A Kanadában élő magyarok az elmúlt évtizedben álmodni sem mertek annyi és oly fontos, megkülönböztetett figyelemről az óhaza részéről, mint amiben részesültünk az elmúlt pár év alatt. Voltak azelőtt is közelítések humánus történészek, szociológusok, antológusok részéről, akik érdeklődést mutattak irántunk, külföldre szakadt hazánkfiai iránt. Mi több, engem is fel-felkeresett hivatalomban az ottawai magyar nagykövetség kulturális attaséja, elismerését fejezve ki eredményeink láttán, arra buzdítva, hogy maradjunk továbbra is hasznos polgárai a kanadai társadalomnak. Ezek az érdeklődések azonban hűvös érzelemmel jártak, mert mit sem szóltak olyan kérdésekről, mint nemzeti egység, kettős állampolgárság, a diaszpórában élő honfitársak szavazati joga, amelyekben az elmúlt pár év alatt részesültünk. El sem mondhatom, mit jelentett számomra 2014. április 6., amikor szavazati lapomat bedobtam az urnába!

Hasonló meghatottság vett rajtam erőt, amikor szent királyunk filmese, Koltay Gábor megkért, hogy utószót írjak jelen gyűjteményéhez, Szeretlek, Kanada című könyvéhez. Meghatottságom részben pironkodásból származott. Ugyanis, két évvel ezelőtt, amikor Gábor elkezdte filmforgatását victoriai lakásunkban, a beszélgetés végén a magam interjújára célozva tapintatlanul megjegyeztem:

– Nem jól kezdődik ez, Gábor!
– Miért mondod ezt, János? – kérdezte, visszarendezve a bútorokat.
– Hát azért, mert ekkora munkát elképzelni is nehéz.

S akik látták a Duna World csatornán sugárzott Szerelmem, Kanada című, kétszer 52 perces dokumentumfilmjét, azok megértik az eredmény jelentőségét. Itt van egy hazai filmrendező, négyet kitevő stábjával, azzal a céllal, hogy dokumentumfilmben felmérje e távoli és hihetetlenül nagy földrajzi kiterjedésű ország magyarjainak történetét. Ez szép és jó. De aki ismeri e háromszázezret kitevő népcsoport 150 éves múltját, sokoldalú társadalmi és demográfiai összetételét, szellemi és kulturális eredményeit, a róluk szóló, megjelent könyvek és tanulmányok százait, valamint az eredmények mellett a közösséget átjáró problémákat, a széthúzást, a kisebbségi csoportokra oly jellemző viszálykodást, az el tudja képzelni, mire vállalkozott Koltay Gábor. Kételkedtek sikerében mások is. De iránta való tiszteletünkből nem fogtuk igazán vallatóra. Ekkor már tekintélynek számított alakja Kanada-szerte. Ismertük és nagyra becsültük őt történelmi filmjeiért. Könyvei is ott sorakoztak könyvtárainkban. Nemzeti ünnepeink alkalmával pedig megteltek a Magyar Házak, ha Koltay Gábor volt a vendégelőadó.

