A Magyarok Világkapcsolata
 
f ó r u m               Keresés a Krónikán 
      
 
the hungarian world connection 
 ROVATOK
 Mozaik
 Zsebsite
 Dömötor Ödön
 Táltos Ákos

 FÓRUMOK
 Hozzászólás

 

Seriff

Magyar Krónika, január 26.
Budapest
Murányi Sándor

Kémlelõ tekintettel sétált a napsütésben a város fõterén. Fején cowboy-kalap, elöl szovjet csillaggal. Orosz katonazubbonyán különféle kitüntetések, pionír- és úttörõ-jelvények, a kiváló dolgozónak kijáró embléma, egy Jézus-kép mellette egy nõi akttal, a vállain pedig ott díszelgett a kapitányi rangjelzés.
Elsõ benyomásként döbbenettel állapítottam meg, hogy ez a korosodó, alkoholistának tûnõ Senkifia tökéletesen egyesíti önmagában mindazt, amit az emberiség szétválasztott…
Élénk szemei, barátságos-borostás arca és megnyerõ mosolya tüzetesebb vizsgálódásra késztettek. Így tehát igyekeztem minél hamarabb beszédbe elegyedni a különös figurával. Ösztönösen érdekelni kezdett minden, amire odafigyelt.
Különös figyelemmel és szeretettel válogatta ki a szemetesládából az ehetõ falatokat a kóbor kutyák számára, akik az õsi ember-kutya barátság jegyében hûségesen követték és õrizték gondoskodó ugyancsak kóbor gazdájukat.
Az egyik ilyen ételosztásnál egy hõsködõ suhanc dühbe gurította a kopott irhájú dögök egyikét, mire Seriff felpattant, hihetetlen fürgeséggel odaszáguldott a merénylõhöz és összevont szemöldökkel fél méter távolságból melléhez szegezte vízi pisztolyát.
– Lõdd le, Seriff! – ordítottam utána halálos komolysággal.
Pár napra rá éppen lyukas óránk volt az egyetemen és szabadságát ki is használó évfolyamunk élénken csevegett a város fõterén. Ahogy ismét megpillantottam Seriffet, amint körbegyalogol a téren, vigyázva a rendre, csendre és a tisztaságra, meggondolatlanul nevetés tárgyává akartam tenni õt évfolyamunk nem túl szép lányai elõtt:
– Seriff, hol a ló??! – kiáltottam felé éles hangon.
Miután megismételtem a gúnykérdést, méltóságteljesen bökött mutatóujjával a Mátyás király lovasszobra felé:
– Ott a ló! – érkezett a határozott és pontos válasz, ami engem tett a lányok elõtt nevetségessé. Szó, ami szó, a ló tényleg ott volt, s nem is akármilyen paripát ült meg Mátyás: még a rövid szõrszálak is hiánytalanul ott díszelegtek a csatamén lábain a patkó fölött…
Az apró élményeket rendszeres találkozásokká szõtte az idõ, s az ember, akit a város magyarsága keresztelt el Seriffnek, egyre inkább tiszteletet és szeretetet ébresztett bennem. Volt a tekintetében valami, ami azt súgta, hogy ez a vén városi utcakoptató felülrõl szemléli ezt az egész világot, felette áll az önmagát normálisnak tartó emberiségnek.
Mosolyában ott lapult a barátságos gúny mindenkivel szemben, sõt az Élettel szemben.
Miután hónapokra eltûnt, a taxisofõrök közvetítették számomra a róla hallottakat: Seriffet felbosszantotta valaki, s elõkerült a cowboytor, az illetõ pedig szúrásos combsérülést szenvedett…
A börtönben tovább folytatta az õrszolgálatot, s mindenki tudta róla, hogy jellemébõl eredõen inkább megfelelne egy becsületes börtönõrnek, mint rabnak… Persze ezt nem minden ismerõse látta így, példa rá az irodalomelmélet-tanárom, aki – nagy felháborodásomra – a helyi alvilág prototípusának nevezte az érdekes jövevényt. Végül megnyugtattam magam, hogy az okos nem ismerheti rendesen a bölcset, mert a bölcsesség magában rejti az okosságot, de fordítva ez nem áll.
