Magyar cserkészek versmondó versenye New York-ban

A vers a maga klasszikus értelmében nem hétköznapi módon “beszél”, nem hétköznapi gondolatokról. Rímekbe szedve tükröz egy költõi látásmódot. A vers más magaslatokban, más szókészlettel, más irányultsággal “szól” a legkülönbözõbb hallgatósághoz. Azok akik megértik, közelebb kerülnek hozzá, és azok akik nem értik, talán csak a nyelv szépségében gyönyörködnek.

Nekünk itt Amerikában elsõsorban az a célunk, hogy ne hagyjuk elveszni a magyar nyelvet, és a magyar versek által próbáljuk megérteni és megõrizni irodalmunk és történelmünk legfontosabb eseményeit, változásait, hatását...

A fenti szavakkal nyitották meg a New York-i cserkészkörzet szavaló (versmondó) verseny döntõjét.
A Külföldi Magyar Cserkészszövetség legnagyobb körzete – mint csapatok számában mint térségben – 15 év után régi hagyományt élesztett fel a szavaló ill. versmondó versenyt. A New York-i Magyar Házban négy városból összejött magyar cserkészei a kb. 500 mérföldes (800 km) körzetben - Bostontól Észak Karolináig - muködõ magyar cserkészegységek legjobb szavalói, versmondói, 10 éves kortól felnõtt korig adtak elõ magyar költõink legszebb verseibõl. A résztvevõk Washington, New Brunswick és Passaic, New Jersey valamint New York város cserkészei közül tevõdtek össze.

New York-ban elõször 1963-ban került megrendezésre az elsõ szavalóverseny a helyi fiúcsapat kezdeményezésére, majd 20 évre rá, 1983-ban, már a körzet szervezésében. Ezt kétévente különbözõ városokban követtek hasonló rendezvények 1989-ig. Az idén, 16 éves kihagyás után, ezt a nyelvet és fellépést fejlesztõ szép hagyományt kétéves idõszakonként újra folytatják.

Az ünnepélyes rendezvényt a körzeti parancsnok Tíger Sándorné Hevesi Julianna, azaz Jucinéni üdvözlõ szavai nyitották meg, majd Fischer Viktor fõszervezõ ismertette a versenyszabályokat és bemutatta a zsûri tagjait, megdicsérte a versenyzõket a versmondás vállalkozására, szavalásra, valamint szüleiket és azon magyar iskolák tanárait, cserkészvezetõket, akik felkészítésükben közremûködtek. Az izguló, túlnyomó részben külföldön született résztvevõ jól felkészülten, sorsolás után léptek a pódiumra elmondani verseiket amiket már csapataikon belül elõdönton is elõadtak. Volt köztük olyan cserkész is, akinek az egyik szülõje sem magyar anyanyelvû, sõt olyanok is, akiknek már a szülei sem Magyarországon ill. magyar nyelvterületen születtek. Mindez igazolja, hogy ezek a családok mennyire ragaszkodnak a magyar nyelvhez, kultúrához és a magyarsághoz.

Az egyik nemrég Magyarországról külföldre szakadt zsûri tag jellemezte talán legjobban az itt születettek érzelmeit: “egészen más versmondást értékelni egy idegen országban [Amerikában], és más a fontossági sorrend is. Erre az utolsó vers, Ruttkay Arnold ausztráliai magyar, fiának írt verse, a Márciusi üzenet, világított rá, amit ajánlok minden magyar származású amerikai ifjú kezébe, lassú, figyelmes elolvasásra. Én itt és most értettem meg, hogy milyen nehéz lehet azonosulni egy nyelvvel, amihez nem kötnek élmények...

A versbõl idézve, néhány fontos gondolat:”

Soha nem jártam a Lánchídon,
Mikor csillagok gyúlnak a Duna felett,
Vagy az Üllõi úton tavasz éjjel,
Kosztolányi fái alatt.

Nem ültem a Múzeum lépcsõjén sem
A márciusi szélben,
Hol Széchenyi emléke járt a kövek között,
S hol Petõfi egykor történelmet szavalt.

Nem ismerem a Nyírség homokját sem,
Hol nagyapám porlik egy akácfa alatt,
Vagy templom harangját egy kis faluban,
A Tisza partján, rorátés téli reggelen.

S a Murray parton született életemnek
nem közömbös, ha a Tiszáról sír egy hegedû,
Vagy magyar bajnok áll a gyõztes dobogón,
Valahol egy Olimpián.

Kettõs életem keresztútján
Sok mindent talán hiába vártok el tõlem,
De halljátok:
A nyelv még itt él az ajkamon!