A Magyarok Világkapcsolata
 
f ó r u m               Keresés a Krónikán 
      
 
the hungarian world connection 
 ROVATOK
.
 Mozaik
.
 Zsebsite
.
 Dömötor Ödön
.
 Táltos Ákos

 FÓRUMOK
.
 Hozzászólás

 

In Memoriam Sütő András (1927-2006)
 

Magyar Krónika, november 6.

Montreál
Dancs Rózsa
 

Életének 80. évében, hosszan tartó betegség után elhunyt Sütő András író, az erdélyi irodalmi élet kiemelkedő alakja. Egy Torontóban 1992-ben készült interjúval tisztelgünk emléke előtt.

"A lőtt lábú madár nyomában"

Izgalommal vártuk az egyetemes magyar irodalom egyik legnagyobb képviselőjét, Sütő Andrást Kanadába. Az elmúlt évtized legnagyobb ajándéka volt látogatása nemcsak az irodalmat kedvelők, de minden magyar számára, hiszen az ő sorsa, emberi kiállása a középkori szellemiség mártírjainak példáját juttatja eszünkbe - tanít és figyelmeztet gyarlóságainkra.

Szerettük volna azt hinni, hogy most valóban meghívásra utazott Amerikába feleségével, nem kényszerűségből, nem szállították az írót, mint két évvel annakelőtte.

A bennünket nyugtalanító kérdésre, hogy miként alakult az idők során állapota, javult-e látása, metaforával válaszolt. Hadd idézzük szavait:

- A Magyar Házban megtartott előadásomban hangsúlyoztam, hogy mellőzni szeretném a személyes dolgokat, mert fontosabbank tartom azt az ügyet, amelyet képviselek. A látásom alakulásáról egy példázattal élnék: apám génjei által élt hosszú éveken keresztül teljes vakságban, én erőszakos úton vesztettem el szemem világát. De valahogy a sorsával osztozom. Áz apám úgy, vakon is tudta a helyét. Amikor megkérdeztem tőle, miből állapítja meg, hol vagyunk Pusztakamarásról Marosvásárhelyre autózva, azt felelte: " Fiam, a föld, amelyen élünk, nemcsak ott van, ahol van, hanem bennünk is. Az ember teste is érzi a földet minden porcikájával." Ezt a kinyilatkoztatást én otthoni létformánk, sorsunk, kötöttségünk metaforájának érzem."

Gyakran halljuk, hogy nem lehet érezni az Észak-Amerikában élő nagyszámú magyarság súlyát. Mi a véleménye erről Sütő Andrásnak?

- Én úgy gondolom, hogy a nyugati magyar emigráció az elmúlt évtizedekben rendkívüli politikai, erkölcsi, anyagi erőt tudott nyújtani nekünk. Minden mozdulás, amely ma Nyugatról jön, erősít bennünket. Útkereső gondolataimat többször elmondtam, most megismétlem: nagyon fontosnak találom, hogy felismerjük egységesen a közös küzdelem lehetőségeit, útjait. Úgy látom - és ezt hiszem is -, hogy még csak ezután van szükség igazán a sokoldalú összefogásra, segítségre otthoni törekvéseink sikeréért; mert egymagukban a szétszórt magyar tömbök nem tudnak győzni.

Pedig a Nyugat azt hiszi, hogy a Ceauşescu-diktatúra megdöntése után minden baj megoldódott Romániában, tehát Erdélyben is.

