Magyar
cserkészek versmondó versenye New York-ban
Magyar Krónika, május
31. |
Montreál |
Fischer Viktor |
A vers a maga klasszikus értelmében nem hétköznapi
módon “beszél”, nem hétköznapi
gondolatokról. Rímekbe szedve tükröz
egy költõi látásmódot. A
vers más magaslatokban, más szókészlettel,
más irányultsággal “szól”
a legkülönbözõbb hallgatósághoz.
Azok akik megértik, közelebb kerülnek hozzá,
és azok akik nem értik, talán csak a
nyelv szépségében gyönyörködnek.
Nekünk itt Amerikában elsõsorban az a
célunk, hogy ne hagyjuk elveszni a magyar nyelvet,
és a magyar versek által próbáljuk
megérteni és megõrizni irodalmunk és
történelmünk legfontosabb eseményeit,
változásait, hatását...
A fenti szavakkal nyitották meg a New York-i cserkészkörzet
szavaló (versmondó) verseny döntõjét.
A Külföldi Magyar Cserkészszövetség
legnagyobb körzete – mint csapatok számában
mint térségben – 15 év után
régi hagyományt élesztett fel a szavaló
ill. versmondó versenyt. A New York-i Magyar Házban
négy városból összejött magyar
cserkészei a kb. 500 mérföldes (800 km)
körzetben - Bostontól Észak Karolináig
- muködõ magyar cserkészegységek
legjobb szavalói, versmondói, 10 éves
kortól felnõtt korig adtak elõ magyar
költõink legszebb verseibõl. A résztvevõk
Washington, New Brunswick és Passaic, New Jersey valamint
New York város cserkészei közül tevõdtek
össze.
New York-ban elõször 1963-ban került megrendezésre
az elsõ szavalóverseny a helyi fiúcsapat
kezdeményezésére, majd 20 évre
rá, 1983-ban, már a körzet szervezésében.
Ezt kétévente különbözõ
városokban követtek hasonló rendezvények
1989-ig. Az idén, 16 éves kihagyás után,
ezt a nyelvet és fellépést fejlesztõ
szép hagyományt kétéves idõszakonként
újra folytatják.
Az ünnepélyes rendezvényt a körzeti
parancsnok Tíger Sándorné Hevesi Julianna,
azaz Jucinéni üdvözlõ szavai nyitották
meg, majd Fischer Viktor fõszervezõ ismertette
a versenyszabályokat és bemutatta a zsûri
tagjait, megdicsérte a versenyzõket a versmondás
vállalkozására, szavalásra, valamint
szüleiket és azon magyar iskolák tanárait,
cserkészvezetõket, akik felkészítésükben
közremûködtek. Az izguló, túlnyomó
részben külföldön született résztvevõ
jól felkészülten, sorsolás után
léptek a pódiumra elmondani verseiket amiket
már csapataikon belül elõdönton is
elõadtak. Volt köztük olyan cserkész
is, akinek az egyik szülõje sem magyar anyanyelvû,
sõt olyanok is, akiknek már a szülei sem
Magyarországon ill. magyar nyelvterületen születtek.
Mindez igazolja, hogy ezek a családok mennyire ragaszkodnak
a magyar nyelvhez, kultúrához és a magyarsághoz.
Az egyik nemrég Magyarországról külföldre
szakadt zsûri tag jellemezte talán legjobban
az itt születettek érzelmeit: “egészen
más versmondást értékelni egy
idegen országban [Amerikában], és más
a fontossági sorrend is. Erre az utolsó vers,
Ruttkay Arnold ausztráliai magyar, fiának írt
verse, a Márciusi üzenet, világított
rá, amit ajánlok minden magyar származású
amerikai ifjú kezébe, lassú, figyelmes
elolvasásra. Én itt és most értettem
meg, hogy milyen nehéz lehet azonosulni egy nyelvvel,
amihez nem kötnek élmények...
A versbõl idézve, néhány fontos
gondolat:”
Soha nem jártam a Lánchídon,
Mikor csillagok gyúlnak a Duna felett,
Vagy az Üllõi úton tavasz éjjel,
Kosztolányi fái alatt.
Nem ültem a Múzeum lépcsõjén
sem
A márciusi szélben,
Hol Széchenyi emléke járt a kövek
között,
S hol Petõfi egykor történelmet szavalt.
Nem ismerem a Nyírség homokját sem,
Hol nagyapám porlik egy akácfa alatt,
Vagy templom harangját egy kis faluban,
A Tisza partján, rorátés téli
reggelen.
S a Murray parton született életemnek
nem közömbös, ha a Tiszáról sír
egy hegedû,
Vagy magyar bajnok áll a gyõztes dobogón,
Valahol egy Olimpián.
Kettõs életem keresztútján
Sok mindent talán hiába vártok el tõlem,
De halljátok:
A nyelv még itt él az ajkamon!
|