És Seriff bölcs volt, aki tudta, hogy az életet nem lehet megérteni, mert ezt az ajándékot nem megértésre kapjuk, hanem azért, hogy éljük.
Ígyhát õsszel, a tanévkezdéskor szegényebb lett a város egy rendkívüli-rendbontó emberrel, akit szomorúan temettünk el társaimmal a börtön mélyére. Azonban még jó ideig elõttem volt a foghíjas figura, amint kortyint egyet italából, amit nem tudtunk beazonosítani – leginkább a kékszeszhez hasonlított, ahhoz viszont túl habos volt –, majd a nagyvárosi rohanás hamar a feledés homályát borította a barátságos, közkedvelt ismeretlenre.
Jó fél év után kellemes meglepettséggel kaptam fel fejem az egyik utcasarkon: Seriff álldogált ott – immár katonatiszti kalappal a fején, teljes kapitányi díszben. Hamar rá is aggatták a helyi románok a “capitane” – ’kapitány’ tiszteletet parancsoló titulust. Nem gyomroztam õt az elmúlt év eseményeivel kapcsolatban, hisz tudtam: jelenlétével többet képes mondani, mint a szavaival.
Három hónappal késõbb szerelemittasan bandukoltam éjjel háromkor a város egyik betonnegyedében, amikor sötét árnyra lettem figyelmes: Seriff karikázott arra egy rozoga kerékpáron, kóborkutyái tiszteletteljes kíséretében.
Éjszakai találkozásaink már-már rendszeressé váltak, amikor ismét eltûnt.
Következõ alkalommal egy bolondokházából szabadult szerencsétlen embert pátyolgatott apai szeretettel: ételt-italt vásárolt neki a közeli üzletbõl.
Immár mint régi ismerõsök ráztunk kezet, s azonnal kihasználtam az alkalmat, mivel beszédesebb kedvében találhattam:
– Nehézgépipari gyárban dolgoztam mint mester – kezdett bele –, nyolcvan embernek irányítottam a munkáját. Azután jött a forradalom, s lenyugdíjaztak. Nem sokkal utána be is zárt a gyár. Feleségemet már jó pár éve a nyüvek eszik a Házsongárdban. Két gyermekem elment, Magyarországon dolgoznak, semmi életjelt nem adnak magukról. Nem is kell. Egyedül maradtam… de nem is, hisz itt vannak kutyáim: – Rozi, Rex, hallgassatok! Van egy garzonlakásom, amit csak télen használok, most zárva van, meleg idõben a lépcsõház is megteszi.
– Ne folytasd, Seriff, inkább engedd, hogy kezet rázzak veled. Itt leszel, ha még erre járok?
– Igen, mindig Kolozsváron vagyok – felelt határozottan, s elegáns mozdulattal rágyújtott egy cigarettavégre…
Része õ a városnak, mint a román zászlók, a terek, meg a templomok. Élete egyetlen döbbenet: rádöbbent a magányra s így vált a profi magányossá. Mert aki megtapasztalja a magányt, az saját tudtán kívül hõssé válik.
Nem érdekli, hogy mit mondanak róla:
– Alkoholista! Nem egészen bolond, sõt nagyon okos – súgnak össze a háta mögött az emberek.
Õ pedig fogja táskarádióját, meghallgatja a napi híreket, s mosolyogva továbbáll, mint aki tudja: minden csepp víz a tenger felé halad, és elõbb-utóbb mindannyian egy megadott helyen, a megadott idopontban találkozunk majd…

 
az oldal tetejére Impresszum | Hirdetési árak | © 2000 Magyar Krónika Rt