- Enyhült az időjárás egyrészt, zordult az időjárás másrészt - mondta Sütő András. - Ceauşescu halála után ugyanis elmondhatjuk már, hogy mi fáj, de a dolgok lényeges módosulása nem következett be. Az a gyarmati sors, amelybe 1920-tól vettetett az erdélyi magyarság, alig módosult az idők folyamán. Egy erős, intelligens, európai civilizáció rangjára emelkedett erdélyi társadalmat kezdtek akkor pusztítani, és pusztítják azóta is. Egy álmitológia alapján, a dákó-román elmélet jegyében, amely a félrevezetés, a butítás és a paranoia eszköze a román vezetőség számára. Nem hazafiság az, éppen ellenkezőleg. Nemcsak a magyart gyűlöli, hanem a saját fajtáját, a román népet is megveti azáltal, hogy tudatlanságban tartja, arra kényszeríti, hogy hamis képet alkosson és őrizzen magában a világról, ne ismerje a valóságot. Manapság ez a helyzet a népszámlálással is. Csalások, trükkök következtében nem ismerjük a valóságos helyzetet. Tragikus, súlyos veszteségek folyamatában várjuk, hogy megtudjuk, hányan is vagyunk tulajdonképpen. Mert 1986-tól kezdődően ezrek és ezrek menekültek el otthonról. Ceauşescu úgy hintett port a világ szemébe, hogy kiengedte az országból azokat, akiket kergetett. És ezt a Nyugat úgy értelmezte, hogy emberjoggyakorlás. Ebben a zavaros helyzetben egyik célkitűzésünk egyházi népszámlálást tartani, hogy megtudjuk, hányan is maradtunk voltaképpen.

- Jó pár évvel ezelőtt olvastam egy interjúban azt a Sütő-i megállapítást, hogy a testvériség fogalma nem valami öncélúság: egymást jobban kell ismernünk. A nemzetiségek híd-szerepéről volt szó akkor. A magyar-román irodalmi kapcsolatokról. Megannyi bizonyítéka van annak, hogy bennünk, magyarokban mindig volt szándék a jóindulatú, becsületes közeledésre. Hogyan látja ezt a kérdést ma az író? - vetődik fel a kérdés. Az a Káin-Ábelszerű élet-halálharc, amely Erdélyben folyik, leszerelhető-e szeretettel, meggyőzéssel? Van-e remény, akár egy szikrányi is, hogy jobb belátásra bírják a magyarellenes érzelmektől elvakultakat? Az elhangzott előadásban volt erre is utalás.

- Reménykedéssel és bizakodással kell üdvözölnünk azt a tiszteletreméltó román ellenzéki csoportot, amely szembeszáll a Vatra Românească paranoid tébolyával, és amely a mi törekvéseinket támogatja.

Mint minden író, Sütő András is a művészet régióiba vágyott - de régen ott van már! A legmagasabbikban! -, nem pedig közéleti, illetőleg politikai szereplésre. Ám elkerülhetetlenül a politikai események pergőtüzébe került - sajnos szó szerint is. Úgy tűnik, a tragédiákkal terhes kor újfajta művészi-írói hitvallást alakított ki:

- Élet és irodalom viszonylatában az életet tartom fontosabbnak. Hemingway-el példálóztam, aki szerint a léthez való feltételeinket kell megteremtenünk először ahhoz, hogy az irodalommal foglalkozhassunk. Nyelvünkről szólva fogalmaztam a következőket: "Legyél a te becsületes nevednek mindig köteles, láncos, madzagos, spárgás és zsinóros szolgája, hogy mindig nyugodt szívvel elmondhasd: mert én vagyok, aki voltam, és leszek, aki vagyok". Ez felfogható ars poeticámként is. Érthető módon kevesebb művészeti alkotás születik otthon, hiszen legnagyobb veszteség irodalmunkat érte, de nem apadt el a forrás. Hiszek az ezeréves szülőföld megtartó erejében, bár ez a hit nem mentes súlyos aggodalmaktól. Ez olyan természetű persze, hogy nem puszta és imádságos reménykedés, hanem csakis cselekvésben nyeri el értelmét. Az irodalomnak is ilyennek kell lennie. Ahogy mondtam volt: az írás magányos munka, de a köz szolgálatában."

Megkérdeznők, hogy mit üzen a kanadai magyar ifjúságnak?

- Vállaljanak szolidaritást az otthoniak küzdelmeivel. Most van a legnagyobb szükségünk a szolidaritásra. Mert most ott olyan nagy a csend, hogy az már fenyegető. Meg azt is, hogy őrizzék meg nyelvünket az emigrációban is, hiszen itt szabad bármilyen nyelven beszélni, mert tudnunk kell, hogy a félkarú, féllábú, félszemű nem csonkább a nyelvecsonkítottnál.

 
az oldal tetejére Impresszum | Hirdetési árak | © 2006 Magyar Krónika Rt.