r”Aligha született valaki magzat- vagy gyermekgyilkos anyának. Az Úristen minket, nőket, úgy teremtett, hogy semmi sem tudja felülmúlni bennünk az anyai érzést. Mégis, a ... statisztika mintha azt sejtetné, hogy Romániában az anyák nagy része messze az állati szint alá süllyedt – megadták a testnek, amit az ösztön irányított, aztán méhük gyümölcsét a legpokolibb módon elpusztították, még ha világra is hozták kisdedeiket.
Földi paradicsomnak kikáltott pokolban élt és halt ott akkor magzat és asszony, amelyből nem volt menekvés. A Teremtés rendje borult fel.” [Dancs]

A Ceausescu érában az emberek két, nemzetpolitikai szemponttal indokolt intézkedés harapófogójában találták magukat. Az egyik, a nemzetközi bankárvilág kamatjától való mielőbbi megszabadulás érdekében hozott határozat az volt, hogy a lehető leggyorsabban ki kell fizetni ezt a kiszipolyozó adósságot. A másik politikai intézkedés a népszaporulat szándékos növesztése volt annak érdekében, hogy a Magyarországtól jogtalanul elcsatolt területeket „a föld azé, aki benépesíti” jogán megtarthassák. Amennyiben a cél szentesíti az eszközt, az említett nemzetpolitikai szempontból mindkét határozat szentesítve volt, a végrehajtás mindkét oldalról drakónikus. Az eredmény az volt, hogy amíg egyik oldalról diktatórikusan növelték a szaporulatot, a másik oldalról diktatórikusan elvették az emberek megélhetését. Nemcsak az élelmiszert csökkentették drasztikusan, de a fűtést, világítást is. Tetézte a bajt, hogy a brvrzetett jegyrendszer a nótóriusan rosszul működő román bürokráciának és infrastruktúrának utalta ki a nem-kommunista párttagok óriás többségét, a törvények be nem tartása a hírhedt securité túllengéseinek tette ki a szerencsétlen lakosságot. Innen az a valós pokol, amiről e könyv tanúskodik.

Mely szegény szülő kívánt csecsemőt egy sötét, hideg lakásba, ahol a már meglévő gyermekek is éheztek és betegeskedtek, ahol látni se lehetett tej vagy tejtermékeket Csernobil előtt? Ahol rettegésben élt mindenki, még az elvtársak is, egymástól félve? Ahol a halállal fenyegető abortusz is kívánatosabb alternatívának látszott a szülésnél. Így borult fel a teremtés rendje.

A könyv dokumentál és mesél. De míg a dokumentáció maga a pokol, a mese maga a lélekemelő heroizmus. Dancs mindent megtesz azért, hogy a teremtés rendje ne boruljon fel, és minden nehézségen – az említett helyzeten,  nyolc veszélyeztetett terhességen, ittas, erőszakos, jellemtelen spicli páron – át, végül mindezektől gyermekeivel Kanadába menekülve győzedelmeskedik, és új társával normális, egészséges, két gyermeket nevel fel, Tamást és Katinkát.  Ha Isten velünk, ki ellenünk?

Vége a történetnek? Koránt sem, mert a könyv egy „kijövetel” is, a szerzőnek talán legfontosabban az, ami egy sereg morális- igazságossági- szellemi-egészégségügyi, vallási, stb. kérdést is felmerít, amelyeken godolkozásra, mérlegelésre, saját állásfoglalásra is kötelezi az olvasót. És Dancs nemcsak vall, kiegyenlíti a számlát is.  Ország széltében hosszában publikáltan kimutatja, hogy az a volt férje, aki őt elárulta, megcsalta, megerőszakolta és megkeserítette gyermekei életét, sőt gyilkossággal is vádolható, az lehetett gyermekei biológiai apja, neki ő egy semmirevaló senki.  Szót sem érdemes vesztegetni rá, abban a könyben, ami róla is szól, amiben mégis semmi egyénisége – még neve sincsen. Karakter asszasszináció? Az ám, a javából! Nem szándékosan és nem bosszúból indíttatva, de annál hatásosabban. S az olvasót egyfajta kielégülés önti el,  mint amit egy igazságtétel után érez. A végrehajtás olyan finom, az erkölcsi szint olyan magas, hogy a bosszúnak még a gondolata se merülhet fel, s  ha felmerülne irreveláns lenne. Hiszen a bosszú is indokolt lenne és megbocsájtható azok után, amit ő a „férjeurától” elszenvedett. Dancs egyszerűen csak leveti magáról amit ráruháztak, mert meg akar szabadulni még az emlékétől is annak. Farizeuskodás lenne most Dancsot kereszténységére  emlékeztetni, elvárni a mindent megbossájtó keresztény szeretet tőle az őt évekig megalázó férje vagy a kommunisták iránt. Dancs  igaz, valós Istenhívő, és netán el fog jönni az idő, amikor meg fog tudni bocsájtani,  de ezt nem nem jogos elvárni tőle. Örüljünk, hogy megtörtént a talpraállás, értékeljük hogy annyi megaláztatás, igazságtalan bánás, szándékos szenvedtetés, diktatórikus elnyomás és megfélemlítés ellenére,  felnőtt lánya tanusága szerint „egészséges, vidám, segítőkész és aktív.”