Elkezdődött a munka. Tízezer kilométeres országjárás, látogatások, beszélgetések, filmezések. S jött a hosszú hallgatás. Mert Gábor nem sokat hallat magáról, ha dolgozik. Aztán 2013 karácsony reggelén hírek érkeznek Nyírbátorból és Vancouverből, Hamiltonból és Nyírmártonfalváról, izgatottan közölve, hogy a Duna World éjjeli műsorán sugározta a Szerelmem, Kanada című film első részét. A második rész adására másnap éjjel került sor. Lélegzetvisszafojtva ültünk a nagy képernyő  előtt. Könnyet csalt szemünkbe, amint feltárult előttünk Brit Columbia, Manitoba, Ontarió és a többi tartomány panorámás, fenyő és juharfás, szántó-vető határa, s az urbánus toronyépületek világa, benne az ott gyökeret eresztett magyarokkal. Sokukat ismerjük. Némelyikük jó barátaink közé tartoznak: öregkanadások, a második világégés tanúi és ötvenhatosok, ipari munkások és nagyvállalkozók, borászok és egyetemi tanárok, kultúrosok és templomjárók, első-, második- és harmadik nemzedékbeliek. Az utóbbiak, érzékenyebb lelkületűek, tisztelettel emlékeznek szüleikre, nagyszüleikre, akik kemény munkájuk révén értek el csodálatos eredményeket. A film többszöri megtekintése után, s most a kézirat lapozgatása közben rádöbbenünk: Gábornak sikerült. Koltay Gábor csodát művelt! Aztán a kibővített, hétszer 52 perces, teljes sorozatot újra és újra megnézve meggyőződünk, ez az ember átfogó képet tudott adni erről a bonyolult összetételű néptömegről, az agrárnyomor elől menekülő első lakókról, a két háború után érkezőkről, majd a korszakalkotó ‘56-osokról és az utánuk jövőkről, mind, mind sajátos életfelfogással, különböző életsorsok emlékével, az egyedüli magyar származástudattal. Gábor végigjárja az országot, krónikásként jegyzeteli, gyűjtögeti adatait, ismerteti az országrészeket, közli a régiók rövid történetét, s benne a magyarok szellemi, társadalmi és egyéni valóságát. Nem teljesen tökéletes – létezik ilyen? –, de ehhez hasonlót még senki nem alkotott. A film, s immár e kiadásban megjelent gyűjtemény is, különösen annak első része, kellő keresztmetszetet nyújt a kanadai magyarokról, akik kemény munka és sok megpróbáltatás árán elismerést vívtak ki hazájuknak a befogadó közeg részéről, miközben jó egzisztenciát biztosítottak maguknak és leszármazottaiknak. Riportalanyai őszintén szólnak magukról, Kanadáról, kedves óhazai emlékeikről, vágyaikról. Nem panaszkodnak. A magyar önérzetes fajta, ritkán nyitja száját panaszra. Pedig vannak szívfájdító tapasztalatok az áldott jó Kanadában is. Ez különösen a könyv második felében érzékelhető, amikor a szerkesztő tucatnyi közéleti embert szólaltat meg, lelkészeket, történészeket, nevelőket, bibliográfusokat, írókat. Megtudja az olvasó, hogy ritkulnak soraink. Hogy a környezetbe való beolvadás következtében eltünedeznek fiataljaink; hogy az utóbbi időben növekszik a széthúzás, a káros torzsalkodás. Hogy a korosodással és a viszálykodással együtt jár a magánosság érzése, az elhatalmasodó bizonytalanság, az idegen környezet hatása, a világsajtó olykor felháborító erőszakossága, a bizonytalan természeti adottságok, az apály, az aszály, a földrengés veszélye. Képre álmodja, papírra veti a producer szerkesztő mindezt. Mintha fontos hivatásának adózna, figyelmeztetve az utánunk jövőket, s különösen a hazai fiatalokat, hogy a szétszórtsági élet
nem csak arról szól, hogy hazánkfiai Kanadában nagy ipari vállalatokat létesítettek, kutatóintézetek vezérigazgatói lettek, parlamenti képviselőségeket vívtak ki maguknak, hanem ki voltak – és ki vannak – téve az élet nyavalyái okozta gondoknak.

Kivételes munkát tesz Koltay Gábor az olvasó asztalára. Ruzsa Jenő lelkész után õ az egyedüli, aki végigjárta ezt az országot, s nagy számú forrásanyag tanulmányozása mellett személyes tapasztalatok alapján bemutatta, kik vagyunk, hogyan élünk, hogyan jutottunk el idáig, s mi vár erre a közösségre az évek múlásával. Személyes ismeretei adják a könyv és a filmsorozat autenticitását. Általában, a létező negatívumok ellenére, a szebbik arcunkat mutatja be, emberi közelségből ábrázolva bennünket. Mind a filmben, mind a könyvben megmutatkozik szerkesztői specialitása. A részletes, kimerítő jeleneteket üde filmképek követik, pár soros élettörténetek – ez a nevem, itt és itt születtem, ide hozott a sors, ezt és ezt csinálom. Könnyet csal az olvasó / néző szemébe, amint a forró nyári préri közepén, ahol ilyenkor madár is ritkán jár, a szépen gondozott temetőben talán kéttucatnyi ember ajkáról felhangzik a magyar himnusz. Vagy amikor Calgaryban a korombeli férfi (hajdani barátom Lethbridgeben) felolvassa édesapja végrendeletét, mely Szent István Intelmeire emlékeztet. (Csurog a könny Szojka Lóránd arcán.)

Ami engem illet, köszönetet mondok közösségünk nevében is Koltay Gábornak az áldozatos munkáért. Kanada magyarsága, az Egyesült Államok és az ott élő, nagy számú és sikeres magyarjainak idevetődő árnyéka miatt, az óhaza részéről gyakran háttérbe szorult. Köszönetem azért is, hogy barátai közé fogadott, s lehetőséget adott arra, hogy – szerény közreműködésemmel –részt vehettem ebben a nagy horderejű projektben. Az az érzésem, kellő propagálás mellett lesznek Szeretlek, Kanada típusú dokumentumfilmek és könyvek más nemzetiségiek nyelvén is. Szükség van rájuk. Ott a helyük az iskolák és könyvtárak ajánlott filmjei, irodalmai élén. Igazi jelentőségüket az eljövendő nemzedékek méltányolják majd.