Minap Pesten jártam. Bokros teendőim mellett nagyfiamhoz is eljutottam. Ahogy a társasház (kertvárosi környezetben, relatív kulturált részében a fővárosunknak) ajtaján belépni engedett az automatika egy idős hölggyel találkoztam, aki a félhomályos folyósón láthatóan nagyon keresett valamit a földön. Nem volt jól öltözött, de kirívóan szegényes sem. Messze nem véletlenül odatévedt koldus, hajléktalan. Csupán egy néni. Egy pesti néni.

Gondolkodóba estem: elmenjek mellette - hisz hátha zavarom - vagy álljak meg, és segítsek? Ám mire meghoztam volna a döntést, megláttam, amit keres. Egy ötforintost. Lehajoltam és felemeltem azt a pénzt, amelybe az utcán talán bele sem rúgunk. De neki nagyon fontos lehetett. Talán kiszámolta pontosan, mennyibe kerül, amit venni akar. Tán ez az öt forint hiányzott épp, ami nélkül egy szőrösebb szívű boltos nem szolgálja ki. Ránéztem. Kopottas kabát, de tiszta. Semmi kellemetlen szag. És tiszta arc, tiszta tekintet, kis riadt kérdéssel a szembogárban: elteszem, vagy odaadom?

   A szemébe néztem. Kicsit szürke volt, kicsit ki tudja mitől koptatott a tekintete, de élet volt benne, ha pislákoló is. Csókolom - mondtam. Ezt tetszik keresni? –kérdeztem, majd átadtam a pénzt. Rám nézett, elmosolyodott. Örömmel, de szégyenkezve is, majd kicsit rekedtesen megszólalt: köszönöm. Aztán kicsit hangosabban, kitisztult hangszalagokkal: köszönöm szépen. Csendben elváltunk. Ő nem tudom milyen lelkiállapotban. Én először boldogan, hogy segíthettem, majd kis „spéttel” nagy-nagy gombóccal a torkomban, melyet e sorok írásakor is érzek. S melyet azóta sem tudtam teljesen lenyelni. Kérdések sora rohan meg azóta is, és sok minden eszembe jut, a Hét krajcártól kezdve egy másik történetig.

   Ez a történet is Pesten esett meg velem, csak még 1992-ben, szakvizsga előtt, a Klauzál téri csarnokban. A hentesnél sor. Én is beálltam kis tepertőkrémért. (Akkor azt ettem két hétig, arra futotta. Bevallom, azóta sem kívántam meg.) Előttem aprócska nénike. Mikor sorra került, szinte megnémult az izgalomtól, a nagydarab hentessegéd rá is mordult: mongya má’ mi kell? Mások is várnak! A néni szegény nagy nehezen nyögte ki: kérek tíz deka húst. Atya világ, gondoltam, tíz deka… Mi marad ebből, ha elkészül? A legény undorodva nézett rá és a mérlegre dobott fél marék csontos mócsingot. Harminc deka, mondta ellentmondást nem tűrő hangon. A nénike ijedt, vagy tán inkább rémült hangon szólalt meg, szinte sírva: nekem az sok, nem tudom kifizetni. Nem részletezem, azt, ami ez után következett. Az eladó ordított, a néni sírt, a vásárlás elmaradt. Én meg tehetetlen dühvel és a már ismert gombócokkal a torkomban álltam ott. A sorban állók közt akadt egy-két „pesti”, aki a nénit szidta, mert feltartotta sort, és méltatlankodva osztotta-szorozta az esetet a még javában hőbörgő hentessel, de a többség - közöttük én is - előbb a földet nézte. Majd lassan felemeltük tekintetünk, óvatosan egymásra néztünk, és a mellettünk állók szemének tükrében megtalálva önmagunk előbb elmosolyodtunk, majd szinte vezényszóra kiálltunk a sorból és elballagtunk szépen. A pár ott maradó és az árus megdöbbenve nézett utánunk. Látszott, nem értik az egészet. Nem bántuk a dolgot. Sőt, élveztük is. Én is büszkén vonultam, szinte hősnek éreztem magam. Aztán eszembe jutott a néni. Vele vajon mi lett? Mit fog enni? Mi van kicsinyke lelkével? És ezzel semmivé is lett bennem a hirtelen feltámadt János Vitéz. De mégsem! Megláttam őt. A sorból leghamarabb kiállók egyike gyorsabb volt észben és tettben is, mint mi. A gyorsbüfénél érte utol a mamikát, akinek mi már csak a könnyesen mosolygó öreg szemét láthattuk, amint az ajándékba kapott páros kolbász fölött jótevőjére nézett hálatelten.

   Sokszor látunk a természetben olyan képeket - például egy szép naplementét - amire azt mondjuk: ha ezt megfestené valaki, azt mondanánk rá, hogy giccs. Az én két történetem is ilyen talán. De igaz. És sok minden mellett egy valamire biztosan megtanított. A lehajlás és az egyenes gerinc nem egymást kizáró dolgok.