Az elmúlt napokban ismét sok szó esett a médiában a székely zászló ügyéről - most éppen Kézdivásárhelyen, "a céhek városában" vetették le a román hatóságok a főtéri Gábor Áron szobor mellől. Ugyanakkor a provokációval öngólt lőnek keleti szomszédaink: a jelkép melletti kiállás mindinkább egységbe tömöríti a székelységet (lásd a nagy tüntetést a héten Kézdin és a korábbi tömegrendezvényeket), és a népakarat immár nem csak a zászló engedélyezését sürgeti, hanem az Európában széles körben elterjedt autonómia elérését is óhajtja a szülőföldjén nagy többségben élő, 600 ezres székelység számára.

Maradva a székelyeknek: ez a hét Tamási Áronról is szólt. 1966 május 26-án halt meg a legnagyobb székely népi író, aki csak halála után térhetett haza Farkaslakára, ahol végakarata szerint, két nagy cserfa között nyugszik, a sírja előtt Szervátiusz Jenő és Tibor szobrával. Temetése, bár igyekeztek titokban tartani, néma tüntetés volt a Causescu-rezsim ellen: az udvarhelyi állomásról tízezrek kísérték legnagyobb népi írónkat utolsó útjára.

Sírfelirata:
„Törzsében székely volt, fia Hunniának
Hűséges szolgája bomlott századának.” 

Leghíresebb soraival emlékezünk rá, az Ábel triológiából.
"Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne - ismételtem el magamban. És éreztem, hogy a szívem megtelik nagy és általános meleggel, a lelkem megtelik a derűs idő nyugalmával, és a szemem megtelik a hajnal harmatával. Lassan felálltam és azt mondtam: - Igaza van: késedelem nélkül haza fogok menni, hogy otthon lehessek valahol ezen a világon!„

Útjaink, amikor alkalmunk lesz egy koszorút elhelyezni a sírjánál: