Montreal szívében - a legendás Plateau-n, a művésznegyedben - portugál, francia, zsidó, olasz kisboltok, piciny, hangulatos éttermek, pékségek, különleges ruhaboltok között sétálgatunk, különleges és nagyon szabad emberekkel. Elképesztő falfestmények, szappanbuborék fújó gép, zongorák az utcán...

Az egyik kis utcában nem hiszek a szememnek: magyar zászló a kirakatban. Fókusz Galéria - Budapest étterem. Kívülről cuki kis vendéglő.
Belépek.

- Jó napot kívánok! - Szólalok meg kissé félve magyarul. Kedves hölgy siet ki a konyhából, átölel, hellyel kínál, vizet hoz, majd feláll egy úr, ő is odajön, és mintha régen ismernénk egymást, beszélgetni kezdünk.

Montreali kalandozásaim közepette így találkoztam először Lakatos István hegedűművésszel és feleségével, Fehér Rozáliával.
Szinte meg sem kérdezték ki vagyok, elég volt a magyar szó, és kedvességük az otthon melegével töltötte el az óperenciás tengeren túlra vetődött lelkemet. - Mintha otthon lennék!
Ezután természetesen többször is felkerestem őket.

Rozália jelenléte jó étvágyat teremt az amúgy nagyon finom és bőséges ételhez.
Pénteken, szombaton és vasárnap este Lakatos István a vacsora után koncertet ad fiával - aki már diplomás zenész - és cimbalmos kollégájával.
Lakatos István hegedűjátéka páratlan. Egyedi és megismételhetetlen pillanatokkal ajándékoz meg. Kétszer nem hallottam ugyanazt a dalt ugyanúgy játszani.
Nyári estéken, mikor a kicsiny étterem ajtaját kinyitják, megkezdődik a házi koncert. Az utcán a léptek lecsendesednek, az étterem előtt kíváncsi emberek állnak meg, majd nagy örömmel tapsolnak. Felemelő pillanat!

- Hány éve dolgoztok itt?
- Három éve.

- Csak három? Nekem olyan érzésem van, mintha már nagyon régóta..., mintha mindig ezt csináltátok volna.

- Ez igaz. Feleségem, Rózsika vezette a Szent István Club éttermét évekig, majd a Szent István Clubban működő Budapest éttermet. Konyhája híres volt, és sokan megszerették.

 Avval, amivel valahova érkezik az ember, azt tudja használni, kamatoztatni. A kérdés az, hogy mi a kitűzött cél?

Szüleink mindkettőnknek az otthonteremtés kedélyes varázsát adták útravalóul. Ez volt az egyik pogácsa a zsebemben és Rozáliáéban.

- Nem gondoltátok, hogy bővíthetnétek az éttermet? Biztos akkor is tele lenne. Nagyon  elismerően írnak rólatok a montreali gasztronómiai ajánlók.

- Nem. Nem akarunk rabszolgák lenni. Tudni kell, hogy hogyan és mennyit! Nem szabad túlzásba vinni! A pénzért nem szabad versengeni, és a halálba hajszolni magunkat! Együtt kell maradni! Ezt az éttermet azért találtuk ki, hogy adhassunk. Mivel művész emberek vagyunk és magyarok, ezért természetes volt, hogy vendégeinket úgy fogadjuk, mint otthon: zenével. Magyar zenével, cigány zenével, amit már egyre ritkábban lehet hallani. Természetesen játszunk kísérő zenét is a vacsorához, de utána vendégeinket megajándékozzuk egy koncerttel, s kívánságra is muzsikálunk szeretettel és örömmel. Ezek tulajdonképpen "magyar esték." Magyar ételeket szolgálunk fel magyar vendégszeretettel és magyar zenével.

- Ez egy kerek formája a kultúra szolgálatának.

- Jól mondod. A művészet egyik alapja az alázat és szolgálat. Alázatosnak lenni mindazzal, amit tudunk.
Istent szolgáljuk - nekünk ez a természetes, de az embereket is a művészetünkkel: az étel ízével, a kedvességgel, a zene szépségével.

Éttermünkbe mindenkit szeretettel várunk.

- Miért pont Montreal?

- Kétéves szerződésem volt itt még a nyolcvanas években. Ez alatt a két év alatt az emberek nagyon megszerettek bennünket. Ők kérték, jöjjünk vissza. Egy szál hegedűvel érkeztem, és az én gyönyörű feleségemmel.
Háromszor mondtak misét értünk. Deák atyáék levelet is írtak Montreal akkori polgármesterének és a Kanadai Bevándorlási Hivatalba is, hogy megkaphassuk a letelepedési engedélyünket. Montreal adott valami biztonságot: magyar templomot, és az élethez jó leckét. Az ember nem mindig úgy gondolkodik, ahogyan él. A gondolat pedig akkor jó, ha megvalósul.
A világ bármely szegletén hegedűmmel és családommal otthont tudunk teremteni. Erre tanítottak a szüleim, mert a második pogácsát is zenész családomtól kaptam. Megtanították a hangszerjáték alapját: a gyakorlást. - Megtanítottak hegedülni. - Míg a többiek játszottak, én otthon gyakoroltam, de nem kényszerített senki.
A tudás egy búzamag, ami bőséges kalászt terem. Nem kell megjátszani magad. Amit tudsz, azt csináld!

- Ezért lehetsz tagja a" Musiciens of the World Orchestra" szymfónikus zenekarnak, és ha jól tudom, nem csak tagja, de szólistája és szólamvezetője is vagy.

- Igen. A hegedű egy univerzális hangszer! Nagyon sok stíluban lehet rajta muzsikálni. Hála Istennek nekem megadatott, hogy klasszikus zenét is játszhassak!
Fiam is elvégezte a Conservatóriumot, már önálló zenész, de nagy örömünkre van alkalmunk együtt muzsikálni, és besegít az étterem munkájába is.

- Gratulálok! Isten tartson meg benneteket sokáig! Mit üzensz az ide érkező magyaroknak?

- Most sokan, akik ide érkeznek csak a pénzen gondolkodnak. Aki dolgozik, az nem veszi észre, hogy szegény. Mindenkinek kell egy kis jó érzés. Szükséges a baráti kedély, a kenyér és a kultúra. Ahol csak lődörgünk, ott nem szeretünk élni. Kellenek a célok, a megvalósult gondolatok és a szeretet.
Ne felejtsd el soha, hogy honnan jöttél!
Itt az emberek sok nyelven beszélnek. Használjuk a magyar nyelvet! Beszélgessünk magyarul, énekeljünk magyarul, imádkozzunk magyarul! - Üzenem, és mindenkit szeretettel várok.