A Magyarok Világkapcsolata
 
f ó r u m               Keresés a Krónikán 
      
 
the hungarian world connection 
 ROVATOK
.
 Mozaik
.
 Zsebsite
.
 Dömötor Ödön
.
 Táltos Ákos

 FÓRUMOK
.
 Hozzászólás

Kolozsvár, Nagyenyed, Torockó

 

Magyar Krónika január 15.

Montreal
Bencsics Klára
 

Utunk utolsó délelőttjén még fel akartam fedezni Kincses Kolozsvárt. Szerettem volna megnézni a magyar és székely művészeti gyűjteményt, de sajnos a Szépművészeti Múzeumba mentem, a volt Bánffy palotába! Ennek gyűjteménye 95%-a román művészek munkáiból áll, a személyzet sem beszél másképp, csak románul. Végigmentem a gyönyörű palotában, de nagyon csalódtam. Elszomorodva indultam el az óváros felé, hogy Mátyás  király szülőházát újból megtekintsem. Az impozáns, egyszerű XV.századi épület megtekintése után, (Mátyás király az első emeleten, a kaputól balra lévő első ablakú szobában született),  megnéztem a közeli Ferencesek templomát, gyönyörű oltárait és a   híres, egy darab fekete fából faragott Krisztus feszületet, mely Krisztus kínhalálának megrázó megörökítése.

Mátyás király szülőházától keskeny, macskaköves utca vezet a Főtérre. Itt láttam egy kis magyar könyvkereskedést, ablakában találtam ismert magyar írók könyveit, többek között:  Wass Albert 13 almafa című művét, amit még nem olvastam. Szerettem volna megvenni, de félórás kopogás után sem nyitott senki ajtót. Ez még jobban elszomorított. A Főtérre (Szabadság tér) mentem, itt ismét megcsodáltam Fadrusz János mesteri alkotását, Mátyás király lovas szobor csoportját a Szent Mihály templom előtt, majd megláttam a szégyenletes "ásatások" nyomát: a hatalmas lyukat. Gyorsan elfordultam a látványtól   és bementem a főtéri nagy könyvüzletbe, amelyben sajnos, csak egy keskeny fal van fenntartva magyar könyvek számára! Ezek után már semmit nem akartam látni, visszamentem a házsongárdi temetőbe, ahol a hatalmas platánfák árnyékában örök békét és megnyugvást éreztem, a magyar nyelvű sírköveknél hazataláltam, hiszen a soha nem felejtett nagyok vettek körül!

Ebéd után Nagyenyednek vettük az irányt. E város is történelmünk egyik szomorú emléke.

A város az Enyed patak partján elterülő, védett völgyben fekszik. Ma Fehér megye fontos gazdasági központja. Ősi település, a rómaiak idejéből. A XIII.században  szászok alapították, a XVI.században itt mondták ki az országgyűlésen a magyar kálvinista egyház szétválását a szász evangélikus egyháztól. A várost többször felégették,1685-ben a törökök, 1704-ben a labancok. Gyulafehérvár pusztulása után, 1622-ben Abaffy Mihály ide hozta a Bethlen kollégiumot. 1784-1848-ig református püspöki székhely volt. 1849 januárjában újra felgyújtották a várost és 700 enyedi lakost legyilkoltak! A tűzvészben elveszett a püspökség levéltára, dokumentációs gyűjteménye, a kollégium és annak könyvtára.

A kollégiumot Bethlen Gábor alapította, szegény és tehetséges székely diákok számára. Ismét tanúja lehettünk a magyar és székely nép újjászületésének:  a kollégium 1862-ben újra felépült.

Mikó Imre gróf nagy könyvtárát adományozta a  kollégiumnak és hozzá muzeális értékű  közeggyűjteményét. Majd egymásután  jöttek az adományok, régészeti, botanikus,  ornitológiai gyűjtemények ezrei.  Ma 70 ezer kötetből áll a Bethlen kollégium könyvtára.

A kollégium udvarán meghatottan álltunk, láttuk Bethlen Gábor mellszobrát, ismert magyarok neveit a falakon: Áprily Lajos, Körösi Csoma Sándor, de ide jártak még:Bethlen Miklós , Bod Péter, Kemény Zsigmond, Bolyai Farkas, Barabás Miklós. Nevezetes tanáraik közül néhány név: Ilosvai Benedek, Apáczai Csere János, Szász Károly. Ahogy az udvaron nézelődtünk, ingujjas diákokat láttunk áthaladni az udvaron, úgy mint egy évszázaddal ezelőtt. A kollégiumnak ma l200 növendéke van. Vezetőnket is megihlette a hely hangulata, tüstént két szép Áprily verset olvasott fel: az "Enyedi csend" és az "Enyedi diákok" című költeményeket..

