A folyamatos és szüntelen kettős tudósítás lelki igénye táplálja Tóth Sándor írásait, mondom ezt, immár több, mint négy évtizede tartó ismeretségünk okán. S nem a szerző személyéről szóltam, noha az is elmélyültnek, személyesnek mondható; sokáig követtük egymás írásait a barátnak, szerkesztőtársnak kijáró állandó s kettős figyelemmel; de hangsúlyozom: írásaival ápolt meghitt ismeretségre utaltam. Mondhatni – barátságra. Hiszen, azt gondolom, s ahogy távolodom már mindentől, úgy vallom ezt egyre jobban, hogy meg kell kötnünk az írásokkal, az írással való életre szóló barátságot – s talán ennél sokkal többet: magát a kapcsolatot. Csak így tudunk kapcsolódni minden körülöttünk múlóhoz, születőhöz, s legfőképp mindahhoz, ami örökké körbeölel, örökké - van. Akkor is, amikor nem vesszük észre, vagy nem értjük természetessége gyöngéd törvényeit.

Mert írni – egyike elhanyagolt, oly nagyon nem is nyomatékosított kötelességeinknek. A betűvetésre nem azért okosítanak bennünket ősidők nemzedékei óta, hogy megértsük a ránk mért törvényeket, hogy alá tudjuk kanyarítani a vágóhídra szóló nyílt parancsaink, a pokolba tartó utazásokra jogosító szerződéseink, hanem azért, hogy megüzenjük a jövőnek: miért is hittük el újra és újra, hogy a nagy mese vége most szép lesz, romantikus; hogy a zord múlt helyén egy boldog, szebb jövőt építünk? Furcsa ez: mindenki, még egy köznapi ember is érdeklődő pillantásokat vet egy-egy ősnyomtatványra, izgalommal kutatja a családi bibliák és kalendáriumok egykori tulajdonosainak régi bejegyzéseit, elvégzett életek történéseit látja maga előtt a tintaceruzás szálkás vagy épp gyöngyöző betűk mögött, bál, keresztelő, vásár, és tűzvész, aszály, járvány. Nagyon sok részletről semmit sem tudnánk a végek egyszerű betűvetőinek elszántsága, akaratereje nélkül. S ki ezt hozza s adja tovább, a legmélyebb tudáson, a legszebben csiszolt írásmódon felül is ad valami ennél többet; átnyújtja olvasóinak az álmok s a valóság vegyüléséből keletkező, valódi s igaz korrealitást. E mélység nélkül is élvezhető és érthető Tóth Sándor életműve, annak szakaszai, de e mélység akár csak felvillantása nélkül csonkábban értelmezhető.

Az alkotó friss kötete (Fény- és lombhullámok) egyszerre új és időtlen. Új, mert zömében az utóbbi esztendők termése, ugyanakkor – a szó aszúsodásának velejárójaként – a korábbi könyvek ívét tovább kiteljesítve még közelebb kerül mulandó létünk emlékmorzsáinak rögzítése közben ahhoz, ami az emberi lét egyetlen eredője, célja, értelme: Isten cselekvése. Azt is mondhatnám, a hit könyve ez, ez is, rögzítése-rögzülése annak, miként lesz ez a hit az időben haladva s múlva egyre súlyosabb, így válva tereh mind könnyebbé s könnyűbbé. Volt felemelhetetlen, vált hordozhatóvá, bírhatóvá, s lett-lesz válik szárnyakká. Ami azért odébb van, de már érezzük testünkben azt a különös antigravitációt – s tudjuk-értjük: virraszt fölöttünk a Galamb.

Megbocsáthatónak vélem, hogy poézist szövök a poézissel élő szerző sorairól szóló mondataimba, s e megbocsátásra kérem az olvasót is, hiszen költő gondolatairól beszélek, amely költészet akkor is jelen van, mikor beszélgetéseket (alanyai, sokak mellett,  Barna Gábor, Budai Ilona, Büki Attila, Zakar Péter) rögzít, szakrális eseményekről számol be, kiállítások (Olasz Ferenc, Bakallár József), vagy épp könyvlapok kalauzának szegődik. Miképp ama imént említett régi krónikások, kik egyszerre hűen az álmokhoz s a történésekhez rögzítik számunkra a valódiként számon tartott múlt igazi pillanatait. S úgy tették ezt a régi íródeákok, kódexmásolók, családi krónikák lejegyzői, hogy – mint mondottam – ma mindenki, még egy köznapi ember is érdeklődő pillantásokat vet egy-egy ősnyomtatványra, levéltöredékre; s már-már közömbösen sétál el íródeák-kortársainak erőfeszítései mellett. Pedig az érték változatlan hőfokú; de vajon azokban, akiknek-akikhez szólnak, épp oly hőfokon él-e még a teremtésbe vetett hit, mint elődeikben? A választ utódaik majd kimondják, úgy vélem, meghatottan lapozgatva majd Tóth Sándor munkáit, ezt is, melyben, igen, poézissel él, s még valami mással, a hit mert-megélhető-csodáin túl s mellett: a tudás stációinak érzékeltetésével. Kis kitérőt teszek itt, újabbat, vagy annak látszót, ugyan hát Tóth Sándort olvasván ötlött ez újólag fel bennem, s tán nem csak bennem – mert hogy valami meghökkentőt mondjak: a szerző vélhetően már rég meghaladta azt az állomást, amikor őt s a hozzá hasonlóakat „műveltnek” nevezzük. Egyáltalán: ő kicsit az apropója annak, amikor eltűnődhetünk: bír-e valóságos tartalommal az a szó, hogy műveltség? Ismerjük, alkalmazzuk, használjuk s mérjük, persze, de minek megfeleltetve? Azt mondjuk, klasszikus műveltség, azt mondjuk, átlag, azt mondjuk, műveletlen, no de mindez mihez s mit viszonyít? Többnyire, mondjuk ki, a műveltség látszatának világában élőket s világuk milyenségét világítja be ez a szó; a létezés felszínét s felületeit, miközben annak értelmét – önös, „jó” érzékkel - homályban hagyja. Teszi ezt amiatt, mert nem érti: a műveltség, noha megszerezhető, még messze nem elég; „csupán az intellektus bölcsesség nem sokat ér”, írja Tóth Sándor maga is; a belénk rejtett cél s titok föloldásához, megélésének akarásához kell valami nem több, hanem más; kell a tudás végső szakasza: a nemtudás tudása. Ha és amikor ezt el tudjuk fogadni, válhat a világ általunk is olyanná, miként Isten eltervezte; de mert szinte sohasem fogadjuk ezt el, válik s vált olyanná, amelyben csupán folytonos hiányt, folyamatos veszteséget, s szinte állandó félelmet s féltést érzünk. S a küzdeni vágyást olyasmiért, amit az általunk elképzelt, megtervezett s megvívott harcok útján sohasem érhetünk el; de gyűlünk, saját nyomainkban járva, újabb s újabb háborúk sodrásába. Amíg ki- s el nem fakadunk.

