A Magyarok Világkapcsolata  
 
            
t h e   h u n g a r i a n   w o r l d   c o n n e c t i o n       

 
 
    HIRDETÉS
HIVTALOS FORDÍTÓ
Érsek András
Ordre des traducteurs, terminologues et interpretes agréés du Québec , magyar, angol, francia, román
Tel: (514) 781-9768
Fax: (514)626-0869
Email: itt

BRIDZS
Kezdőknek Bridzs tanfolyam indul a Magyar Házban (Foyer Hongrois) vasárnaponként 11órai kezdettel.
Kérjük hagyjon üzenetet Évánál (438) 386 6980 

Dr. Machan Tamás
Családi fogorvos
6600. Trans Canada,
Suite 807
Pointe Claire, QC.
H9R 4S2
Tel:
514-426-4228
FOGSOR KLINIKA 
Schweitzer János d.d. 
denturologiset a hirdetés bemutatójának 15% kedvezményt adunk.
Tel: 514-738-2279 
5845. Cote des Neiges 
Suite. 350 
STEVE Electric Inc.
Szõke István
Hívjon bármikor:
Tel: 514 981-5527 
vagy (450) 688-59831
Családi Temetkezési Vállalkozó
693. Jean Talon O.
(Park Extention)
Montreal,  H3N 1N1
Tel: (514) 271-1212
STEVE Electric Inc.
Szőke István
Hívjon bármikor:
Tel: 514 981-5527 
vagy (450) 688-59831

KERESÜNK

magyarul beszélő személyt, A Magyar Társadalmi Klub (Hungaria) keres, kiszolgálás és kisebb feladatok ellátására, hétvégenként és rendezvények alkalmával. Tel: 514-288-7966 kérje Tibort.

 

 

 

Fél évszázad kisebbségben

Magyar Krónika,
2015. augusztus 13.

Kabdebó Lóránt

 

Megrázó könyv jelent meg a szlovákiai Somorján, a Forum Kisebbségkutató Intézet kiadásában, Fejezetek a szlovákiai magyarság 1945 utáni történetéből alcímmel. Pontos, hivatkozásokkal, jegyzetekkel alátámasztott történelmi összefoglalás. És olvasmányos.

Az elbeszélt történet nemcsak a történész szakember számára eligazító. Bárki, bármely földrészen megértheti, követheti. Átérezheti egy kisebbségbe szorult népség megaláztatását, kiszolgáltatottságát. És megértheti, hogy amikor fordulat áll be a történetben, az sem igazi változást hozott, csak politikai taktika részévé alakította a szabadságot meghirdető jelszavakat.
Sebeket felszaggatni? Nem. Bent, abban az országban, ahol elkövetődött, ott mondatik ki. Panasz? Inkább tényfeltárás. Bemutat egy kétségbeejtő kísérletet egy kisebbség eltüntetésére. És mivel nem sikerülhetett, ki kell mondani eseményeit, el kell beszélni történetét, hogy…
Hogy élhessenek egy államalakulaton belül a valahai üldözők és üldözötteik. Megbékélten? Összebékülhetően? Utódok, politikusok, e könyv olvasóinak dolga és sorsa lesz mindez.

A szomszéd-állami állapot, vagy az Európai Unió – avagy mindkettő – feladata lesz – lenne – hogy keretet biztosítson a szabadulásnak az egymásnak állított csapdából. Jövő nemzedékek feladatai ezáltal benne rejtőznek ebben a pontosan dokumentált múltidézésben. Mert élni kell. És mert a világ minden táján adva adódik, ma is ehhez hasonló csapda. A népek – sajnos – hasonló csapdákban élnek. A megoldás lehetősége benne van a csapdában. De csak lehetőségként. Mert a tagadás szelleme is felemelt fejjel körbejár a világban. Vigyázzunk. Kain és Ábel testvérek voltak. És sajnos, szüleik, Ádám és Éva fájdalmasan látták veszésüket. Egy Krisztus kellett, a második Ádám, hogy feloldozást kapjunk az ősbűn alól. És ez az ősbűn következménye, prezentációja. De a Megváltás csak az „ingyen kegyelmet” hozta el. A szabad akarat a miénk maradt, hogy mire használjuk az isteni lehetőséget. A Biblia és Milton Elveszett paradicsoma ihletetten beszéli el a bűnbeesést és a megváltást. Az ember szabad akarata pedig: élni a lehetőségekkel.
* * *


