fél évszázada ismert szövegű "Jeszcze Polska nie zgeniela" - Nincs még veszve Lengyelország - ütemes, indulós ereje. Sutarski szokása szerint udvariasan mosolygott, majd kis szünet után válaszolt: "Engem meg éppen a magyar Himnusz méltósága, fohászos imája nyűgöz le."

Na, tessék! Igaz, rosszul nem esett.

Az irodalomtörténész Kiss Gy. Csaba egy egész kötetet szentelt Hol vagy hazám? címmel Kelet-Közép-Európa himnuszainak. Azt mégsem e könyvében olvastam, de tőle magától hallottam a minap, a júliusi és augusztusi dátumok szerinti félúton, hogy "hamis a Himnusz szövegének borúlátó értelmezése". Bár a költő végigvezet minket nemzetünk tragikus történelmi eseményein, a "Megbűnhődte már e nép / A múltat s jövendőt!" krisztusi biztatást nyújt, a Feltámadás ígéretét. Ezzel perspektívát nyit, jövendőt ígér.

Azt tudjuk, hogy Kölcsey műve előtt a nemzeti ének szerepét két középkori eredetű egyházi népének töltötte be: a Szűzanyához, a magyarok védőszentjéhez fohászkodó Boldogasszony, anyánk..., , illetve az Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga...kezdetű Szent Istvánhoz és a magyar szentekhez szóló ének. Az előbbit többször volt alkalmam az ünneplőkkel együtt énekelni. Ám ifjú koromban a "Ne feledkezzél meg szegény magyarokról" sort én hogy-hogy nem "derék magyarokról"-nak hallottam, s az óta is így éneklem.

Kiss Gy. Csaba említett munkájában olvasom, hogy tárgyuk szerint három tematikai csoportba sorolják a himnuszokat: dinasztikus vagy királyhimnuszok (Gott erhalte; God save the King; Bozse cárjá hranyí), mozgósító forradalmi indulók, alias néphimnuszok (Marseillaise), és a hazát ideális tájként dicsőítő dalok. A szerző szerint elképzelhető egy negyedik csoport is, amelybe a nemzet, mint jellegzetes emlékezet- és értékközösség jelenik meg. Ilyen a mi Kölcseynk Hymnus-a is.

Emlékezet és értékközösség? Hm, a választások közeledtével hamarosan kiderül, meddig terjed a választópolgár emlékezete s kikkel vállal értékközösséget - végig az úton.