Mi lenne a helyes út, ha már a műveltség-élményt úgy félresöpörtem? Mi az a nemtudás tudása? Egyszerű, oly annyira nem is új történet, de villantsuk föl szakaszait. Az első: világra eszmélésünk pillanata, melyben a bennünket fogadó környezet talán egyetlen föladata: fölébreszteni s kielégíteni tudásszomjunkat. Mert az bennünk van, meg akarunk tanulni enni, járni, beszélni, eligazodni a pillanatokban, a következő egy-két évtizedben egyre többet szerezhetünk abból, amit tudásnak összegezhetünk; tudását mind ama jelentéstartománynak, melyek között el kell igazodnunk s hozzáigazítani mindezt az egzisztenciális etika állandóságán belüli akart s objektív változásokhoz. Magyarán: föl kell ismernünk, hogy jobbá kell tennünk a világot; mert az, valamiért, erre mindig rászorul. Mert valahol s valamiért mindig utat tévesztünk: kiűzünk s kiűzetünk. Hogyan kerülhetjük ezt el? Föl kell ismernünk s el kell fogadnunk annak tényét: miként a világunk sohasem a létező világok legjobbja, úgy a mi tudásunk sem a mindaddig megszerezhető tudás összessége és csorbíthatatlan foglalata. Ha másként nem, hát határaiban csorbítható: tágítható, növelhető, hisz oly széles sugárút a nemtudás tudásának birtoklása, mint szélesek a csillagösvények. E rövid eszmefuttatás éppen hogy Tóth Sándor definitív megfogalmazásában válik még inkább értelmezhetővé: „Krisztus szabadsága a nyitottság, melyet a lelkiismeret védőn koszorúz”.

Így s ezért neveztem a kettős tudósítás könyvének a szerző kötetét s annak lelki igényességét; minden mondatában a keresztény értékrend mintegy fölleltározásával, az ember-cselekvések keresztényi áldozat-tartalmát gazdagító újabb s újabb teljesítményeinek megörökítéseivel találkozhatunk; miközben készülvén készíti önmaga belső számvetését, számadását ama tálentumokról. Teszi ezt, s ez jól s pontosan érzékelhető, egyre inkább ama egyetlen igazi, végső Találkozásra készülődvén; ez szökik soraiba Alexandriai Szent Katalinról szólván, rögzítve mintegy saját szellem-élményeként is: „...tudta: a szellem több az anyagnál, s a kereszténység a bölcseletnél”; de erről tudósít, meditálván erdő csöndjében: „hiába nyúlnak az árnyékok, az egyetlen titok kifehérít mindent”.  S majd sok oldallal később hozzáolvassuk: „Csapkod a világ, gyűlölködik. Megéri? Az a néhány évtized? A fehér csönd felköltheti az édeni időtlenséget”. Tűnődve ismételgetjük magunkban a kérdést, a költő, esszéíró, értékkrónikás Tóth Sándor egy szavas kérdését: megéri? Kiterjesztjük, az egyetemesség s az egyetemes ég horizontjának feszítvén ezt a kérdést, s miközben értjük-érezzük válaszát, a hit erejének vívódó kétely nélküliségét, belefut tekintetünk az ő pillantásának sugarát követve az általa rajzolt képbe: „Ahol élek, a fehér kőzuhatag a hegyoldalon mintha dermedt minivízesés analógiája lenne. Fölötte időnként lepelfelhő vonul szürkés-csíkosan. Amilyen a kőfolyás”. Nézzük s látjuk ezt a képet, értjük a fény- és lombhullások fehérségét, azt az állandó kifehéredését időnk oly sokszor elutasított időtlenségének, s akart-választott elfecsérléseinek; nézzük és – megérintve, persze, Tóth Sándor könyvének egészétől, az átadott súly mámorító gyötrelmétől – a pillanatban mégis költők, s talán mindenekelőtt költők, néznek egymásra; mert e kőzuhatagra hulló pillantásban felsejlik Rilke pillantása: „Bár lelnénk mi is, ó, csak sávnyi, de biztos, / tiszta emberit itt: talajunkul puszta szegélyt csak / kő és hullám közt”. 

(Tóth Sándor: Fény- és lombhullámok /Kisprózák, arcok, művek/. Szent István Társulat, Budapest, 2016).