Emlékezem. Eddig csak mozaikokból rakhattam össze ezt a múltat…
1968 nyarán anyám egy felvidéki határszéli fürdőhelyen, Kékeden pár hetet töltött nagyobbik fiammal. Amikor Trabantunkkal elvittem őket, az útlevélbetét segítségével egy kerülőt téve, július 5-én ellátogattam Stószra, Fábry Zoltánhoz. Könyveit a Napjainkban valamint az Új Írásban méltattam, és állandó levelezésben álltunk. Megkaptam tőle azóta sok helyen megjelent fényképét, amely Németh László stószi látogatásakor kettőjüket összefogja a nemzeti tudatban (1966. július 27-én).

Akkor volt nyomdában a Stószi délelőttök, benne nagyszerű előszavával és klasszikus nemzetféltő valahai röpiratával, A vádlott megszólal című perbeszédével, melyet megjelenése óta Szent István Intelmei, a Török áfium ellen való orvosság, a Recrudescunt…., Forradalom után, Magyar költő kilencszáztizenkilencben, Gond és hitvallás társaként a nemzeti lét végveszélyeztetettsége elleni tiltakozás legfájdalmasabb jajkiáltásaiként egymás társaságában szoktam emlegetni. Kétségbeesett figyelmeztetés, amit tagadhatatlan múltú két háború közötti baloldali publicisztaként a második világháború utáni négy éves kisebbségüldözés ellenében a vélt és igaz sértettségét megbosszúlni akaró politikustársai szemére vetett. Mindezt azalatt a rövid (ebéd utáni alvással kettébe szakított) beszélgetés során a leghitelesebb ember szájából hallhattam először. Mindazt, amit most adatolva, hivatkozásokkal Popélyi Árpád elénk tár könyvében. Aztán pár hét múlva feleségemmel ott állhattunk a költő Tompa Mihály sírja mellett egy falut megtöltő magyar ember társaságában, remélve, hogy a szabadságharc emlékeiből egy változásra készülő ország politikai alakulásában felhasználható valamilyen titkos üzenetet kaphatunk. Dobos Lászlóra emlékezve éppen e Hon-Lapon írtam meg a sebzett kisebbség reményeinek rövid fellángolásának emlékezetét ugyanez év nyaráról (Népünnepély: Dobos László emlékezete, 2014. augusztus 17.)

Fiatal tanárként iskolánk, a miskolci Közgazdasági Technikum Ipari Tagozatának igazgatója (írjam ide nevét is: Balogh Ferenc) tanárait egy busszal körbeutaztatta Cseh- és Morvaország nevezetességeit megtekinteni. A középkori cseh főváros, Kutná Hora környékén nézelődni, levegőzni megálltunk a nyári melegben. A magyar szót halló útkaparó munkások körénk sereglettek, nyelvünkön boldogan megszólaltak. Honnan valók? Deportáltak voltunk, ide száműztek a háború után, aztán itt is ragadtunk. – volt a válasz. Erről a szórványmagyarságról ekkor hallhattam, saját szememmel láthattam, a hatvanas évek legelején. Akkor jutottunk el Karlovy Varyba, Arany János Karlsbadjába. Ott kúrálta epebaját nyaranta. Emléktábla jelzi a házat, ahol lakást béreltek, és a padot, ahol üldögélt. Beethoven, Goethe mellett a magyar költőre is emlékeznek arrafelé. Ezóta vágytam arra, hogy a költőnek, akinek életemet szenteltem, Szabó Lőrincnek én is megörökíthessem emlékét hangsúlyos helyeken, melyek életművéhez és életrajzához kapcsolódhatnak. A morvaföldi Brünn melletti Macocha jégbarlang természeti csodáját versébe-levelezésébe foglaló költő gesztusára is sikerült emlékeztetnem az odaérkező turistákat. Richard Pražák professzor, a magyar történelem és irodalom csehországi népszerűsítője, a szabad cseh állam első budapesti nagykövete közvetítésével a brünni egyetem vendégül látott, járjam be Szabó Lőrinc útját, amelyet személyes barátja, 1933-ban Csehszlovákia hazai kultúrattaséja, Anton Straka szervezett az ő és barátnője, Korzáti Erzsébet számára. (Megemlékeztünk erről Hon-Lapunkon nemrégen: A digitalizált Straka-hagyaték Budapesten, 2014. december 28.) Ugyanő hozott össze engem a brünni magyarokkal, akik fennállásuk tízéves évfordulójára, 2005-ben megszervezték az avatóünnepséget a Macocha barlang felső bejáratánál lévő turistaszállón.

