Dr. Gróf Hoyos János
1915 - 2003

Magyar Krónika, február 19.

Széchényi László

Nokomis, Florida

Budapestrõl érkezett a következõ elektro-posta üzenet, 2003 január 31-én:
„Sajnálattal közlöm, hogy Hoyos úr ma hajnalban a kórházban elhunyt.
Fogadja õszinte részvétem.
Tisztelettel Juhász Márti, Hoyos úr titkárnõje”

Hoyos Jánost 1958-ben ismertem meg, amikor elõször vett részt a New Yorkban tartott magyar Katolikus Liga bálon. Hamar megtudtuk a feleségemmel együtt folytatott beszélgetés folyamán, hogy János az 1956-os forradalom után jött ki Magyarországról. Elõször Németországban töltött egy-néhány hónapot, majd az USA-ba kivándorolva, Maine államban telepedett le. Ott végezte el újra orvosi tanulmányait, hogy megszerezze az USA-ban való praktizálásra való engedélyt. Sok nehézséggel kûzködve, az angol nyelvet is meg kellett tanulnia, és eredeti sebészeti szakmáját átállítani a belgyógyászatra. Mindennek dacára, letette a szükséges vizsgákat, és New Yorkban kezdte el amerikai orvosi pályafutását. Ott ismerkedett meg Hohenthal Alice grófnõvel akit hamarosan feleségül vett.

A véletlen sors folyamán személyes közbenjárásom révén sikerült neki egy saját házat szerezni New York külvárosában, White Plainsben, ahol családom közvetlen szomszédja lett. Tíz évig éltünk vele, feleségével, majd két fiával nem csak szomszédságban, hanem igen közeli baráti kapcsolatban is.
New York északi részében, Bronxban, a St. Barnabas kórházban talált magának az orvosi szakmájában elhelyezkedést. Késõbb saját praxist is nyitott, Manhattenben volt elsõ rendelõje. Nem túlzok, ha azt állítom, hogy az akkor nagyon számos new yorki magyarságnak nagy része Hoyos János doktor paciense lett! Ehhez nem kis mértékben az is hozzájárult, hogy menekült honfitársait kizárólag azok személyes anyagi körülményei szerint kezelte, legtöbbször igen kedvezményes áron.

Hamarosan híre terjedt kiváló orvosi tehetségének. Az alaposság mintaképe volt. Nála megbízhatóbb, becsületesebb, komolyabb orvost nehezen lehetett volna találni. Szaktudását dicséretreméltó szorgalommal és odaadással fejlesztette, holott az idegen nyelv és környezet továbbra is igen nehezére vált. Betegeire különös benyomást keltett teljesen nyugodt, bizalmat gerjesztõ, türelmes és elõzékeny magatartásával. Óriási erõ sugárzott belõle amennyiben a beteget mindig igen koncentrált figyelemmel hallgatta meg, sohasem szólt bele a szimptómák leírásába, nem õ kérdezte ki pacienseit, hanem hagyta, hogy õk magyarázzák el panaszaikat. Több ízben jutott ilyen módon velem is olyan tökéletes diagnózisra, amit azelõtt más orvos nem tudott megállapítani.

Kiváló magatartását amit minden magyar honfitársával szemben tanusított mély szívbõl jövõ magyar érzelmeire, úgymint abszolút korrekt úri felfogására alapítom. Tisztelete és szeretete embertársaival szemben olyan erõs volt, hogy amióta ismertem, sohasem hallottam õt bármilyen személyrõl rosszat, vagy megrovó véleményt mondani. Még olyanokról sem, akik személyesen megkínozták, embertelen goromba módon bántak vele. Hosszú éveken át, nem akart a háború utáni üldöztetésérõl, teljesen igazságtalan bebörtönzésérõl, és a kommunista rabságban megélt borzalmakról beszélni.

