A Gulág emlékévhez kapcsolódóan sok szó esett az eltitkolt történelemről. Talán még a maffia hallgatás-törvénye, az omerta sem volt olyan hatékony, mint a szovjet rendszer előírásai: sok dologról, így a munkatáborokba hurcolásról sem volt szabad beszélni.

Persze azért előbb-utóbb beteljesedik az írás: Hiszen semmi sincs elrejtve, ami nyilvánosságra ne kerülne, s olyan titok sincs, ami ki ne tudódnék. (Mt 10,26).
Lenyűgöző számomra, hogy a szolyvai gyűjtőhely területén az első emlékkövet még a Szovjetunió szétesése előtt letették a kárpátaljai magyarok, ami peresztrojka ide, peresztrojka oda, bátor tett volt. Tanúsítja ez, hogy az emberek, ha suttogva is, ha csak szűk családi körben, de tovább adták az információt. És megvalósult Arany János jóslata: a mártír-tetem magát kiforrta a csöndes földi rögben, és élet támadt belőle.

Azonban a mi történelmi tudatunkat nemcsak a diktatúrák kényszerei torzították. A két világháború megszakította a nemzeti emlékezet folyamatát. Hatalmas változás, amit a háború okozott: az emberélet pusztulásával, a területvesztés, de legfőképp a gondolkodás átalakulása révén. Az 1914-20 közötti hat esztendő éles határvonal a csonka ország nyomorúsága és a „békében” kifejezéssel illetett háború előtti idők között. De ugyanez áll a hárommillió koldus ellenére fejlődésnek indult két háború közöti Magyar Királyság és a Magyar Népköztársaság kapcsolatára is.
Ezért el is hittük sokan, amikor a hazai és a külföldi megmondó emberek azon siránkoztak, hogy nekünk magyaroknak nincsenek demokratikus hagyományaink. Kezdhetném a cáfolatot az aranybulla ellenállás záradékán, amit a Habsburgok vettek el tőlünk, de nem akarok ilyen messzire visszamenni. 1930 decemberében a Magyar Távirati Iroda felidézte a maga indulását. A jubileumra emlékező jelentés első bekezdése sokat elárul, hogyan gondolkodott az ország vezetése 1880-ban:

A Tisza kormány előírásai alighanem a legkényesebb modern médiatörvény követelményeinek is megfelelnek.
Fel kellene nőnünk saját múltunkhoz. Volna mire támaszkodni, de ehhez másfajta oktatásra, a maihoz képest új, de valójában régi szemléletre volna szükség: arra, hogy a történelem valóban az élet tanítómestere legyen.