A
tihanyi Babamúzeum
Magyar Krónika, május
16. |
 |
Szabó
Katalin |
 |
|
Budapest |
A Tihanyban, a község központjában, az Apátságtól a Pisky
sétányon át a félsziget belseje felé kanyarodó utcácska szépen
felújított, fehér tornácos házhoz vezet. A népi építészet
jegyeit magán viselő nádfedeles épületben Babamúzeum, előtte
az udvarban délies hangulatot árasztó kávézó. Bent, a Múzeumban,
színvonalas, érdekes anyag, több mint baba-kiállítás látható.
Szerencsénk van, éppen itt van a gyűjtemény gondnoka és lelke,
Sybille Filotás, a tárlókat rendezi: A polcok, babaszobák,
már ragyognak, most a babák következnek. Mindegyiket külön
kezébe veszi, óvatosan megtisztítja a tél porától, gondosan
ellenőriz mindent, a legapróbb részletig rendben kell lennie
rajtuk mindennek. Mozdulataiban szeretet és hozzáértés.
Gyujtőszenvedély? „Talán még annál is több. Gyerekkori álmom
valósult meg itt, de abban, hogy valaha így lesz, még felnőtt
fejjel sem hittem igazán.
Ehhez tudni kell, hogy szüleim a nyugat-poroszországi (ma
Lengyelország) Elbingben éltek, földbirtokosok voltak. 1945
február 13-án, éppen negyedik születésnapomon- a közelgő keleti
front elől menekülnünk kellett, alig pár bőröndöt vihettünk
magukkal. Hárman voltunk kislányok, nekünk is le kellett mondanunk
a játékainkról, csak egy szalmababám maradt. Ennek a babának
aztán minden Karácsonyra új ruhát varrtam.
Bevallom, irigyeltem minden gyereket, akinek saját játéka
volt. Mindennél jobban szerettem volna egy porcelánfejű babát.
A vágy sokáig csak vágy maradt.
Apám nem jött vissza a háborúból, anyám egyedül nevelt fel
minket. Szűkös anyagi körülmények között, de szeretetben éltünk.
Helyzetünket nehezítette, hogy Németország keleti felében
nemesi származásunk miatt osztályidegennek számítottunk. Anyám
bátran nekivágott és közvetlenül a fal megépítése előtt sikerült
Nyugat-Németországba menekülnünk. Pár hónapot menekült táborban
töltöttem, majd egyik nagybácsim magához vett kislányai mellé
nevelőnőnek.
Húszéves koromban kezdtem önálló felnőtt életemet, először
Hamburgban, majd Münchenben éltem. Egy elegáns butikban találtam
munkát, kolléganőm magyar volt, rajta keresztül ismertem meg
férjemet, akivel a menekült sors is összekötött. Fiatal házasok
voltunk, hazajöttünk Magyarországra.
Meglátogattuk férjem kedvenc nagynénjét Pécsett. Városnézőben
véletlenül elvetoődtünk a bolhapiacra. Annyira magával ragadott
ez a tarka forgatag, a nyüzsgés, hogy ettől kezdve rendszeresen
kiruccantam a bolhapiacokra, nemcsak Magyarországon, hanem
Németországban is. Sok pénzem, ugyan nem volt, de mindig találtam
valami ritkaságot, hol egy szoknyácskát, hol kis kalapot,
kötényt, máskor pici cipőt. Akkoriban ezeket a kellékeket
alig pár Márkáért még meg lehetett venni.
Csak összehasonlításul mondom, hogy ma egy eredeti babaruha
400-600 DM, de még a babacipőnek is borsos ára van (150-200
DM). Magyarázata az, hogy ezeket a babákat akkoriban (1850-1920)
csak gazdagok, nagypolgárok, arisztokraták, tudták megfizetni.
A bakákkal játszani csak ritka alkalmakkor (születésnap,
ünnepnap stb.) volt szabad, egyébként vitrinben tartották
őket. A háború után vajért, tojásért, csirkéért elcserélték
őket, majd két-három évtized múltán a parasztházak padlásáról
a bolhapiacokra kerültek.
