„Hirdessetek böjtöt” 1Kir. 21:9.

   Az egyházi kalendárium szerint a böjt idején élünk. Egy jólét felé küszködő társadalom, mint amilyen a miénk, egyszerűen elveti a böjtöt. Arra, hivatkozva, hogy mi magyarok, mást se csináltunk az elmúlt bő száz esztendőben, mint böjtöltünk! A ’900-as évek fordulója tájt a szegények és éhesek milliószámra vándoroltak ki Amerikába. Ugyanezt tették százezer számban a Trianonban idegen és ellenséges hatalmak alá dobott magyarok: az elnyomottak, kifosztottak és elűzöttek. Ezekhez csatlakoztak a csonka országból az 1929-es gazdasági válság áldozatai, majd az elvesztett II. világháború menekültjei, és 1956-nak 200 ezer földönfutója. Ezután mentek Nyugatra végtelen sorokban a kommunista rendszer disszidensei, és tömegével az 1989-es rendszerváltást kihasználók, majd ennek áldozatai az elmúlt huszonhét évben.

   A múlt kommunista, vagy abból fakadó rendszerei a magyaroknak kivétel nélkül jóléti társadalmat ígértek. Igazában véve a társadalom szerkezetének kommunista elmélet szerinti átalakítása volt a fő cél. Ehhez egész társadalmi rétegek felszámolását, eltüntetését kellett végrehajtani (kisiparosok, kiskereskedők,  a jómódú parasztság, régi rendszer nyugdíjasainak többsége, kitelepítések, erdő-, vízgazdaság, gyáripar, bankszektor, iskolák államosítása etc). Emellett fizetni kellett a hatalmas hadisarcot, termékeink jóvátételben mentek el, és közben el kellett tartani egy többszázezres megszálló katonaságot.

   Olyan helyzetbe kerültünk, hogy a már eltörölt élelmiszerjegyeket ismét bevezették, s a kötelező beszolgáltatásokat kellett tenni.  Egyszóval a beígért növekvő jólét helyett folytatólagos szegényég, nélkülözés és megszorítás lett a magyarság sorsa. Mindez, és az a felismerés, hogy országunk a Szovjetunió gyarmata lett, nagyban járult hozzá az 1956-os forradalom és szabadságharc kitöréséhez. A kivívott 12 napos magyar szabadságot a Vörös Hadsereg verte le „elvtársi segítségként”. 

   A bosszúban, megtorlásban és vérben született Kádár-rezsim pedig a régi recept szerint ígért minden földi jót, jóléti szocialista társadalmat és boldogságot a meggyötört népnek, s az megint elhitte – ugyan mi mást tehetett volna a szovjet tankok árnyékában?  És megindult a „jókedvű barakk” építése – néhány kisebb kedvezménnyel – a magyarokra szabva, ám a jólét egyre késett. Alig 10 év múlva már egy „új gazdasági mechanizmus” bevezetésével próbálták a szocialista jóléti társadalmat megteremteni, amivel még a nyugatit is lehagyták volna. A mitikus „Eldorádó” felépítése azonban egyre késett, ami viszont kérlelhetetlenül jött, az az ország eladósodása volt nyugati kölcsönökkel! Mindez menthetetlenül a szocialista berendezkedés összeomlásához vezetett 1989-ben.  A szocializmusban a magyarság olyan furcsa helyzetben találta magát, amiben a kocsis, aki, hogy jobban húzzon lova, ostora végére kötött répát lóbált annak orra előtt – amit az ugyan soha nem ért el – ámde húzta a kocsit…

   Ilyen körülmények között szakadt az országra a rendszerváltás feladata 1989-1990-ben. Ekkor „hurrá-optimizmus” uralkodott el a magyarságon, az, hogy most végre demokratikus körülmények között nyugati mintára és segítséggel felépítheti a régóta remélt és várt „jóléti társadalmat”! Azonban hamarosan kiderült, hogy valami egészen más történik.
    - ondhatnák azt is, hogy „lemaradtunk egy brosúrával”. Míg mi azt hittük, hogy a Nyugat még mindig a jólétű társadalmak megvalósításának élharcosa – kiderült, hogy időközben irányt, célt és jelszót változtatott. Mire mi a Nyugat kapujába érkeztünk, addigra már az új jelszavuk a „deregularizáció, privatizáció és globalizáció” lett. Ekkorra már a saját társadalmuktól is kezdték visszavonni mindazt a segítséget, ami szükséges egy jóléti társadalom gördülékeny működéséhez.

