A Magyarok Világkapcsolata  
 
            
t h e   h u n g a r i a n   w o r l d   c o n n e c t i o n       

 
 
    HIRDETÉS
HIVTALOS FORDÍTÓ
Érsek András
Ordre des traducteurs, terminologues et interpretes agréés du Québec , magyar, angol, francia, román
Tel: (514) 781-9768
Fax: (514)626-0869
Email: itt

BRIDZS
Kezdőknek Bridzs tanfolyam indul a Magyar Házban (Foyer Hongrois) vasárnaponként 11órai kezdettel.
Kérjük hagyjon üzenetet Évánál (438) 386 6980 

Dr. Machan Tamás
Családi fogorvos
6600. Trans Canada,
Suite 807
Pointe Claire, QC.
H9R 4S2
Tel:
514-426-4228
FOGSOR KLINIKA 
Schweitzer János d.d. 
denturologiset a hirdetés bemutatójának 15% kedvezményt adunk.
Tel: 514-738-2279 
5845. Cote des Neiges 
Suite. 350 
STEVE Electric Inc.
Szõke István
Hívjon bármikor:
Tel: 514 981-5527 
vagy (450) 688-59831
Családi Temetkezési Vállalkozó
693. Jean Talon O.
(Park Extention)
Montreal,  H3N 1N1
Tel: (514) 271-1212
STEVE Electric Inc.
Szőke István
Hívjon bármikor:
Tel: 514 981-5527 
vagy (450) 688-59831

KERESÜNK

magyarul beszélő személyt, A Magyar Társadalmi Klub (Hungaria) keres, kiszolgálás és kisebb feladatok ellátására, hétvégenként és rendezvények alkalmával. Tel: 514-288-7966 kérje Tibort.

 

 

 

Lehajolva 

 
 

Magyar Krónika,
2016. februar 20.

Pálmai Tamás\MHL

 

 

Minap Pesten jártam. Bokros teendőim mellett nagyfiamhoz is eljutottam. Ahogy a társasház (kertvárosi környezetben, relatív kulturált részében a fővárosunknak) ajtaján belépni engedett az automatika egy idős hölggyel találkoztam, aki a félhomályos folyósón láthatóan nagyon keresett valamit a földön. Nem volt jól öltözött, de kirívóan szegényes sem. Messze nem véletlenül odatévedt koldus, hajléktalan. Csupán egy néni. Egy pesti néni.

Gondolkodóba estem: elmenjek mellette - hisz hátha zavarom - vagy álljak meg, és segítsek? Ám mire meghoztam volna a döntést, megláttam, amit keres. Egy ötforintost. Lehajoltam és felemeltem azt a pénzt, amelybe az utcán talán bele sem rúgunk. De neki nagyon fontos lehetett. Talán kiszámolta pontosan, mennyibe kerül, amit venni akar. Tán ez az öt forint hiányzott épp, ami nélkül egy szőrösebb szívű boltos nem szolgálja ki. Ránéztem. Kopottas kabát, de tiszta. Semmi kellemetlen szag. És tiszta arc, tiszta tekintet, kis riadt kérdéssel a szembogárban: elteszem, vagy odaadom?

   A szemébe néztem. Kicsit szürke volt, kicsit ki tudja mitől koptatott a tekintete, de élet volt benne, ha pislákoló is. Csókolom - mondtam. Ezt tetszik keresni? –kérdeztem, majd átadtam a pénzt. Rám nézett, elmosolyodott. Örömmel, de szégyenkezve is, majd kicsit rekedtesen megszólalt: köszönöm. Aztán kicsit hangosabban, kitisztult hangszalagokkal: köszönöm szépen. Csendben elváltunk. Ő nem tudom milyen lelkiállapotban. Én először boldogan, hogy segíthettem, majd kis „spéttel” nagy-nagy gombóccal a torkomban, melyet e sorok írásakor is érzek. S melyet azóta sem tudtam teljesen lenyelni. Kérdések sora rohan meg azóta is, és sok minden eszembe jut, a Hét krajcártól kezdve egy másik történetig.

   Ez a történet is Pesten esett meg velem, csak még 1992-ben, szakvizsga előtt, a Klauzál téri csarnokban. A hentesnél sor. Én is beálltam kis tepertőkrémért. (Akkor azt ettem két hétig, arra futotta. Bevallom, azóta sem kívántam meg.) Előttem aprócska nénike. Mikor sorra került, szinte megnémult az izgalomtól, a nagydarab hentessegéd rá is mordult: mongya má’ mi kell? Mások is várnak! A néni szegény nagy nehezen nyögte ki: kérek tíz deka húst. Atya világ, gondoltam, tíz deka… Mi marad ebből, ha elkészül? A legény undorodva nézett rá és a mérlegre dobott fél marék csontos mócsingot. Harminc deka, mondta ellentmondást nem tűrő hangon. A nénike ijedt, vagy tán inkább rémült hangon szólalt meg, szinte sírva: nekem az sok, nem tudom kifizetni. Nem részletezem, azt, ami ez után következett. Az eladó ordított, a néni sírt, a vásárlás elmaradt. Én meg tehetetlen dühvel és a már ismert gombócokkal a torkomban álltam ott. A sorban állók közt akadt egy-két „pesti”, aki a nénit szidta, mert feltartotta sort, és méltatlankodva osztotta-szorozta az esetet a még javában hőbörgő hentessel, de a többség - közöttük én is - előbb a földet nézte. Majd lassan felemeltük tekintetünk, óvatosan egymásra néztünk, és a mellettünk állók szemének tükrében megtalálva önmagunk előbb elmosolyodtunk, majd szinte vezényszóra kiálltunk a sorból és elballagtunk szépen. A pár ott maradó és az árus megdöbbenve nézett utánunk. Látszott, nem értik az egészet. Nem bántuk a dolgot. Sőt, élveztük is. Én is büszkén vonultam, szinte hősnek éreztem magam. Aztán eszembe jutott a néni. Vele vajon mi lett? Mit fog enni? Mi van kicsinyke lelkével? És ezzel semmivé is lett bennem a hirtelen feltámadt János Vitéz. De mégsem! Megláttam őt. A sorból leghamarabb kiállók egyike gyorsabb volt észben és tettben is, mint mi. A gyorsbüfénél érte utol a mamikát, akinek mi már csak a könnyesen mosolygó öreg szemét láthattuk, amint az ajándékba kapott páros kolbász fölött jótevőjére nézett hálatelten.

   Sokszor látunk a természetben olyan képeket - például egy szép naplementét - amire azt mondjuk: ha ezt megfestené valaki, azt mondanánk rá, hogy giccs. Az én két történetem is ilyen talán. De igaz. És sok minden mellett egy valamire biztosan megtanított. A lehajlás és az egyenes gerinc nem egymást kizáró dolgok.

 

az oldal tetejére Impresszum | Hirdetési árak | © Magyar Krónika Rt.