Vasárnap egy érdekes tanmesét mondott a plébánosuk. Egy tanárról volt szó, aki nehezen boldogult az egyik osztályával. Amikor látta, hogy hiába a sok szidás, taktikát váltott. Az órák elején dicsérni kezdte a diákokat, valós dolgokért és személyre szabottan. A hangulat megváltozott, a fegyelem nőtt, a tanulmányi eredmények javultak.

Foglalkozási hiba, de nekem a beszéd hallatán az iskola helyett a közélet jutott eszembe. Az ellenzék olyan, mint a rossz tanár. Szid, szid, szid, és csodálkozik, hogy a kutya sem figyel rá. Már a régi latinok is ismerték a captatio benevolentiae fogalmát. A beszéd elején fel kell kelteni a hallgatók jóakaratát. Ez sajnos felettébb hiánycikk lett manapság. Pedig az alkalmazásával mindenki nyerne. A kormány eredményeinek elismerése után a hibáit hitelesen tudná az ellenzék felvetni, netán a kormány érdemben tudna reagálni és a hibákat kijavítani, a polgárok azután eldöntenék, hogy a megalapozott kritikák alapján érdemes-e legközelebb az ellenzéknek adni a marsallbotot. Más szavakkal: valós versenyre kényszerülne a politika. Mert most csak sárdobálás van, amit a kormányoldal, a mondás szerint, leráz magáról, mint kutya a vizet.

Ha már a mondásoknál tartunk, elég biztosra veszem, hogy ez az eszmefuttatás csupán falra hányt borsó. De legalább kimondtam.
A Magyar-Hon-Lap körlevelének olvasói eddig ismerték már ezt a szöveget. Szükségesnek tartom azonban a gondolatokat kiegészíteni. A fentiek valójában stílus kérdéseket feszegettek és egyfajta stratégiát. A kulturált szóhasználat és valamilyen közös alap megtalálása elengedhetetlen minden olyan kommunikációhoz, amelyben a felek egymásnak és nem egymásról beszélnek. De ahhoz, hogy megértsék egymást, még másra is szükség van. Elsősorban arra, hogy a fogalmakon minkét fél ugyanazt értse.

Itt van például a manapság – helyesen – egyre gyakrabban szereplő autonómia szó. Ez sokak szemében, akiknek adniuk kellene, vörös posztó. Az állam egysége elleni támadás. Igazuk van-e?

Az első szlovák állam elnöke Josef Tiso az 1930-ban megjelentetett „A Szlovák Néppárt ideológiájáról” című cikkében az alábbiakat írta: „Visszautasítjuk a gyanúsítást, miszerint az autonómia óhajával a csehszlovák állam egysége ellen ármánykodunk, mivelhogy az állam az autonómia rendszerében lemond bizonyos funkciókról az autonóm rész javára, szuverenitása azonban más funkciók tekintetében megmarad... az autonómia az állam szuverenitásának elismerését jelenti, az autonomisták az ország egységének talján állnak”.

Így idézi ezt Dušan Kovač, a Szlovákia Története című könyv szerzője. Autonómia kívánóknak lelkesítő mondatok. De épp Szlovákia későbbi története, és nemcsak a Tiso vezette szlovák bábállam létrejötte, hanem később Csehszlovákia kettéválása mutatja, hogy az autonómia adott esetben az önállóság előfutára lehet. Ugyanez a helyzet Koszovóval. De nem jogos, ha a székely autonómia törekvéseket is egy potenciális szeparatizmus vagy éppen revizionizmus jeleként értékelik. Tekintetbe kell ugyanis venni a földrajzi adottságokat, egy terület önállóságra való alkalmasságát. Ezeknek a fényében sem a mai Szlovákiában, sem a Székelyföldön nincs oka az államhatalomnak a maga jelenlegi határi miatt aggódnia. Akit a téma érdekel, annak okvetlenül el kell olvasnia Tudor Duică írását: Mi fán terem az autonómia. Román ember írta románoknak, de szerencsére van magyar fordítása is. Az ő megfogalmazásában „AZ AUTONÓMIA NEM JELENT ELSZAKADÁST, EGY „ÁLLAM AZ ÁLLAMBAN” ÁLLAPOT KIALAKULÁSÁT. A szubszidiaritás elvének alkalmazásáról van szó és nem sérti az állam integritását”.

Ajánlom az egész cikk elolvasását. Most fejezzük be azzal, hogy mielőtt hajbakapunk valakivel, előbb tisztázzuk, ki mit ért a vitatott szavakon. Azonnal könnyebb lenne az élet. A magánélet és a közélet is.