Szakály Sándor professzor, a budapesti Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója, Magyarország egyik legismertebb történésze volt vendégünk nemcsak Torontóban, hanem az ontáriói Hamiltonban és Cambridge-ben is. Torontóban ünnepi szónoka volt a hősök napi ünnepségnek és a trianoni megemlékezésnek is, ezeken kívül könyvbemutatókat tartott a Parameter Klubban és a Jordán Emőke szervezte búcsú teadélutánon. Legújabb könyveiben Szakály a tőle ismert kiemelkedő szakmai alapossággal járja körül a témául választott eseményeket, személyeket; amelyeket, illetve akiket górcső alá véve tisztábban láthatóvá válik Magyarország XX. századi vérzivataros történelme. A kötetekből kiolvashatjuk Szakály Sándor történészi szakmai hitvallását is: történelmet írni csak harag és részrehajlás nélkül érdemes.

A torontói trianoni megemlékezésről Bozóki Barnaa a facebook-on is hírt adott: “A torontói magyarság egy kis csoprtja a Szent Erzsébet templom halljában emlékezett Trianonra. Egy rövid kulturális program után Dr. Szakály Sándor, a Veritas Történetkutató Intézet fõigazgatója mondott értékes, megrázó beszédet. A kulturális programban szerepelt Vaski Tamás egy József Attila-verssel, Huszár Vivien egy Wass Albert-verssel. Értékes esemény volt, köszönet érte a rendezõknek, különösen Dancs Rózsának aki a programot vezette és szervezte Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes fővédnökségével és az Extra Hugariam Alapítvány anyagi támogatásával.” A műsorban ezen kívül elhangzott Padányi Viktor Nagy-Magyarország keresztre feszítése c. megrázó írása Orosz Mátyás tolmácsolásában, Vaski Gábor pedig tárogatószámokkal járult hozzá a hangulat emelkedettségéhez. Mert nemcsak gyászoltunk, hanem ünnepeltünk is: ünnepeltük a magyarság tragédiákat legyőző erejét, a nemzet egymásba kapaszkodásának képességét, a nemzeti összetartozás napját.

Szakály Sándor előadásának az elején kijelentette: a trianoni békediktátumot sokkal korábban aláírták, mint június 4. A békecsinálók számára meghatározó volt a háború előtt megfogalmazott és a háború során megerősített célok elérése, elsősorban az Osztrák-Magyar Monarchia felszámolása és az új államok létrehozása. A vesztesek oldalán állt Magyarországnak a Tanácsköztársaság bukását követően egyébként sem volt sok lehetősége, hogy érdemi lépéseket tegyen a béketárgyalások ügyében. George Clemenceau francia miniszterelnök 1919. december 1-án felszólította a magyar kormányt, hogy küldje el megbízottait Párizsba, ám a meghívás elfogadásáról sokáig tanácskoztak, ezért a minisztertanács többségi döntése szerint nem indult delegáció 1920 januárja előtt. Amikor erre sor került, a franciák nagyon lekezelően bántak a magyar küldöttséggel, másodrangú szállodában helyezték el őket, és még a város területére sem engedték kimenni (aki ezt megszegte, azt a hatóságok visszaküldték Magyarországra, így Ottlik György újságírót). Apponyi Albert január 16-án több nyelven elmondott, történelmi jelentőségű beszéde, amelyben hivatkozott Wilson kijelentésére, miszerint „semmilyen emberi csoport… sem helyezhető akarata, megkérdezése nélkül, mint valami marhanyáj, egy idegen állam fennhatósága alá”, meghatotta ugyan a jelenlévő politikusokat, de a döntést nem befolyásolta, és nem változott semmi a korábban elfogadott határozatokon. A magyar békeküldöttség 18-án hazatért és tájékoztatta Horthy Miklóst, valamint a kormányt a tapasztaltakról. Teleki Pál gróf szerint a Párizsban meghúzott határok „tisztán stratégiai határok, amelyek bennünket egész védtelenül hagynak.” A júniusi diktátum aláírására nem volt könnyű kiválasztani azokat, akik vállalják a személyüket örökre megbélyegző szégyent. Végül a népjóléti és munkaügyi miniszter, dr. Benárd Ágost és Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ írta alá június 4-én a békeokmányt a versailles-i Nagy Trianon palotában.

1541, a régi történelmi Magyarország összeomlása óta nem érte akkora tragédia a nemzetet, mint Trianonnal. Szakály Sándor szerint lezárult Magyarország történelmének több mint ezer éves időszaka. „Az ország azonban ilyen mértékű megcsonkítás és kifosztás után is képes volt talpra állni,” mondta. Lényegében ez egybecseng azzal, amit Semjén Zsolt miniszterelnök helyettes egyik beszédében hangsúlyozott. Ő ahhoz az emberhez hasonlította a megcsonkított országot, akinek mindkét lábát és mindkét kezét levágták. De aláhúzta azt is, hogy nem sok nemzet van, amelyik egy ilyen csapás után megmarad, és a magyar nemzet büszke lehet arra, hogy túlélte Trianont.

A magyar Országgyűlés 2010. május 31-én június 4-ét a Nemzeti Összetartozás Napjává nyilvánította, amit azóta is ünneplünk itt, Torontóban is.