Az egész napos műsor nyitányaként a brünni ferences templomban magyar nyelvű szentmisén vettünk részt, a lévai magyar versmondó vendégek és a velük érkezett plébános részvételével. Nem szégyellem bevallani, végig sírtam a mise folyamán. Mert eszembe jutott, hogy olyan országban történik mindez, ahol több mint négy éven át magyarul megszólalni sem volt szabad nyilvános helyen, és ahol magyar deportáltakat tartottak fogva Szlovákiából átvagonírozva Csehországba.

Pár évvel az avatás után, arra utaztam doktoranduszaimmal, meglátogattuk az akkor még élő Pražák professzort, a Miskolci Egyetem díszdoktorát, és tisztelegtünk az emléktábla előtt, egy éjszakát pedig jó hangulatban ott töltöttünk a turistaszállóban.
Ha a vége jó minden jó? Most hallom, a turistaszálló újabb tulajdonosa visszaadta az emléktáblát, a brünni magyarok pedig új helyet keresnek a morvaországi természeti csodát ünneplő magyar költő vendégjárására, a Csehországot dicsérő szövegeire emlékeztetendő.
A lakosságcsere, a rejtett kitelepítés néhány arcélt villant fel múltamból. Az első apám „tót” barátjának, a mátraházai tüdőszanatórium szakorvosának és feleségének kiköltözése. Már nevükre sem emlékszem. Az asszony röntgenes volt, és akkor még nem vállalhatott gyermeket veszélyeztetett szakmája miatt. Őt „Röntgen Mici”-nek becézték. Apám nem örült, hogy egy jó szakember elhagyja a kedvelt Mátráját. Gondolom valamilyen tátrai, értékesebb állással vonzották szülőföldjére vissza a lelkesen készülő orvost. Arra emlékszem, hogy átköltözésük délelőttjét nálunk, Gyöngyösön töltötték. Nálunk ebédeltek. Anyámék valószínűleg megkérdezték, mit ennének. Én csak a túrós tésztára emlékszem, meg arra, hogy felöltözve kellett ebédelnem, és tél volt, és meleg. Nagyon fűtöttek a kályhában. Nem volt kedvem enni. De hát úgy illett, hogy a vendéggel együtt étkezzen a család. Az orvos jó pszichológus is lehetett, látva, hogy nyámmogva fogyasztom az elém tett ételt, derűs arccal versenyre hívott. Melyikünk végez előbb az étellel? Persze, hogy lemaradtam. Ő jókedvű volt, én rossz hangulattal vettem részt a versengésben. Jókedvére emlékszem. Meg arra, hogy apámat bántotta, hogy elmennek. Jó orvosnak tartotta. Szerette volna itt tartani. Mi lett velük? Ki tudja. Akkor a határon túllal megszakadtak a kapcsolatok.

