A tihanyi Babamúzeum

Magyar Krónika, május 16.

Szabó Katalin

Budapest

A Tihanyban, a község központjában, az Apátságtól a Pisky sétányon át a félsziget belseje felé kanyarodó utcácska szépen felújított, fehér tornácos házhoz vezet. A népi építészet jegyeit magán viselõ nádfedeles épületben Babamúzeum, elõtte az udvarban délies hangulatot árasztó kávézó. Bent, a Múzeumban, színvonalas, érdekes anyag, több mint baba-kiállítás látható.

Szerencsénk van, éppen itt van a gyûjtemény gondnoka és lelke, Sybille Filotás, a tárlókat rendezi: A polcok, babaszobák, már ragyognak, most a babák következnek. Mindegyiket külön kezébe veszi, óvatosan megtisztítja a tél porától, gondosan ellenõriz mindent, a legapróbb részletig rendben kell lennie rajtuk mindennek. Mozdulataiban szeretet és hozzáértés.

Gyujtõszenvedély? „Talán még annál is több. Gyerekkori álmom valósult meg itt, de abban, hogy valaha így lesz, még felnõtt fejjel sem hittem igazán.

Ehhez tudni kell, hogy szüleim a nyugat-poroszországi (ma Lengyelország) Elbingben éltek, földbirtokosok voltak. 1945 február 13-án, éppen negyedik születésnapomon- a közelgõ keleti front elõl menekülnünk kellett, alig pár bõröndöt vihettünk magukkal. Hárman voltunk kislányok, nekünk is le kellett mondanunk a játékainkról, csak egy szalmababám maradt. Ennek a babának aztán minden Karácsonyra új ruhát varrtam.

Bevallom, irigyeltem minden gyereket, akinek saját játéka volt. Mindennél jobban szerettem volna egy porcelánfejû babát. A vágy sokáig csak vágy maradt.

Apám nem jött vissza a háborúból, anyám egyedül nevelt fel minket. Szûkös anyagi körülmények között, de szeretetben éltünk. Helyzetünket nehezítette, hogy Németország keleti felében nemesi származásunk miatt osztályidegennek számítottunk. Anyám bátran nekivágott és közvetlenül a fal megépítése elõtt sikerült Nyugat-Németországba menekülnünk. Pár hónapot menekült táborban töltöttem, majd egyik nagybácsim magához vett kislányai mellé nevelõnõnek.

Húszéves koromban kezdtem önálló felnõtt életemet, elõször Hamburgban, majd Münchenben éltem. Egy elegáns butikban találtam munkát, kolléganõm magyar volt, rajta keresztül ismertem meg férjemet, akivel a menekült sors is összekötött. Fiatal házasok voltunk, hazajöttünk Magyarországra.

Meglátogattuk férjem kedvenc nagynénjét Pécsett. Városnézõben véletlenül elvetoõdtünk a bolhapiacra. Annyira magával ragadott ez a tarka forgatag, a nyüzsgés, hogy ettõl kezdve rendszeresen kiruccantam a bolhapiacokra, nemcsak Magyarországon, hanem Németországban is. Sok pénzem, ugyan nem volt, de mindig találtam valami ritkaságot, hol egy szoknyácskát, hol kis kalapot, kötényt, máskor pici cipõt. Akkoriban ezeket a kellékeket alig pár Márkáért még meg lehetett venni.

Csak összehasonlításul mondom, hogy ma egy eredeti babaruha 400-600 DM, de még a babacipõnek is borsos ára van (150-200 DM). Magyarázata az, hogy ezeket a babákat akkoriban (1850-1920) csak gazdagok, nagypolgárok, arisztokraták, tudták megfizetni.

A bakákkal játszani csak ritka alkalmakkor (születésnap, ünnepnap stb.) volt szabad, egyébként vitrinben tartották õket. A háború után vajért, tojásért, csirkéért elcserélték õket, majd két-három évtized múltán a parasztházak padlásáról a bolhapiacokra kerültek.

