Az Evangéliumi Színház 20 éve a Duna Palotában
A 90 éves Udvaros Béla ünneplése

Csodának voltunk tanúi, akik a Duna Palotában nemrég egy rendhagyó színházi előadáson lehettünk. Azt az embert ünnepelhettük, aki háromféle szerepkörben is kiérdemelte az ünnepelést. Egyrészt példázatos életével. A nagy színésznő, Dévay Kamilla melletti kitartásával, és hogy miatta mindenfajta, politikai okokból bekövetkező mellőzést felvállalt. Hosszú ideig a Kecskeméti Katona József Színházban váltak a magyar színjátszás kiemelkedő szereplőivé. Gyermekük, Udvaros Dorottya szerintem az utóbbi évtizedek legjelentősebb magyar színésznője. És hát ő maga, Udvaros Béla a magyar drámai alakítás kiemelkedően híres rendezője és elméleti írója. Mindez bőven rászolgált volna a háromszoros ünneplésre.


Most mégsem ezért ünnepeltük. Hanem azért, mert a Nap Kiadó gondozásában megjelent az a dokumentumkötet, amely Udvaros Béla hiányt pótló szerepét mutatja be. Amikor már nem volt a nemzetnek színháza, mert először felrobbantották magát a legendás színházi épületet is, majd egy kisebb épületbe száműzve állandó villongások színterévé lett, és így gyakorlatilag megszűnt önálló élete is. Ekkor, a rendszerváltás lehetőségeit felhasználva, protestáns egyházi keretek között, valójában a nemzet színházát támasztotta fel, éltette: változatos, „nemzeti színházi” programmal az újra tájékozódó magyar közönség számára. Csendben, „kis” méretekben, mégis szó szerint csodálatos látókörrel vonzva, divatok feletti érdeklődésűre formálva az úgynevezett Evangéliumi Színházat.

Míg az országos választékban a színtársulatok között témáikkal és szerepfelfogásaikkal egyre mélyítették a társulatok a lövészárkokat, addig Udvaros Béla az egymással is vitatkozó színdarabok egymás mellé rendezésével tanította meg színházban gondolkozni, és a színpad segítségével egyáltalán gondolkozni közönségét. A világirodalom legdivatosabb darabjai mellé odavonta a magyar drámairodalom legismertebb műveit, de nagy íróink kevéssé ismert és sokszor vitatott színműveinek is otthont biztosított.

Merte újra elővenni és újra mérlegre tenni a korábbi évtizedek magyar drámáit. Mi láttuk a hatvanas években Lendvai Ferenc rendezésével a Nagy családot, a valahai „veszprémi csodát”. Most Udvaros Béla vette elő, és vizsgálta meg jó színészekkel együtt, hogy valóban alkalmas-e a darab a modern családmodell végig gondolására. Hasonlóképp Illyés hősi és politikai modelljének meggondolására elővette A különcöt, a Telekiről szóló tragédiát. Sőt műsorra tűzte az egyik legnagyobb magyar drámai zseni, Hubay Miklós társaságban nekünk is sokszor elbeszélt élményét, a Budán évtizedekig szenvedő balettáncos, Nizsinszkij tragédiáját. De sorolhatnánk újabb és újabb felfedezéseit. Például én Miskolcon láttam vendégszereplésüket, a Nemzeti Színház valahai dramaturgjának, egy időben színidirektorának, Kovách Aladárnak Téli zsoltár című darabját, Apáczai példázatos életének felelevenítését. És sorolhatnánk: a huszadik század magyar drámája kivirágzott ebben a „nemzeti” színházban.

A Nap Kiadó vállalása az ünneplés megrendezésével és a könyv kiadásával egyben nagy tett is. Megőrzi az emlékezet számára a „nemzeti színház” eszményét. Példaként felmutatja. És valahai nézőiben felkelti a nosztalgiát a jól szervezett színház iránt. Miként most is: a régebbi bemutatók szereplői elzarándokoltak az ünnepi hívásra, hogy egy-egy emlékezetes pillanatra visszaemlékeztessék nézőiket.