A másik rövid pár éves rádiós kapcsolatom benső mozzanatához kapcsolódik. Nagy erős kollega. Civilben hentes és mészáros. Végzettségére nézve színész, a rádió irodalmi osztályán gyakorlatilag ügyelő. A legkitűnőbbek egyike. Például neki köszönhetjük, hogy Illyés Gyula egyik interjúja a fondor hatalom minden ármánykodás ellenére megmaradt. Ugyanis a felvétel délutánján, mikor visszamentünk a rádióba, ő elkészítette a munkaszalagra a szokásos másolatot. Ami akkortól fogva már eredetinek számított. És betette a raktárba. Az eredeti kazettámat pedig a saját szekrényébe kulccsal bezárta. Másnap azzal fogadják, hogy „véletlenül” a munkapéldány letörlődött. Komor arccal tudomásul vette, de nekünk megsúgta: nyugi, az eredeti ott van bezárva. Újra átmásolta, és a kazettát a zsebembe csúsztatta: erre vigyázz nagyon. Most is ott van a Petőfi Irodalmi Múzeum Hangtárában. Ezzel kezdődött A háborúnak vége lett kötet egyik legfontosabb szövegének kalandos története, egyszer majd azt is tovább mesélem. Dénes Pistától, sorozatom szerkesztőjétől tudtam, hogy kiváló barátunk Csallóközi zsidó származású gyermekként családjával „lakosságcserével” lett kitelepítve a háború után az Alföldre. Utóbb elvégezte a Színművészetit. Nagyon szerettem vele dolgozni a rádiónál. Egyszer mégis meggondolkodtatott. Egyetlen megjegyzésével.
Lakatos Istvánnal, a kitűnő költővel – akiről könyvet is írtam – készült beszélgetésünk „munkapéldányát” mindig hátrébb és hátrébb csúsztatta. Hiába sürgettem. Egyszer aztán megszólalt: „na hozzad azt a cigányt!”. Először nem is értettem kiről beszél. „Hát azt a Lakatost!” Akkor döbbentem meg. Zsidó gyerek, magyarként kitelepített csallóközi, – „cigányozik”.!? Mondtam is neki: Csodálkozna Lakatos Pista, ha ezt hallaná. Ő meg folyton a bankigazgató apát, és a Vass József katolikus pap nagybácsit-keresztapát, Bethlen István miniszterelnök-helyettesét, Szent Ágoston fordítóját hangsúlyozza.
Mikor lesz itt béke, a Kárpátok alatt?
* * *
Popély Árpád könyve nem anekdoták láncolata. Adatok, statisztikák, szigorúan törvényeket szövegszerűen idéző kétségbeejtő mondatok logisztikusan felépített láncolata. Liberálisok és kommunisták össztüzét írja le a kisebbségi magyarságra. És még kétségbe ejtőbb, amikor két fordulat (a kommunista hatalomátvétel, majd a csehszlovákiai „Rajk-per”) után a kisebbségi szólamok manipulálását kíséri végig. Amikor a „szláv” nemzetállam eszményét a hatalom tovább stilizálja, a magyaroknak pedig bele kell törődniük mindebbe. Mert a hatalomnak élni kellett hagyni valamilyen módon az országban a kisebbséget, annak pedig el kellett fogadnia a furfangos politizálást, ha szülőföldjükön meg akartak maradni.

A könyv legkidolgozottabb fejezetei a háború utáni kitelepítés kigondolását és megvalósítását dokumentálják. Amikor a potsdami konferenciák csak a németek kollektív bűnösségét állapítják meg, az ő kitelepítésüket engedélyezik. Az angolszász nagyhatalmak ugyanis következetesen, az erős szovjet támogatás ellenére is ellenzik a magyar kisebbség kollektív kitelepítését. Potsdamban is, és a kommunista Clementis külügyér minden törekvése ellenére a párizsi békeszerződés idején is. Ekkor kényszeríti a koalíciós csehszlovák kormány a magyar külügyet a „lakosságcsere” elfogadására és a felduzzasztott számú „háborús bűnösök” kitelepítésére a tömbmagyarság deportálásával a csehországi munkaerőhiány pótlására. És kitalálják a fából vaskarikát: a reszlovakizációt. Azt, hogy a felvidéki magyarok csak elmagyarosodott szlovákok, akik megtarthatják állampolgárságukat, tulajdonukat, ha „bevallják” eredeti szlovák mivoltukat. És ebben egyet értenek a liberálisok, a kommunisták, és a később cionistának és burzsoá nacionalistának minősített és kivégzett (vagy utóbb vezető pozícióba visszahelyezett) „cseh Rajkisták”. A rejtélyes körülmények között „defenesztrált” liberális Jan Masaryk külügyminiszter, a koncepciós perben utóbb kivégzett utódja, Vladimir Clementis kommunista külügyi államtitkár, a jogtiprást végrehajtók, utóbb pedig „burzsoá nacionalistaként” bebörtönzött, majd rehabilitált Gustáv Husák, Ladislav Novomeský, Daniel Okáli, Ivan Horváth, vagy a hatalom mindvégig birtokosa, Viliam Široký, 1945 és 1954 között a Szlovák Kommunista Párt elnöke. Ezért lett több mint négy évig jogfosztott, állampolgárság nélküli és nyilvánosan nem beszélhetett anyanyelvén az ország magyar kisebbsége.
Közben aztán zajlanak a fordulatok. Gyilkosságok, kivégzések a legfelső hatalmi szférában, – és az ígérgetés szavai a kisebbségről. Tettek helyett.