   Következésképpen mi magyarok a jóléti társadalmunk megteremése helyett, a nyugat ajánlatára elkezdünk deregularizálni, privatizálni és globalizálni! E folyamatban úsztak el gyáraink, bankjaink, kereskedelmünk, nemzeti vagyonunk nagy része, s most földünkön van a sor! Mindeközben reménytelenül eladósodtunk. Mindez történt főleg a balliberális kormányaink uralkodása alatt, akikben a tőkés nyugat jó partnerekre talált, s akiket mindenáron védett, fedezett, s akiket most is vissza akar hozni a nemzeti kormány helyett!
   A rendszerváltás óta eltelt évtizedek alatt mi magyarok a görög mondabeli Sziszifuszhoz voltunk hasonlók, akit az istenek arra ítéltek, hogy egy nagy követ gurítson fel egy hegytetőre, ami majdnem sikerült neki, ám a büntetése abban volt, hogy amint a követ már-már a hegy tetejére helyezte volna – az mindig visszagurult a völgybe, s munkáját újra kellett kezdenie.

   Meg-megújult erőfeszítéseinket eleddig kudarc követte – a kő mindig visszagurult és nekünk újra és újra kellett kezdeni!  Ebbe az értelmetlen küzdelembe sokan beleroppantak, mások belefáradtak, ismét mások feladták a harcot és vándorbotot fogtak kezükbe s világgá mentek: ma ötszázezer magyar dolgozik nyugaton – és a második legnépesebb magyar város az anglia London!

  A nagy kérdés az, hogy van-e sikeres megoldása a sziszifuszi-munkának, az örökös újrakezdésnek, az átok alóli szabadulásnak? Igen, lehetséges a megoldás, de ahhoz meg kell érteni és el kell fogadni néhány alapvető dolgot.

   Mindenekelőtt azt, hogy a jóléti társadalom valósága ma már a múlté. Sokan ugyan nem látják, de ennek módszeres lebontása már jó ideje folyik. A nyugati hatalmaknak csak addig volt érdeke ezt fenntartani, amíg féltették népüket a szovjet propaganda befolyásától. Azért, hogy nehogy kommunistává legyenek, tömegeiknek olcsó és jó életet biztosítottak. Amint a Szovjetunió kimúlt 1991-ben, s ezzel megszűnt a veszély, aminek ellensúlyozására alkották a költséges jóléti társadalmat, azonnal hozzáfogtak annak fokozatos lebontásához. 
   Továbbá, miután a nyugati jóléti társadalmak nagy vonzerőt jelentettek a harmadik világ szegény tömegeinek – akik kapuikon már nemcsak dörömbölve kérnek beengedést hanem  egyszerűen Európára ömlenek. Ezek mértéktelen befogadása hosszútávon azonban egyrészt a befogadó ország nem kívánt belső átalakulását eredményezi, másrészt a bevándorlókkal együtt radikális elemek is beszivárognak, akik – mint lájuk – veszélyt jelentenek. A jóléti társadalom lebontása a vonzás mérséklését kisebbítheti.

   Azt is látnunk kell, hogy korunk „post-Christian”– kereszténység utáni-kor. Ezt jellemzi az is, hogy előtérbe kerültek és uralkodóvá lettek az ókort aláásó és elpusztító filozófiák, mint a kozmopolitimus, szkepticizmus, cinizmus, ateizmus, materializmus és hedonizmus, majd ezeknek egyvelege a kozmopolitizmus. Mindennek következménye az, hogy a modern ember profánná lett, azaz csak e világ dolgaira koncentrál: evésre, ivásra, szenzuális gyönyörökre, gazdaságra, testi jóllétre.