Münchenben, a Kirchstraße ócskapiacán bukkantam rá az elsõ porcelánfejû babámra. Rám mosolygott a szerencse, mert olyan áron kínálták, hogy meg tudtam venni, sõt még egy magaskerekû, bõrborítású, a 19. század végérõl származó babakocsit is vettem. Ez a babakocsi, benne a baba, a baba karján gyerekkori macim ott áll hálószobámban, és én mindennap örülök nekik.

Több mint tíz éve is van már annak, hogy az Ecserin, miközben a babákat nézegettem, megszólított egy cigányasszony. Elmesélte, hogy van otthon még néhány régi babája, eddig nem akarta eladni õket, de most szorult anyagi helyzetben van, megválna a kincseitõl. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, még aznap elmentünk hozzá.

Egyik ámulatból a másikba estem, amikor a legkülönbözõbb helyekrõl, szekrénybõl, fiókokból, ágynemûtartóból elõvarázsolt 70 szebbnél szebb porcelánbabát. Álltam és szólni sem tudtam. Férjem tért elõbb magához, kiválasztott párat a legszebbek közül, ám az asszony kijelentette, vagy mindet megvesszük, vagy egyet sem ad el. Hiába gyõzködtük, kitartott a feltétele mellett.

Szerencsére kis idõ múltán megegyeztünk egy mindkét fél számára elõnyös árban – de honnan vegyük a pénzt? Barátaink kisegítettek, a babák hozzám kerültek. Nekiláttam rendbe hozni õket. Pár hét múlva valami kis apróságért el kellett mennem egy müncheni Babamúzeumba, megkértem férjemet, vigyen el.

Én már jártam ott többször, de neki teljesen új volt. Amikor belépett és meglátta a tárlókat, benne a babákat, abban a pillanatban megszületett benne az elhatározás, hogy Babamúzeumot nyitunk Tihanyban. Lázas munka kezdõdött, sok-sok hónap munkájával összeállítottuk azt az anyagot, amit most itt látni.

A Múzeum kialakításában nagyon sokat segített nekünk Halmos Albert és felesége. Albert egyébként a velencei Mûvészeti Akadémián végzett, feleségével együtt maga is gyûjtõ, a babák és játékok nagy szakértõje. Büszkén mondhatom, hogy ebben a gyûjteményben szinte valamennyi németországi porcelánbaba-készítõ mûhely terméke megtalálható, és pedig 1850-tõl egészen a gyártás beszüntetéséig, 1920-ig.

Emellett akad néhány 19. század végén Franciaországban készített szép baba is. Mivel a babák eredeti ruhákba vannak öltöztetetve, mellettük korabeli játékok és egyéb kellékek, és mert ezenkívül még eredeti és teljes konyha-, nappali-, hálószoba-, és üzletberendezés is látható, visszaadják a kort, amelyben születtek, annak öltözködési, lakberendezési, tárgyi kultúráját. Igyekeztünk játékosan berendezni a Múzeumot.

Említett mûvész barátaink páratlan ízlésének és fantáziájának köszönhetõen nem „steril” kiállítási tárgyakat látni, hanem jeleneteket, életképeket. Kevés eligazító szöveg van, inkább látogatóink fantáziájára építünk.

Talán még annyit, hogy a Tihanyi Babamúzeum márkavédjegye fémjelzi azokat a babákat, amelyek neves mûvészek (Szurdi Éva keramikus és Kisné Juhász Mária babakészítõ) alkotásai. Ezeken a saját készíttetésû babákon mutatjuk be a magyar népviseletet és az európai folklórt. A ruhák természetesen legapróbb részletükig eredetiek. Remélem, nem hangzik dicsekvésnek – mert én a munkák visszaigazolását látom benne -, ha elmondom, hogy egy szezonban, március 15. és október 31. között hatvanezer látogatója van Múzeumunknak.”

Megköszönöm az érdekes és tanulságos beszélgetést, elbúcsúzunk egymástól, amikor az ajtóból visszanézek, Sybille már újra a tárlókat rendezi. Hamarosan itt a tavasz, jönnek a látogatók, fogadni kell õket.