A könyv leginkább meggondolkodtató megállapításai ezeknek az utóbbi fordulatoknak a jelzései. Bárha ezek a fejezetek kevésbé dokumentáltak, de éppen ezért gnómatikusabban fogalmazottak.

Az egész eredeti jogfosztásról, majd a nagy részben elszabotált „változás” tudatosításának politikai hátteréről a következő bekezdések adhatnak, visszamenőlegesen is értelmező megfelelő jellemzést:
Amint arra Vándor konzul már idézett jelentései is felhívták a figyelmet, Major István, majd pedig Lőricz Gyula és Fábry István egyaránt Viliam Širokýval egyeztették felszólalásuk, illetve elaborátumuk tartalmát. Ezért talán nem járunk messze az igazságtól, ha azt feltételezzük, hogy Široký – a magyar elvtársakat saját céljai számára felhasználva – tudatosan időzítette fellépésüket a szlovák burzsoá nacionalisták „leleplezése” előtti hetekre, hónapokra, hogy így a magyarok egyenjogúsításának vontatottságáért, sőt a háború utáni magyarellenes intézkedéseért is a burzsoá nacionalizmussal vádoltakra, közülük is elsősorban Gustáv Husákra, Ladislav Novomeskýre és Daniel Okálira háríthassa a felelősséget. Azt a tényt ugyanakkor, hogy ők mindezt a párt irányvonalának megfelelően, sőt egyenesen a pártvezetés utasítására hajtották végre, a propaganda igyekezett a feledés homályával borítani. (177. old.)
Ezt követően – szovjet politikai irányításra – a magyar kommunisták is elkerülték a nemzeti kérdés felemlegetését, a csehszlovák és magyar állami és pártkapcsolatokban felhagytak a nemzetiség, a kisebbség védelmével:
Csehszlovák részről továbbra is határozottan elutasították a nemzetiséggel kapcsolatos kitételek belefoglalását az egyezménybe, annak előkészületi munkálatai így hosszú időre megakadtak. Az elhúzódó tárgyalások során a csehszlovák fél még az egyezmény nélküli kapcsolattartás lehetőségét is felvetette. A közel egy éven át szünetelő megbeszélések végül csupán azt követően vettek újabb lendületet, hogy a magyar fél – vélhetően a Csehszlovákiában 1950 első hónapjaiban bekövetkezett események hatására – feladta a nemzetiségek kölcsönös támogatásának az egyezményben való rögzítésére irányuló szándékát. Révai József népjóléti miniszter, aki 1950 márciusában Ivan Horváth csehszlovák követ előtt még kizárta, hogy az egyezményt anélkül kössék meg, hogy az tárgyalná a kisebbségi kérdést, 1951. január 27-én Václav Kopecký csehszlovák tájékoztatásügyi miniszterhez intézett levelében már beleegyezett a kifogásolt szövegrészek kihagyására az egyezményből. (180. old.)
Ennek következtében az 1968-as események alakulásában is megmaradtak a kisebbségi sérelmek orvosolatlanságának problémái.

A szlovák sajtó, a Matica slovenská, valamint a párt- és állami szervek részéről a későbbiekben a leghevesebb bírálat a Csemadok Galántai Járási Bizottságának március 28-i, valamint Losonci Járási Bizottságának március 30-i állásfoglalását érte. Az előbbi többek között a kassai kormányprogram nemzetiségeket érintő revízióját, a reszlovakizáció, a csehországi deportálás és a lakosságcsere átértékelését, a meghurcoltak rehabilitálását, a szervezők felelősségre vonását, az utóbbi pedig magyar választókörzetek kialakítását és a magyar iskolahálózat elsorvasztásáért felelős iskolaügyi megbízott leváltását sürgette. A Csemadok KB-énál több szempontból radikálisabb javaslatokat fogalmazott meg a Szlovák Írók Szövetsége Magyar Szekciójának március 22-i állásfoglalása is. Ez egyrészt kibővítette és konkretizálta a magyar iskolaügy és intézményhálózat kiépítésére vonatkozó elképzeléseket, másrészt azonban szükségesnek tartotta az 1945 utáni magyarellenes intézkedések áldozatainak rehabilitálását és anyagi kárpótlását, a jogfosztás ellen tiltakozók pereinek felülvizsgálását és a kompromittálódott kisebbségi vezetőknek a vezető tisztségekből való távozását is. (230. old.)