Nagyenyed a jelenkor tragédiáját is hirdeti, a várhoz vezető úton kopjafa látható a következő felirattal: "Dr. Szász Pál, 1881-1954. Mártírhalált halt a  kommunisták börtönében" Majd a vár főbejáratánál, jobbra egy kis tábla olvasható: "E tábla tövében 700 nagyenyedi lakos tömegsírja van". A kollégium mögött pedig, a Kápolna dombon az 1704-ben eltemetett enyedi diákok sírja található. Jókai Mór megörökítette a hős diákok sorsát a "Nagyenyedi két fűzfa" című könyvében. Mennyi vért, mennyi áldozatot őriznek ezek a falak! A vártemplom építészetileg különös: gótika, neobarokk és barokk stílusok keveréke. Annakidején, sok országgyűlést tartottak ebben a templomban.
A szentély közelében   még megvannak az enyedi diákok padjai. Azt mondják, hogy a ma is működő templomot a  diákság látogatja, a jelenlegi tiszteletes úr állandóan külföldi utakat szervez a diákságnak. Így vegyül el múlt és jelen az ősi városban, a közeli és régi hősök sírjainak árnyékában.

Később Torockó felé vettük az irányt. Az út szép hegyi szoroson vezet keresztül, a Torockó patak partján. A szász falvakat elhagyva, hirtelen magas sziklák tűntek elénk a kanyarban: a tordai hegység folytatása a Székelykő hármashalom-szerű hegyvonulata 1120m magas. Szintén mészkő hegység, több millió évvel ezelőtt, tengeri csigákból és ásványokból alakult ki. Útközben, az autóból, megcsodáltuk a torockói várat, ami egy film vadregényes díszletének tűnt. A vár a XV.században épült. Végül Torockószentgyörgy helységébe értünk. Itt született 1800-ban Brassai Sámuel. Az úton a falvak, házak még nem látott építkezési stílust öltöttek. A Székelykő sziklafalai beárnyékolják  Torockó városát.

1849-ben a sziklák barlangjaiba  menekültek az enyedi diákok. Vezetőnknek is volt személyes élménye, egyszer felmászott a sziklákon, hogy az egyik barlangból fényképezze a tájat.     
Torockó bányaváros volt a háborúig, vasbányászattal és vasfeldolgozással foglalkoztak. Azóta csak népviseletüket, múzeumaikat mutogatják. Mi is meglátogattunk egy "emlék- házat" ahol egy idős asszony, Ida néni, mutatta meg a gyönyörű népviseletet, hímzéseket és az utolsó "rámás-csizmát", amit még édesapja készített.

Hogy a jelenkor is feltűnjék az ősi  város felett, a Székelykő tetejéről egyszercsak egy sárga sárkányrepülő jelent meg és libegve szállt alá a házak felé.

Torockó vidékét elhagyva,   az Aranyos folyó hidján áthaladva ismerős völgybe jutottunk. Szép a völgy, amely valaha gazdag bányavidék volt (arany ezüst,vas )
s még mindig vörös a talaj mindenütt  a föld vastartalmától. Az Aranyos völgyön keresztül a Nagy Szikláshegység irányába haladtunk. Vezetőnk felhívta a társaság figyelmét, hogy az út mentén   szürke dolomitsziklák is láthatók.
Hogy micsoda gazdag ország Erdély, azt szinte naponta észleltük.
Magyarfenesre érve, vendéglátóink már "búcsúvacsorával" vártak Csányi Éva    kis vendéglőjében. De szorgalmas vezetőnk, vacsora előtt még gyorsan megmutatta a falu XIII.századi templomát, melynek falait mészfesték alatt gyönyörű, régi freskók díszítik (a  mész lepergett, így tűnt elő a freskó)
Bevallom, a vacsora egyáltalán nem volt vidám, hiszen ez volt utolsó esténk Erdélyben! Másnap 480 km-es utat kellett megtenni, hogy Budapestre érjünk!

Részlet, 2000 ben megjelent: Erdélyi utakon című könyvből
 
 

 
az oldal tetejére Impresszum | Hirdetési árak | © 2005 Magyar Krónika Rt.