A Magyarok Világkapcsolata
 
f ó r u m               Keresés a Krónikán 
      
 
the hungarian world connection 
 ROVATOK
.
 Mozaik
.
 Zsebsite
.
 Dömötor Ödön
.
 Táltos Ákos

 FÓRUMOK
.
 Hozzászólás

 

Holokauszt-megemlékezés Montreálban

Magyar Krónika, június 15.

Montreál
 

A 60 évvel ezelõtt bekövetkezett események örökké szégyenfoltjai maradnak a történelemnek - Ilyen szörnyûségeket még egyszer nem produkálhat a történelem, soha többé Holokausztot, soha többé népirtást! - mondta. a montreáli magyar zsidó Mártírok Beth-Hazichoron Hitközsége rendezésében az megemlékezés szónoka, Erwin Schaeffer a Chevra-Kadisha templomban, május 30-án.

Meghívott vendégként Munk Péter volt jelen, Ervin Scheffer gyermekkori jóbarátja.

Az évente megrendezésre kerülõ emlékezést az idén Sallai András nyitotta meg, az imát az elhuny 600000 magyar zsidó testvérért El Mole Rachamim mondta, majd a mártírok nevei felolvasása után, az örök mécses meggyújtása következett három generáció – túlélõ, gyerek, unoka- által.

Megható verset mondott Römer Irén, és a vendégszónok, Schaeffer Ervin volt. Saját gyermekkori megrázó emlékeit idézte vissza .


Emlékezzünk, érezzünk, szeressünk.

Ezen a napon hatmillió ártatlan ember halálára emlékezünk. E hatmillió közül több mint ötszázezer magyar. Ebben az értelemben ez a nap a legmélyebb nemzeti gyász. Amikor azt a szót használom, hogy ártatlan, tulajdonképpen becsapom önmagam. Elhurcolt és meggyilkolt zsidó honfitársaink, s a vészkorszak valahány áldozata több mint ártatlan, miként az ellenük elkövetett rémtett is nagyobb a bûnnél.

Sok ezer ember hal meg ártatlanul naponta, ha ártatlanság alatt azt értjük, hogy a legkevésbé sem õmaga idézte elõ azt a helyzetet, amely kioltotta az életét. Ártatlan minden gyermek, az aggastyán, a nõ, és oly sokszor a férfi, ha magyar, ha angol, ha orosz. A lemészárolt zsidók halála túl van az ártatlanságon, a méltatlanságon, a szerencsétlenségen vagy szerencsén – különleges és természetellenes halál.

Ugyanis a legnagyobb emberi bûnben fogant, amikor az emberi lény, aki egyszeri és megismételhetetlen, iszonyatos egynemû tömegként vettetett halálra egy megfoghatatlan, értelmezhetetlen, sokszor nem is létezõ közösség és közös sors alapján azzal, hogy zsidó.

Halálukat nem motiválta semmi más, csak ez. Ami pedig maga az iszonyat: az is meghalt lélekben, akinek szerencséje volt, és megmenekült. Ugyanúgy jutottak e szörnyû sorsra, mintha valamely gonosz hatalom úgy döntene, mindenkit meg kell ölni, aki ember. Ugyanis e két szó között, ember és zsidó, valójában nincs semmi különbség. Kaffka hõse, Josef K. azt kérdi egy helyütt az ellene folyó perben: „Hogyan lehetne egyáltalán bûnös az ember, hiszen valamennyien emberek vagyunk.”

Ha most azt kérdezzük önmagunktól: „Hogyan lehetne egyáltalán ártatlan az ember, hiszen valamennyien emberek vagyunk”, talán megérezzük a kollektív lelkiismeret és felelõsség lényegét. Mi, valahányan, akik szívesen elutasítanánk magunktól a bûnösség vagy bûnrészesség gondolatát, mert talán nem is éltünk még akkor, vagy csak gyermekek voltunk, vagy egyáltalán, közünk sem volt hozzá, valójában érezzük, hogy önmagunk mentegetése a szörnyûség és szörnyetegség sértõdött vagy finnyás eltávolítása ártatlanságunkat kérdûjelezi meg. Csak az áldozat lehet ártatlan.

Az ember maga nem, mert része az emberiségnek. Ha magyar, része a magyarságnak, s így óhatatlanul és közvetlenül részese a gyásznak. Ha ez a gyász mély és igaz, s nincs benne semmi tartózkodás, akkor talán felülírja a szégyent.

Az a felismerés, hogy közünk van hozzá emberi lényként, s a valóságosan átélt részvét, amely nem múlik az idõvel, csakis ez oldozhat fel bennünket. Ebben nincs helye fontolgatásnak, összehasonlításnak, számolgatásnak: tudnunk kell, ez a legszörnyûbb esemény, amely az emberiség létezése során valaha történt.

Éreznünk kell mindannyiunknak, akik nem voltunk ott, akiket nem érintett a méltatlan halál vagy méltatlan túlélés, hogy azok a zsidó honfitársaink, akik ma itt vannak közöttünk, vérükben, szívükben és lelkükben hordozzák feloldhatatlanul azt az egész létezésüket átjáró megrendülést, amelytõl mi oly szívesen elhatárolnánk magunkat. Pedig nagy és szent dolog átélni a gyászt. S egyetlen méltó módja van: a szeretet.

Egy réges-régi emlék rémlik fel bennem: itt van elõttem a ködös, hideg abdai Rába-part, ahol Radnóti Miklós, az egyik legnagyobb és legtisztább magyar költõ meghalt, zsidó sorstársaival együtt.

Egy szemtanú elmondta nekem, hogyan burkolóztak imaköpenyeikbe haláluk elõtt a meggyötört zsidók, s azok a köpenyek betakarták, mint közéjük tartozót, a költõt is, akit én nagyon szeretek, s akihez sohasem voltam méltó. Ott, akkor éreztem, mily megtiszteltetés lenne, ha elfogadnák mély megrendülésemet és együttérzésemet. Sohasem fogom azt az érzést elveszíteni.

Emlékezzünk hát, érezzünk, szeressünk; legyünk emberek, ahogy õk azok voltak.

 
az oldal tetejére Impresszum | Hirdetési árak | © 2004 Magyar Krónika Rt