Mindez persze a maga történelmi összefüggésében értelmezhető. A kisebbségi kérdésben kezdődő változás elnyúló jelentkezése az első magyar nyelvű hetilap megindulásával tárgyiasult. Annak névtelen cikkei közül Fábry Zoltán egyedül névvel megjelenő beköszöntő Üzenet című esszéje emelkedett volna ki. De éppen azokat a mondatokat hagyatták ki a változást levezénylő szlovák vezetők, amelyek a változás lényegét jellemezhették volna:
Fábry többek között a következő mondatokkal indította volna útjára az Új Szót: „Mi majd négyéves késéssel lépünk a béke küszöbére. Behozhatatlan hátránnyal, de le nem becsülhető előnnyel indulunk: tiszták maradtunk, emberek maradtunk. (…) Történelmi tévedésből kerültünk a vádlottak padjára, melyet azonban most emelt fővel elhagyhatunk.” A cenzúra azonban az idézett mondatokat – csakúgy, mint a magyar lakosság háború utáni jogfosztására utaló többi részt – nem engedte leközölni, Fábry írása így csupán megkurtítva, lényegi mondanivalójától megfosztva jelenhetett meg. (120. old.)

Ugyanez a Fábry 1968-ban ismét megszólal, valahai találkozásunk ideje táján készült interjújában jellemzi az alapvető konfliktust, a csapda lényegét:
A Csemadok-állásfoglalás kedvezőtlen szlovák fogadtatásának és a második világháború utáni magyarellenes intézkedések felülvizsgálására való hajlandóság hiányának okaira Fábry Zoltán mutatott rá A magyar kisebbség nyomorúsága és nagysága című írásában. Fábry meglátása szerint a szlovákság egyfajta erkölcsi próbatétel előtt áll, mivel a jogfosztás elítélése „a bűn bevallását és a bűntudat vállalását jelentené”. Ennek azonban még csak a nyomai sem fedezhetők fel a szlovák társadalomban. (231. old.)

Bár az augusztus 21-i megszállásban a Varsói Szerződés tagállamai között a Magyar Néphadsereg egységei is ott voltak, a szlovákiai magyarság szemben állott a behatoló eseményekkel:
A magyar kisebbség az ország cseh és szlovák lakosságához hasonlóan mély megdöbbenéssel fogadta és elítélte a katonai beavatkozást, ami egyúttal a megszállókkal szembeni egységfront létrehozását és a szlovák-magyar nemzetiségi feszültségek – igaz csupán átmeneti – elcsitulását eredményezte. Az augusztus 21-ét követő napokban a Csemadok központi szervei, járási és helyi szervezetei, a csehszlovákiai magyar írók, kommunisták, fiatalok és az egyes lapok szerkesztőségei sorra tették közzé az intervenciót elítélő nyilatkozataikat, amelyekben támogatásukról biztosították a csehszlovák állami és pártvezetést, s a rend és nyugalom megőrzésére és a megszállókkal való együttműködés elutasítására szólították fel a magyar lakosságot. A megszállás elleni tiltakozó megmozdulásokban és tüntetéseken magyarok is részt vettek, s a megszállás 30 szlovákiai halálos áldozata között 3 szlovákiai magyar is található. (236-237. old.)
* * *
Popély Árpád könyve egy jól felkészült történész pontos és merész dokumentumfeltáró munkája. Mit tehet olvasása során, aki egyrészt a magyarság kisebbségi és anyaországi kapcsolódását szeretné elősegíteni. És mivel kell szembenéznie annak, aki a két szomszédos ország egészének kapcsolódását szeretné elősegíteni ebben az oly viharos európai térségben. A történész adatai és tényleírásai mindkét problémában segíthetnek tájékozódni.
Amikor az 1956-os forradalom idején a szomszédos országok magyarsága élesen fogalmazta meg állásfoglalását, akkor a szlovákiai magyar kisebbségben nem volt megfigyelhető a forradalom melletti nyílt kiállás. „A magyar lakosság fokozott érdeklődéssel figyelte ugyan a magyarországi eseményeket, rokonszenve azonban csupán elszigetelt szimpátiamegnyilvánulásokra (pl. gyászszalag viselése egyes középiskolákban, templomi himnuszéneklés, honvédsírok megkoszorúzása, az »ellenforradalmat« elítélő nyilatkozatok aláírásának megtagadása) korlátozódhatott.” (218. old.) Miért?
nem merte vállalni, hogy a forradalom melletti nyílt kiállásért ismét rásüssék a kollektív bűnösség vádját. Megfélemlítettsége mellett szerepet játszhatott az a tény is, hogy a háború utáni kitelepítések, illetve a lakosságcsere elsősorban vezető értelmiségétől fosztotta meg, új vezetőit pedig a párt által 1948-1949-ben kinevezett káderek alkották, akiktől messze állt az efféle kiállás. (219. old.)

