A Magyarok Világkapcsolata
 
f ó r u m               Keresés a Krónikán 
      
 
the hungarian world connection 
 ROVATOK
.
 Mozaik
.
 Zsebsite
.
 Dömötor Ödön
.
 Táltos Ákos

 FÓRUMOK
.
 Hozzászólás

 

Ami nem került történelemkönyvekbe:
1989 decembere Erdélyben, ahogy az egykori gyermek és az akkori idős asszony átélte

Magyar Krónika, január 18.

Toronto
Dancs Rózsa

Dr. Kabai Zoltán fogorvos, torontói lakos így idézi meg a tizenöt évvel ezelőtti forró napokat:

"Nem egészen emlékszem, mikor is tűnt fel nekem, valamikor szeptember és december között, hogy a rendőrök -egyenruhásan vagy civilben - ott álltak az egyház tulajdonát képező bérház ajtajában. Abban az időben már nem engedtek be Tőkés Lászlóhoz senkit, a lakókhoz még igen. Hogy pontosan hány családdal együtt laktunk ott akkor, nem emlékszem. Jó ideje mi, gyerekek is tudtuk, hogy a tiszteletes úrhoz nem engednek be látogatót, de hogy mi a tulajdonképpeni helyzet, arról nekünk senki sem beszélt, nem is értettünk lényegében semmit. Tizenhárom éves voltam, lekötöttek a kamaszkorba lépéssel járó problémák.

De van egy éles emlékem ebből az időből. Délután jártunk iskolába, sötétedés után érkeztünk haza, s Bartók Zoli barátommal beszélgettem a házunk előtt, amíg ő a villamosra várt. Észre vettük, hogy valami gyanús alakok somfordálnak a ház körül, hol bemennek, hol kijönnek az ajtón, s mondtuk is egymásnak, hogy ezek valamiben sántikálnak. Mind a parókiára pislogtak. De aztán átsiklottunk a dolgon, jött Zoli villamosa, én meg indultam be. Megnéztem magamnak a két alakot, fiatal, huszon éves férfiak voltak, s otthon közöltem a szüleimmel a dolgot. Papám azt mondta, káté óra folyik bent, biztosan a kátés lányokra várnak a fiúk.

Aztán elvitt engem matek órára, de az úton, mielőtt beszálltunk volna a kocsiba, meg tudtam neki mutatni az egyik személyt, aki a templom felé indult. Papám megint úgy tett, mintha semmit sem jelentene a dolog. De amikor utánam jött, hogy felvegyen a matek óráról, elmondta, hogy négyen késsel rátörtek Tőkés Lászlóra, és agyba-főbe verték. Az mentette meg életét, hogy a káté óráról még visszamaradtak néhányan, az egyik ismerős a támadókra vetette magát, azok meg nem tudván, még ki jöhet, elmenekültek.

Egy alkalommal megjelent nálunk egy Mária nevű asszony, aki Tőkés Lászlóékhoz akart bemenni. Utólag tudtam meg, hogy már volt Désen Tőkés Editéknél, ahonnan azonban kitoloncolták, mert ott is figyelték Tőkés László apósáék lakását. Máriát elvitték a biharkeresztesi határátkelőig, ott átrakták Magyarországra, de mielőtt a határon sikerült volna leadni a drótot, hogy ez persona non grata, Aradon át még egyszer bejött Romániába. Csak annyit tudott románul, hogy közölje, Kabaiékhoz akar menni, így beengedték az ajtónál. Ez egy délelőtt történt, én otthon voltam, Lóránt barátommal éppen indultunk matek órára, amikor betoppant ez az asszony. Azt kérdezte, hogy miként juthatna be Tőkés Lászlóékhoz. A háznak a felépítése olyan, hogy az ajtóból látni lehet a lépcsőket.

A parókia ott volt elöl, mindjárt az első lépcsőfordulónál, tehát azt a hatóságiak szemmel tudták tartani. Kezdtünk gondolkozni Lórival, hogy mit lehetne tenni. Ahogy mondtam, pontosan nem értettük, hogy mi bajuk lehet László bácsival, mit akarnak a mi papunkkal, miért akarják kilakoltatni, amikor mi úgy szerettük, olyan remekül beszélt, szép dolgokat hozott be a gyermekek életébe is. Különben ő a mi családunk baráti köréhez tartozott, és mi természetesnek tartottuk, hogy akárki, aki vele van, az velünk van. Édesapám presbiter volt, és ő be-bejárt hozzájuk mint jó szomszéd. Amikor a rendőrök éppen az ajtón kívül álltak, akkor mi be tudtunk suhanni hozzájuk.