   Eközben a „a keresztény nyugat”elvesztette kapcsolatát a szakrális világgal, azaz a transzendessel, másképpen: Isten világával. Ahonnan jöttünk, ahova tartozónak kellene tartsuk magunkat, s ahova tartanunk kellene!         
          
   Mindezt hadd fejezzem ki egy képben: A mai ember, hasonló a szkarabeusz bogárkához, melynek egész élete egy kis földgöröngy görgetéséből áll. Bezzeg a hernyó élete végén bábba göngyöli magát s egyszer csak újjászületve színes lepkeként szárnyal ki az ég magasságai felé. Miért töltjük életünket csak kis rögök görgetésével, amikor szárnyalhatnánk az ég felé?

   A böjt igazában véve nem csupán egy kegyes egyházi időszak, melyet, még aki követi is, szeretné mielőbb maga után tudni.  A böjt igazában véve egy életszemlélet, életforma és életvitel. Nem más, mint a ma még divatos „jóléti ember-eszménynek” ellentéte: a „böjtös ember-eszmény” – ami a jövő emberévé lesz, vagy nem lesz többé ember – csak lezülött, egymásg írtó ember csordák  !

   A régi időkben egy-egy kiváltságos rétegnek, az uralkodóknak, nemeseknek, kapitalistáknak jutott bővölködő, költekező, luxus életmód. Ma a Föld hét milliárd embere akar így élni – ami lehetetlen.  Ezért lett az élet állandó harc, egyedek, generációk, fajok, nemzetek és világok között! A cél: mindenáron megszerezni a földi jólétet. S ezért a dzsungellé lett világban mindenki harcol – mindenki ellen. Itt nincs erkölcsi törvény, szolidaritás, irgalom, szánalom vagy könyörület. Aki alulmarad, az elbukott s ezzel kiesett az életből, legyen az egyed, csoport, vagy nemzet. Vae victis – „Jaj a legyőzötteknek!”
   A böjtös életeszmény szerinti ember viszont tudja, hogy az élet több mint szüntelen evés-ivás-gazdagodás-gyönyör-hajszolás. Több, mert az élet fenntartásához szükséges eszközök nem lehetnek annak végcélja. A gyümölcsfát sem virágja, vagy levelei miatt tarjuk, hanem gyümölcseiért.

   Ma a világ gazdag elitje kérkedik gazdaságával – a böjtös ember pedig munkájával. A gazdag dőzsölve ül dúsan rakott asztala mellett – a böjtös ember tudja, hogy Isten a szegények kenyerét az ő asztalára tette le és a keveset is meg tudja osztani. A mai gazdagok pénzüket adóparadicsomba mentik ki – a böjtös ember még szűkös jövedelméből is tud adni a nálánál is ínségesebbeknek. A böjtös ember másokkal is törődő, segítő, irgalmas és könyörületes ember. Ez az az ember, aki nem veti meg népét és hazáját, és nemcsak búslakodik annak megszegényített, szétdarabolt állapotán, hanem tesz is valamit annak felemelkedésére, megújulására és boldogulására. Magyarország még azért van, mert történelme folyamán mindig voltak olyan hazafiak, akik elsősorban nem a maguk, hanem országuk javát szolgálták!   

   Böjt ideje nagy és kiváló alkalom arra, hogy önvizsgálatot végezve, elinduljunk az elfelejtett Isten – mennyei Atyánk és felebarátaink felé, Krisztus kegyelmébe fogódzva, s a Szentlélek erejét kérve lelki megújulásunkhoz, hogy böjtös életformát élő emberekké születhessünk újjá!

   Csak a böjtös életformát élő ember lehet nemzete, egyháza és családja építésének sikeres munkálója!