Néhány évente úgy döntünk, hogy felmegyünk a Vár gyomrába, vagyis, ha pontosabban szeretnék fogalmazni, akkor lemegyünk a budai Várnegyed alatt található, felújított járatokkal és kiállításokkal megspékelt labirintusba. Önmagában is izgalmas helyszín, amire a kedvcsináló PR-szövegek szépen rápakolnak két-három lapáttal.

Az Úri utca 9. számnál található bejárattól hosszú és meredek lépcsősor vezet lefelé a pénztárhoz és a labirintus tényleges kezdőpontjához. Az interneten fellelhető és az itt is kiplakátolt információk merész élményeket ígérnek: szellemvadászatot, holt lelkeket, a Fekete gróf tanyáját, a török hódoltság misztikus emlékeit, karóba húzottak erdejét, legendák és valóság találkozását. Megacélozzuk szívünket, belépünk.

Az első helyszínek az Opera Panoptikum címet viselik. A hangszórókból Giuseppe Verdi Az álarcosbál című háromfelvonásos operájának részletei szólnak végtelenítve, ugyanebből látunk néhány szereplőt és jelenetet, a falon az opera részleteiről, szereplőiről és történetéről tájékoztatnak minket a kétnyelvű táblák. Az előzetesen ígért Fekete gróf és a palotája melletti rablóbarlang, illetve a bűnös pompa megszerzése közben odalett ártatlan leányzó kísértő szelleme nem tűnik fel – vagy csak mi nem találtuk meg. Az idő vasfoga által némileg megcsócsált kosztümökben szomorkodó életnagyságú figurák inkább enyhe melankóliával töltik el a nézőt, mintsem megrémítenék. Verdi zenéje viszont szép, hatása indirekt módon úgy fokozódik, ahogy távolodunk a hang forrásától: elvegyül a sötétségbe málló visszhangok között.

Forrás: Labirintus.eu

A vámpírkultusz iránt érdeklődők szinte üres tereket találnak

Megyünk tovább, válaszúthoz érkezünk. Vagy balra fordulunk és maradunk a fényben, hogy közelről szem­ügyre vehessük a különböző mészkőből és vörös márványból készült fal- és oszlopdarabokat, vagy pedig jobbra fordulunk és feloldódunk a Sötétség labirintusában. Az egész labirintuskiállítás legjobb része paradox módon ez: az a hosszú, U alaprajzú, de kanyargós folyosó, ahol egy gumikötelet nem számítva az égvilágon semmi hozzáadott (látvány)elem nincsen. A világító telefonjukkal élményromboló látogatók föl-alá közlekedését türelmesen kivárva klausztrofób feketeségben botorkálunk előre, élettelen szuroksötét vesz minket körül. A dolog működik, el­veszünk a nyirkos, fekete semmiben – korrekt próbája ez a hirtelen biztonságát vesztett önuralomnak.

És eljutunk a várva várt Drakula-kamrához: ha az iménti vaksötétben szembe kellett néznünk félelmeinkkel, ennél csak még többre és intenzívebbre leszünk szomjasak – igazi zsigeri borzongatásra. A szűk folyosók és alacsony plafonú termek csurig vannak nyomva olajos műfüsttel, tétován lépdelünk a szembe világító éles fényforrások és a sejtelmes háttérvilágítások között. A falon kétnyelvű – bizonyos pontokon önellentmondó – tájékoztatók fityegnek a történelmi alakról és Mátyás királyról, illetve kettejük elég problémás kapcsolatáról. Mindenre számítunk, helyette irgalmatlan mennyiségű füstöt nyelünk.
A négy karóba húzott gumifejet, a rozsdás vaskalodát, a Gorgó-forma szobrocskával díszített márvány sírkövet és a rácsos kapuval elzárt koporsószerű sötét foltot nem számítva a terek üresek. Ez a fajta üresség pedig fürge ösvény a csalódásig. Nemhogy egy denevérköpenyes vámpírbábu nincsen sehol, de horrorfilmes hanghatások vagy rekeszizmot folyamatos görcsben tartó szimfonikus zenekari háttérbúgás sem, Drakula pedig történelmi figura marad, az évszázados filmes karrierjére egy apró utalás sincsen. Pedig itt micsoda lehetőségek adódtak volna egy-két zenelejátszóval, pár ügyesen elhelyezett gipszalakkal és még ügyesebben elhelyezett projektorral, amorf falra vetített filmrészlettel, észrevétlen eléd vagy mögéd kúszó filmes jelenettel.

De még az is működött volna, ha valaki a szellőzőnyílás huzatába berak három fekete vagy sötétvörös törölgetőrongyot – színtiszta minőségi para lett volna, ahogy a lusta méltósággal hömpölygő füstben cicázik rezgő árnyékuk.

Kifelé menet még megnézegetjük a világ néhány csodaszép barlangjáról kirakott fotókat, véletlenszerűek és nem is túl nagyok, hogy el lehessen bennük veszni. És valahol itt fogalmazódik meg az a gondolat is, hogy azért ez az egész nem teljesen volt rendben koncepcionálisan: az ötletek jók, de majdnem mindegyik folyosósarkon a kihagyott lehetőségek hiánya kongott, ahelyett, hogy fantáziadús impulzusból magába szippantó újabb impulzusba sodort volna minket a kíváncsi lendület – a megvalósítás pedig nem is annyira pénz kérdése lett volna vagy lenne.