Ugyanakkor a könyv dokumentálja annak a még Benešék kezdeményezte, és a kommunisták által is átvett törekvésnek a politikai gyakorlatát, amelyik az ország szervezettségét a szláv nemzetállamiságban törekedtek megvalósítani. Ez két esetben is még a szláv léten belüli szakadáshoz vezetett, először a német megszállás idején, majd pedig a szovjet hatalmi törekvésekből való kiszabadulásuk után. A cseh és a szlovák államiságot csak a magyar kisebbséggel szemben érezték egységnek, amint saját nemzeti létüket nem fenyegette veszély, máris szétváltak. Ez a fajta – a nemzetiségek jogegyenlőségét biztosító szemléletet kijátszó – állameszmény ugyanakkor akadályozza a korábbi közös államiságot hordozó állammal, a magyarral való harmonikus összemunkálást. Mivel Szlovákia a honfoglalástól Trianonig tartó időszak alatt államjogilag semmilyen elkülönülést nem valósított meg, ezért az utódállamok közül éppen a szlovák-magyar kapcsolat történelmi lerendezése válhat a jogilag legnehezebben megoldható feladattá.

Popély Árpád könyve egy korszakot emelt ki a vizsgálandó és egyeztethetendő hosszú történelmi folyamatból. De éppen ez volt a két nép együttélésének legdrámaibb és legéletveszélyesebb szakasza. Bocsánatkérésekkel talán ez pacifikálható lehetne, de a végleges megbékéléshez gesztus értékű nyilatkozatok kevésnek bizonyulhatnak. Az egymástól való félelem alapjainak megszüntetése lehet csak a bizalom megteremtésének egyetlen lehetősége. A szlávság és a magyarság Kárpát-medencebeli együttélésének ilyen őszinte és pontosan dokumentált, mindkét oldalról elfogadható feltárása várat magára. Gondolom: hosszú ideig.

Akkor pedig mi a teendő? Amíg történészeink mindkét oldalon becsülettel dolgoznak, addig nekünk, e térség lakóinak a közös Európa felvetette konkrét, napi tennivalóink során kell együtt működnünk. Közös válaszokat kidolgozni az újabban és újabban felvetődő kérdésekre. Keresni, ami összeköthet. Amiben a szomszédság barátsággá alakulhat. Politikusok és honpolgárok szintjén. Ebben reménykedhetünk a mi életünk során.
De a teljes összekapcsolódást csakis a történészek dokumentumokat feltáró és szembesítő vitáin keresztül érhetjük el. Ezt ki kell dolgozni a tudomány alaposságával. Mikorra? Amikorra mindkét fél számára elfogadhatóan elvégzik tudós szakembereink. Azzal a jó szándékú megközelítéssel és pontos adatfeltárással, amivel Popély Árpád megírta ezt a könyvét.

 

az oldal tetejére Impresszum | Hirdetési árak | © Magyar Krónika Rt.