Annak idején éppen a templomot újították fel, akkor készült a gyülekezeti terem, a pincében fel volt túrva minden. Én azt tudtam, hogy van kommunikáció a parókia pincéje és a bérház pincéje között, s volt ott ajtó is, amely azonban zárva volt a parókia felől. Nekünk azt kellett megoldanunk, hogy László bácsi menjen le és nyissa ki azt az ajtót, hogy Máriát becsempészhessük. Tudtuk, hogy csak úgy tudunk a papilakba bekerülni, ha bejutunk a parókia kis belső udvarára, amelyet egy magas kőfal vett körül. Lóránttal lementünk és nagy ártatlanul el kezdtünk játszani egy teniszlabdával a kerítésen kívül. Mikor úgy gondoltuk, hogy már játszottunk eleget, mondjuk, fél perc múlva, akkor a labdát átdobtuk a falon, Lóránt rablólétrát tartott nekem, és én a válláról átvetettem magam a kerítésen.

Az udvar felől zörgettem be a lakásba, ahonnan nincs kapu az épületbe, László bácsi éppen borotválkozott, és ugyancsak meglepődött feltűnésemre. Mondtam, hogy van itt egy néni, akit a pincén keresztül át kellene hozni. Én már a pincén keresztül mentem vissza Máriáért, de miután átvittem a parókiára, visszaugrottam a kerítésen az utcára, nehogy az őröknek feltűnjön, hogy kimentem, de vissza nem és mégis bentről megyek az iskolába. Akkor még labdáztunk egy kicsit, megnyugodva, hogy "Pincés Mari" dolgát elintéztük. Ez a név a körülmények miatt ragadt rá az asszonyra, ennek én vagyok a keresztapja, és azóta is így emlegetjük. Nos, az iskolába menet, jó diák szokás szerint, blattoltunk, azaz nem vettünk jegyet a villamosra. Aznap elkaptak.

Amikor éppen le akartunk szállni, hogy villamost váltsunk, boldogan nyugtázva, hogy ezt is megúsztuk a lépcsőn álló alak hátraszólt, hogy 'a kollegától szaladtok?' Én azt hittem persze, hogy tudják, mit műveltem Pincés Marival, és most valami nagy baj következik. Annyira meg lehettünk ijedve, hogy büntetés nélkül elengedtek, mert megesett a szívük rajtunk. Ez volt az egyetlen olyan eset, amikor aktívan, saját szakállamra végrehajtottam egy ilyen "büntetendő" cselekedetet, de ahogy később megtudtam, többször voltam veszélyes feladatok teljesítője, tudtom nélkül. Például külföldre vagy a nagykövetségre szánt üzenetet a filctollamba tette papám, amit én matek órára menet a táskámban kivittem a lakásból, aztán kint elkérte tőlem, mert valamit "le akart írni". Másnap aztán a rádióban beolvasták Tőkés László üzenetét, amit közvetve én juttattam célba.

Dec. 15-én, pénteken teadélután volt iskolánkban, amelyhez közel laktam, így én vittem a hangfalakat, az erősítőt, meg amit kellett. Hazafelé cipekedve házunk előtt nagy tömeget találtam. Hát most már mi van? - akartam tudni, de szüleim nem engedtek, hogy kotnyeleskedjem a tömegben, féltettek, mert volt már elég az ő rovásukon is. Tudták, hogy ott vannak a lista elején, mindjárt a Tőkés László neve után, s ha történetesen nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy alakultak, őket is elhurcolják. A tömeg másnap is ott volt, akkor már nagyobb számban, de 17-én a hatóságok már vízágyúval oszlatták szét a népet. Mint gyerek az ablakból néztem, amint a vízágyú az embert úgy mosta el, mint a rongyot.

A Mária-téren van a templom, amely egy villamosmegállónyira van a központtól, és a kettő között van a Béga-csatorna. Később, este átmentünk a szomszédba is, hogy az ő ablakukból nézzük, mi történik a központban. Ha valaki a rendőrkordonnal körülfogott tömegből előbbre merészkedett, a fegyveresek elkapták és leteperték. Aztán minden egyes elcsípett embert a lábánál fogva húztak be a mi utcánkba, ahol egy teherautóra dobták fel. Ahogy így húzták, mintegy 50-60 méteren át, minden rendőr belerúgott. Akkor suhant át a riadalom az agyamon, hogy jól van, a teherautóra felhányják őket, de azt a teherautót nem őrzi senki! Végülis, rájöttem, hogy azok a feldobált emberek nem is szorultak őrizetre, mert mind halottak voltak már.

A központban voltak a sűrűbb lövöldözések, de megtörtént, hogy este lefeküdtem az ablak melletti emeletes ágyamba, és reggel a másik szobában ébredtem, mert szüleim féltettek az éjszakai közeli lövöldözésektől, és átvittek a biztonságosabbnak hitt helységbe. Arra is emlékszem, hogy milyen kétségbeesetten vettük tudomásul, hogy mégis elhurcolták Tőkés Lászlóékat, és mennyire rettegtünk életükért."