Majd, ha akarja, egyszer majd megbocsájthat a senkiházinak meg a kommunistáknak, vagy sem. Mert, és itt az első nagy morális kérdés ami felmerül ebben a könyvben: megbocsájtható-e egy gyilkosság? Elvárhatjuk-e hogy megbocsásson egy anya annak a férjnek, aki keservesen hordott koraszülött magzatait sorra semmibe vette és az ő tudta nélkül parancsot adott, hogy hagyják meghalni őket? Megbocsájtható-e egy állami titkos szervezetnek, hogy előtérbe helyezze a nyomozást a vallatott életénél? Hogy a securitate embere órákig, haláláig vallasson egy elvérző, sürgős orvosi beavatkozást igénylő nőt, és ne engedélyezzen első segély nyújtást sem, mert ha megszűnik a vérzés és a halál félelme, akkor már nem fog vallani? Megbocsájtható-e egy törvényszéknek,  hogy szándékosan embertelen törvényeket hozzon, egy államnak, hogy ezt végrehajtassa, vagy egy pénzügyi  intézménynek, amely netán már visszakapta a pénzét, de nem enged a kamatból, akármilyen terrorszervezet akármilyen áron vasalja ezt be neki? Hol ér véget a felelősség a számtalan áldozatért?

Mi az erkölcsi nívója annak a kommunista államnak, amely a földi paradicsom igéretében szándékosan pokollá változtatja azt? Amelyik a „szocialista erkölcsösség” nevében önmaga a teljes gátlástalanság jegyében könyörtelenül uralkodik és az internacionalizmus hazug nevében egy nagy román nemzetállam kegyetlen ráerőszakolását hajtja végre szerencsétlen kisebbségein? Milyen jogon követeli meg alattvalójától hogy éhezve robotoljon és betartson egy könyörtelenül éheztető „tudományos diétát” és egy gyakorlatban drakonikus abortusz törvényt, miközben maguk az elvtársak gátlástalanul vásárolhatnak privát üzleteikben és teljesen figyelmen kívül hagynak minden törvényt, az abortusz törvényt is beleértve? Ahol a nők fennhangon hirdetett egyenjogúsága csak a minimum bérért végzett nehéz testi munkába való besorolást jelenti, egyebekben őskori, rabszolga jellegű kiszolgáltatottságot? Ahol teljes engedelmesség az elvárás a nőtől? Ahol a férfi ütlegeléssel fegyelmezheti nemcsak a gyerekeit de a feleségét is? Ahol a diktátor fia büntetlenül megerőszakolhatja az Olympiáról hazatérő gyermeklány Nadia Komenichit? Megtörtént. Még világszerte ismert személyiségeknek is teljes volt a személyes kiszolgáltatottságuk, nemhogy a köznépnek! A szerzőt is csak bátor, talpraesett magatartása és szerettei segítsége óvta meg a még nagyobb borzalmaktól.