Múltját, fiatalkori sorsát, a II világháborúban megélt borzalmas élményeit, szenvedéseit, majd a kommunista rendszer vérengzõs igája alatt elviselt embertelen bántalmait csak foszlányos elbeszéléseibõl tudtam meg. Katonaorvosként végigjárta az egész oroszországi hadjáratot. Sztálingrádot csak igen röviden említette, arról egyáltalán nem akart mesélni. A töménytelen sebesültet, karjaiban haldokló katonákat, a fagyott végtagokat, bicskával végzett mûtétjeit, csak úgy futtában említette. Inkább szeretett humoros anekdotákra emlékezni, fõleg ha azok magasrangú német tisztek furfangos becsapásával függtek össze, akiktõl életbevágóan fontos dolgokat csikart ki gyógyszereket, élelmiszert, vagy bármi mást amivel katonáinak segíteni tudott.

A háborúból való „hazatérést” mindig meghatódva emlegette, de aztán nem ment részletekbe amikor a hamis vádakra, szadista verésekkel járó bebörtönzésre és a fogolytáborokban töltött szörnyû éveire került a szó. Számos börtönben és táborban sínylõdött, amelyek közül ha egyáltalán, akkor egyedül Recsk nevét emlegette. Az ott elszenvedett évekrõl is csak fogolytársait sajnálva beszélt. Orvosilag kezelt mindenkit, amennyire lehetett a hiányos, ellátás nélküli, embertelen körülmények között sínylõdõ foglyokat, sõt még az õröket is.Pedig azok közül az egyik egy különösen elvadult helyzetben ököllel, teljes erõvel belecsapott jobb szemébe. Arra a szemére megvakult. Így volt kénytelen Hoyos János doktor, az igen sikeres és jónevû sebész, feladni ezt a nagyon értékes és elõrehaladott tudományát, mivel azt félszemmel nem lehetett folytatni.

New Yorkban és környékén töltött évei folyamán, Hoyos János átvette az amerikai Magyar Máltai rend vezetõ szerepét is, amelyet hosszú éveken át nagy lelkesedéssel viselt. A magyar cserkészetnek is sok éven keresztül nagyon lelkes és aktív vezetõje volt . Ha tehette, mindig részt vett a Filmore, NY- ban tartott nyári cserkésztáborokban ahol nem csak sok magyar fiatalnak, de saját fiainak is ragyogó példával járt elõ.

A közelmúltban a Magyar Nagykövet, mint a múlt rendszerben borzalmasan meghurcolt de mégis kiváló teljesítményeket létrehozó személyt, a Magyar Állami Érdemrenddel tüntette ki Dr. Hoyos Jánost Washingtonban.
Magyar érzését sohasem vesztette el. Jóval a magyar „rendszerváltozás” után látogatott csak elõször vissza szeretett otthonába. Honvágya mindig volt, és ha a helyzet engedte volna is hogy Magyarországon kezdje el nyugdíjas életét, ezt feleségére való tekintettel, aki sajnos sohasem tanult meg magyarul, nem tette meg. Amíg tehette, tovább vitte orvosi praxisát, amíg végül is magas kora, és a bal szemében is erõsen romló látóképessége végleges nyugalomba kényszerítette.

Feleségét óriási hûséggel és önmegtagadással kezelte a két éven át tartó súlyos betegséggel való küzdelme folyamán. Halála után, néhány hónapon belül elhatározta, hogy véglegesen visszaköltözik Magyarországra.
Budapesten a Gellért szállóban talált magának kis privát lakást. Onnét majdnem teljes vaksága ellenére ki tudott járni villamossal ismerõseihez. Meg volt elégedve sorsával. Örömmel jött vissza Amerikába fia esküvõjére 2002 novemberében. Jókedvûen, bizakodva búcsúzott tõlünk amikor utolsó repülõútjára indult Floridából Budapestre. A meghurcolt, megalázott, megkínzott, és idegenbe számûzött, de örökké tõzsgyökeres magyar maradt Dr. gróf Hoyos János végül is... hazament....

Isten nyugosztalja!