Münchenben, a Kirchstraße ócskapiacán bukkantam rá az első
porcelánfejű babámra. Rám mosolygott a szerencse, mert olyan
áron kínálták, hogy meg tudtam venni, sőt még egy magaskerekű,
bőrborítású, a 19. század végéről származó babakocsit is vettem.
Ez a babakocsi, benne a baba, a baba karján gyerekkori macim
ott áll hálószobámban, és én mindennap örülök nekik.
Több mint tíz éve is van már annak, hogy az Ecserin, miközben
a babákat nézegettem, megszólított egy cigányasszony. Elmesélte,
hogy van otthon még néhány régi babája, eddig nem akarta eladni
őket, de most szorult anyagi helyzetben van, megválna a kincseitől.
Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, még aznap elmentünk hozzá.
Egyik ámulatból a másikba estem, amikor a legkülönbözőbb
helyekről, szekrényből, fiókokból, ágyneműtartóból elővarázsolt
70 szebbnél szebb porcelánbabát. Álltam és szólni sem tudtam.
Férjem tért előbb magához, kiválasztott párat a legszebbek
közül, ám az asszony kijelentette, vagy mindet megvesszük,
vagy egyet sem ad el. Hiába győzködtük, kitartott a feltétele
mellett.
Szerencsére kis idő múltán megegyeztünk egy mindkét fél számára
előnyös árban – de honnan vegyük a pénzt? Barátaink kisegítettek,
a babák hozzám kerültek. Nekiláttam rendbe hozni őket. Pár
hét múlva valami kis apróságért el kellett mennem egy müncheni
Babamúzeumba, megkértem férjemet, vigyen el.
Én már jártam ott többször, de neki teljesen új volt. Amikor
belépett és meglátta a tárlókat, benne a babákat, abban a
pillanatban megszületett benne az elhatározás, hogy Babamúzeumot
nyitunk Tihanyban. Lázas munka kezdődött, sok-sok hónap munkájával
összeállítottuk azt az anyagot, amit most itt látni.
A Múzeum kialakításában nagyon sokat segített nekünk Halmos
Albert és felesége. Albert egyébként a velencei Művészeti
Akadémián végzett, feleségével együtt maga is gyűjtő, a babák
és játékok nagy szakértője. Büszkén mondhatom, hogy ebben
a gyűjteményben szinte valamennyi németországi porcelánbaba-készítő
műhely terméke megtalálható, és pedig 1850-tõl egészen
a gyártás beszüntetéséig, 1920-ig.
Emellett akad néhány 19. század végén Franciaországban készített
szép baba is. Mivel a babák eredeti ruhákba vannak öltöztetetve,
mellettük korabeli játékok és egyéb kellékek, és mert ezenkívül
még eredeti és teljes konyha-, nappali-, hálószoba-, és üzletberendezés
is látható, visszaadják a kort, amelyben születtek, annak
öltözködési, lakberendezési, tárgyi kultúráját. Igyekeztünk
játékosan berendezni a Múzeumot.
Említett művész barátaink páratlan ízlésének és fantáziájának
köszönhetően nem „steril” kiállítási tárgyakat látni, hanem
jeleneteket, életképeket. Kevés eligazító szöveg van, inkább
látogatóink fantáziájára építünk.
Talán még annyit, hogy a Tihanyi Babamúzeum márkavédjegye
fémjelzi azokat a babákat, amelyek neves művészek (Szurdi
Éva keramikus és Kisné Juhász Mária babakészítő) alkotásai.
Ezeken a saját készíttetésű babákon mutatjuk be a magyar népviseletet
és az európai folklórt. A ruhák természetesen legapróbb részletükig
eredetiek. Remélem, nem hangzik dicsekvésnek – mert én a munkák
visszaigazolását látom benne -, ha elmondom, hogy egy szezonban,
március 15. és október 31. között hatvanezer látogatója van
Múzeumunknak.”
Megköszönöm az érdekes és tanulságos beszélgetést, elbúcsúzunk
egymástól, amikor az ajtóból visszanézek, Sybille már újra
a tárlókat rendezi. Hamarosan itt a tavasz, jönnek a látogatók,
fogadni kell őket.
|