Dancs elképesztő borzalmakat kényszerül elviselni így is. A klinikán úgy tűnik szándékosan elcserélik a vérképletét, hogy egy másik páciens jogosult legyen az abortuszra, de nem mondják meg neki. Évekig abban a hiedelemben él, hogy terhességei még veszélyeztetebbek és ezért több aggodalomra adnak okot mint a valóságban. Amikor elvetél, őt is vérezve hagyják, egy pohár vizet sem adnak neki. Vérezve, órákig várakoztatják és vallatják. Három jegyzőkönyvet iratnak alá vele, mielőtt az életmentő kezelésben részesülhet. S teszik ezt vele ismételten. Szórakozásból? Kínzásból? Hiszen az államnak nem kell a magyar gyerek, a szaporulati politika kizárólagosan a román nemzetiségű népességet szándékozott növelni, nem a kisebbségit. Ez világlik ki abból a magatartásból is, ami koraszülülött megzatainak kijárt. Volt gyógyszer a kórházban, de az ő gyermeke nem érdemesült ennek használatára. A gyógyszer, amit a román orvosnő kiír picinyének csak felnőttnek való. Szerencsére a nővér csak fél adagot ad be a kicsinek, így is alig éli túl „az orvosságot.” Nemcsak a kellő gyógyszert vonják meg kicsinyeitől – a gondviselést is.  Mennyiben voltak Dancs Rózsa csemetéi és ő maga is kétszeresen veszélyeztetett helyzetben, a nemzeti politikából kifolyóan csak azért, mert magyarok voltak? Dancs története arra utal, hogy igen. A románok élete se volt rózsás, de Dancsnak már pedagógusi pályája kezdetén szembesülnie kell az őt elleheteleníteni hivatott állami diszkriminációval.  Olvassuk:

„1966-ban két fiatal lány találkozott Kolozsvár főterén. Mindketten friss egyetemi diplomával a zsebükben elbizonytalanodva néztek a jövőbe.
Egyikük magyar anyanyelvűként és magyar irodalom szakos tanárként nem kapott állást Erdélyben. Egyetlen állást ajánlottak fel neki: Adamclisi-ben, a Bărăgan szívében. Akkor még el nem tudta képzelni sem ő, sem a szülei, hogy mi dolga lett volna ott neki – ma már tudjuk, hogy a romániai Gulág magyar elhurcoltjainak [koncentrációs] tábora volt ott, gyermekeik is ott senyvedtek, őket taníthatta volna –, egyúttal magát is örökre száműzve az életből.”

Égbekiáltó igazságtalanságok érik az elszakított területeken születő magyarokat Trianon óta nemcsak Erdélyben, de Ukrajnában, Szlovákiában, Szerbiában, mindenhol, ahol a legszélsőségesebb nemzetállami [fasiszta] politika uralkodott és uralkodik a háborúk közötti évektől kezdve folyatólagosan és folytatódva ma is anélkül, hogy egy elítélő szó hangzana az Egyesült Nemzetekben, Amerikában, vagy az Európai Unióban.  A Benes diktétumok máig érvényben vannak. Tragikus esetek ezrei látnak napvilágot anélkül, hogy a nemzetközi hírszolgálat zavartatná magát velük. Dancs könyve Ceausescu Romániáját eleveníti meg, de az kisértetiesen hasonlít magyarellenes bánásmódjában az eleven jelenhez.

Mint fr. Pawel Cebula megkérdezi, „Lehet ezt meg nem történtnek venni? Dancs Rózsa anyaságának kálváriája kérdések sorozatát indítja el az emberben. Bűnt jelent-e vajon egy személyiséget ígérő magzat szándékos elpusztítása? Vajon nem gyilkosság-e egy világra jött koraszülöttet szándékosan oxigén nélkül hagyni az inkubátorban? Szándékosan vesetálba dobni és nem inkubátorba helyezni egy héthónapra született kisbabát? Hol vonható meg a határ a kettő között? Csak Isten a megmondhatója.”

Aki elolvassa Dancs Rózsa könyvét és csak az általa feltárt bizonyítékokat nézi, annak nem kell, nem szabad Istenre bíznia a döntést, annak magának kell határoznia. Egyértelműen el kell ítélni és azonnali hatállyal megszüntetni azt az állapotot, ami egy civilizáltnak mondott Európában, egy európai vezetés alatt álló unióban egyedül a magyarság ellen működik ilyen következetesen és ilyen végzetesen. Az a helyzet, amit Dancs leírt csak enyhült valamit, sohasem szünt meg. Ideje megszüntetni azt. Nem a magyarság a kollektív bűnös, az Európai Unió és a világ nagyhatalmi vezetői minősülnek annak mindaddig, amíg ez a helyzet az ő irányításuk alatt is megengedhetőnek minősül. Felelősség terheli azokat, akik pártfogásukba vették a gyilkos kommunistákat, akik legitimálisaknak tartják rendszerük maradványait. Magyarországon nem fordulhat elő a kisebbségek ellen mindaz, amit rutinosen elkövetnek a magyarok ellen az elcsatolt területeken.  S ha olyan nagyon kell védeni a kisebbségek érdekeit a magyaroknak, miért nem kell a magyar kisebbségek érdekeit védeni másutt? Ezt a kérdést csak egy olyan, velejéig korrupt és erkölcstelen világ hagyhatja válasz nélkül, mint amilyen Ceausescu világa volt.