Édesanyám, néhai Bartha Jánosné első levele Sepsiszentgyörgyről a "megváltó" történelmi fordulat után. Kelt 1990. jan. 3-án:

"Drága Gyermekeim, rég nem írtam, nem írhattam, de annyira összesűrűsödtek a fejlemények, hogy nem is volt türelmünk leülni és írni. Nagyon-nagyon sajnáltam, hogy újév napján olyan rossz volt a telefon, szinte-szinte nem értettünk semmit, de mégis boldogság tudni, hogy a vonal másik végén ti próbálkoztatok. December második hetében sorozatosan jöttek a nagy események. Először Temesvár, jaj, Istenem, elképzelhetitek, hogy min mehetett keresztül az a drága család! De a város kiállt a papja mellett! Aztán itt is, Szentgyörgyön. 21-én hazaküldték a nagy gyárakból a munkásokat, nem dolgozott senki, kint voltak a párttól és a szekutól, de nem mentek semmire, délután is állt a munka.

A hangulat nagyon forró volt már, mondták, az emberek ökölbe szorított kézzel vártak. Reggel kimentünk aragázpalackot cserélni, tudod, a motorüzlet mögött szoktuk kicserélni, s noha már 7-kor jártak az autók a tele palackokkal, itt nem állt meg egy sem. A sorban ért a hír, hogy a gyárakban baj van, a Ceausescu képeit mind összetörték, 10 óra körül a nőket haza küldték a gyerekeikhez, autó autót ért, mind tele katonákkal. Kis idő múlva hallottuk, hogy az IMASA dolgozói elindultak, csatlakozott hozzájuk a többi gyár is, és jönnek be a városba. Hát jöttek is, mint egy áradat, olyan ordibálással, táblákkal, hagszórós kocsikkal, hogy a hideg is kirázta az embert, nem tudtuk, mi lesz. Néztük, hogy a fiatalok szaladtak, egyre nőtt a tömeg, és az Áruház mellett bekanyarodtak a szövő- és dohánygyár felé.

Az Áruházat is bezárták, onnan is csatlakozott a személyzet a tömeghez, megígérték, hogy nem törnek be, aztán fel a Pártház elejébe. Ezután hozták nekünk is a nagy kocsival a palackot, rohantunk haza, hogy még meg tudjuk venni a kenyeret, szerencsére, a piaci üzletet nem zárták le addig, amíg odaértem. Én onnan a tejjel és a kenyérrel felrohantam a város felé. A pártépület előtt felállították a katonaságot, kívül körben bányászkocsik álltak, tele földdel, még a mozi felől is körbevették a teret, és folyt románul a tárgyalás a népszónok és a párttitkár között. A titkár kérte a szónokot, hogy beszéljenek magyarul, mire a tömeg: "Mi van, eddig nem tudott magyarul, most akar megtanulni? Ért itt mindenki románul is, beszéljen csak úgy, ahogy eddig", és hatalmasan megtapsolták a közbeszólást.

Én felmentem fiamékhoz, ott voltak Éva kolléganői is, be kellett zárniuk a patikát, de Feri nem jött haza, ő is a tüntetők között volt, haza akartam menni, mert apád nem tudta, hol lehetek, de aztán már nem lehetett kimenni, csak telefonálni. Onnan, a teraszról lestük kétségbeesve, hogy mikor lőnek a népbe, hát egyszer látjuk, hogy hátul, a mozi felől szaladnak az Attila-hegyen fel az elvtársak, legelöl Péter Zoltán és Vlad Gizella. Bekapcsoltuk a tévét, s pont akkor mondta, hogy Ceausescu elfutott és a katonaság a nép mellé állt. Nem is lehet elképzelni a hír hatását! Hát nagy pillanatok voltak, itt összetéptek mindent a pártépületben, szállt a korom, a füst, a milícián betörték az ablakokat, a kocsikat felborították, de egyéb rongálás nem volt sehol.

A nép ünnepelt, aztán jött a terror megtorlás, nagyon csúnya karácsony éjjelünk volt. Édesapáddal bátorítottuk egymást, de mindketten számoltuk a lövéseket, és arra gondoltunk, hogy kit talál el a golyó. Az Állomás-negyedben, a hegyi vadászokhoz húzódott be egy banda, és volt olyan épület, pl. Mikovényi kolléganődé, amelyiket majdnem szitává lőttek. Sajnos, nemcsak Ceausescuékat lőtték agyon ezekben a napokban, hanem rengeteg ártatlan embert, a szomszéd fiút, Putyut is, meghalt szegény, de Tőkés Lászlóékat az Isten megmentette, ezerszer áldja meg bátorságáért a Fennvaló."

 
az oldal tetejére Impresszum | Hirdetési árak | © 2005 Magyar Krónika Rt