A nyáron szülővárosomban, Sepsiszentgyörgyön jártam, és a városháza falán egy emléktáblát fedeztem fel. Így szól a felirat rajta: „Gloria victis. (azaz dicsőség az áldozatoknak, legyőzötteknek). 1956-ot követően Sepsiszentgyörgy 23 polgárát, összesen 265 év börtönbüntetésre ítélte a kommunista diktatúra.” Tehát átlagosan, 11,5 évet kaptak fejeként az említettek. Ez a város, Háromszék fővárosa, 525 km-re van Békéstől, de 1956-ban még 40 év sem telt el a trianoni diktátumtól, tehát még erős volt a kötődés az anyaországhoz, mint ahogy onnan errefele ma is az, s hála Istennek, innen arrafele is egyre erősödik.
A Rákosi rezsimben „természetesen”, a Kádár puha diktatúrájában aljasul, előre megfontoltan, az erdélyi 1956-os történésekről szó sem eshetett a tananyagban. Még ellenforradalom címszó alatt sem, hiszen a határon túli magyarok témája tabu volt. Ma is mondják még, hogy Kádár alatt jobb volt. Volt közbiztonság, munkahely, nyaralás, nem úgy, mint ma. Rákosi diktatúrája fizikai létükben fenyegette az embereket, de terrorja, akárcsak a Ceausescué, lelkeket edzett és hősöket, hősi ellenszegülést, 1956-ot szült. A Kádár rendszer az aczéli „zsenialitásnak” hála, a XX. század egyik legrafináltabb elnyomó rendszere lett.
A látszólagos jólét és biztonság kevésbé veszélyeztette - főként a rendszer második felében - a fizikai biztonságot, de közben így, aljasul és orvul, megvette az emberek lelkét. Volt biztonság, ha nem szóltál a rendszer ellen. Volt munkahely mindenkinek, de amit termeltünk a KGST vette meg kényszerből, szovjet nyomásra, minősége nyugaton sokszor nem állta meg a helyét. A munkanélküliség az intézmények, gyárak kapuján belül volt: lufi állások, vízfej adminisztráció, ál szakszervezet, „dolgozó” sportolók, stb. Egy idő után a párt, a vezér, már nem követelt nyíltan semmit, Kádár mosolygott és az emberek önként tették azt, amiről úgy gondolták, hogy odafent tetszene. Igába hajtották fejük, elveszítették lelkük és egy idő után maguktól, önkéntesen viselték a jármot. Nagy tisztelet a kivételeknek. Az ál jólét fenntartásában pedig úgy eladósodott az ország, hogy annak terhét ma is nyögjük. És a legvidámabb barakk vitrinjének fényezésére az a nyugat és az az Amerika adta a hitelt, amely 1956-ban segítséget ígért nekünk, és szépen cserben is hagyott. Ma meg globalizálna, ha hagyjuk.
Térjünk vissza 1956-ra. Gondoljanak bele, mekkora erő, mekkora lélek, mekkora hősiesség, bátorság lakozott az akkori magyarokban! Mikor itt, Békésen is szembeszálltak a hatalommal, tulajdonképpen egy még ereje teljében levő világrendszerrel, a nagy Szovjetunióval, a kommunizmus akkori változatával szálltak szembe. Kaszával, fejszével a tankok ellen. Vagy csupasz kézzel akár, de mindenre elszánt, könnyfakasztóan gyönyörűséges akkori magyar lélekkel.
Ma már látni lehet a régi, külföldre menekített fényképeket 1956-ról. Családom, feleségem, gyerekeim arcán láttam a megdöbbenést, a hallottak, a rommá lőtt házak láttán. Igen, így volt, véresen így. Mert a forradalom, a szabadságharc nem játék. Ott tényleg meghatnak az emberek. Meg, mert jöttek a szovjet tankok, és leverettettünk. Megtorlás, kivégzések, börtön itt is, és mindenhol, határon túl is, ahol magyarok éltek. Erdélyben egyetemi évfolyamokat „fejeztek le”, emberek ezreit, tízezreit hurcolták el börtönbe, gulágokra a Duna csatornához, mert szolidárisak voltak a magyar forradalommal. Egység kell. Egyet akarás kell. Mert ma is csak egymásra számíthatunk mi, magyarok. Hisz ahhoz, hogy a mai hazugságörvény undorító szennye el ne nyeljen, nekünk kell összefognunk és elutasítanunk azt, hogy a fejünk fölött döntsenek olyan európai politikusok, akiknek semmi sem szent.
Megőszültem. 1956-ban, azonban még meg sem születtem. Csak olvastam, hallottam, tanultam róla. Ma élő résztvevőit, a kor tanúit, ezért mélységesen tisztelem, és kicsit irigylem is őket. Nem szenvedésükért, hanem tettük hősiességéért, helytállásukért.
Legyenek példaképeink.
|