A Magyarok Világkapcsolata
 
f ó r u m               Keresés a Krónikán 
      
 
the hungarian world connection 
 ROVATOK
.
 Mozaik
.
 Zsebsite
.
 Dömötor Ödön
.
 Táltos Ákos

 FÓRUMOK
.
 Hozzászólás

Gépellenőrök   

 

Magyar Krónika március 5.

Victoria
Miska János
 

Egyetemi felvételi vizsgámról hazaérve, anyám aggódva várt. Még arra sem adott időt, hogy megöleljem és lelkesen elmondjam neki a budapesti élményeket és a reményen felül sikerült felvételi vizsgát. Az asztalról felvett egy hivatalos borítékot és elém tartotta.

- Már két napja itt vár ez a levél - mondta izgatottan. - Azonnal indulnod kell Nyírmártonfalvára, cséplési ellenőrnek.
Az érettségi vizsga előtt - erről teljesen megfeledkeztem a nagy izgalmakban - én is jelentkeztem cséplési ellenőrnek. Fel is vettek. Kétnapos szakmai kiképzésen vettünk részt a Hajdú-Bihar megyei terménybegyűjtési hivatalban, ahol belénk sulykolták a cséplés és terménybegyűjtés nemzetfenntartó fontosságát és adminisztratív bonyodalmait. Most aztán  gyakorlatban is alkalmazhattuk az áldásos tanokat.

Másnap hajnalban kerékpárra ültem, pár napra való elemózsiával, s a fülöpi kövezetlen úton elkarikáztam a harminc kilométerre lévő Mártonfalvára.
A gyönyörű nyírségi táj, a dimbes-dombos szántók, a földeket szegélyező akácsorok boldogsággal töltöttek el. Mögöttem az érettségi  vizsgákkal, az ország patinás egyetemére való felvétel biztos tudatában, nekem állt a világ. Szüleim révén megbecsülésnek örvendtem  falunkban, nagy jövőt jósoltak nekem a szomszédok, rokonok. Útközben  gyermekkori cséplések jártak az eszemben. Felidéződtek bennem a könyékig kenőcsös gépészek, a derékre vetkőzött munkások, a poros arcú kévevágó és törekeslányok, fejükön hátra kötött kendővel. Fülemben csengtek a hangos tolatások, gépbeállítások és megannyi izgalmas munkafolyamat.
A debreceni elméleti oktatásból nem derült ki, hogy mi vár ránk a gyakorlatban 1953-ban.

Mint hamarosan kiderült, az ellenőri munkánál idegölőbbet el sem lehetett képzelni. Látástól vakulásig dolgoztunk. A bandagazda, Papp József nevű ember, hajnalban hangos rikoltozással ébresztett bennünket. Fél óra leforgása alatt már püfögött a traktor, csattogott a gépszíj, hümmögött, nyögdécselt a behemót gép, néha hangos kiabálások közepette be is fulladt,  ha vizes szálak, vagy a nagy sietségben egész kéve csúszott le torkán.
A Gúti erdő szegélyén fészkelő Nyírmártonfalva akkor még nem volt szocialista község. A lakosság nagy része egyéni gazdákból állt, ami megnehezítette a gépellenőrök munkáját. Volt ugyan állami gazdasága, katedrálishoz hasonló asztagokkal. Ezek cséplése gyerekjáték volt, legalábbis az ellenőr számára. Hajnalban beillesztette az indigót a nyomtatvány tömbökbe, bejegyezte a pontos dátumot, feltüntette a terményféleséget - rozs, búza, árpa, zab, bököny, köles. Mindre külön nyomtatvány volt. Ha megtelt a hatalmas mérleg pöffeszkedő zsákokkal, hosszú oszlopokban  feljegyezte a pontos eredményt. Aztán zsebre dugott kézzel fütyörészett, a törekes- lányok körül ólálkodva, amíg újból mázsálásra került sor.

Engem az egyéni gazdákhoz osztottak be. Ez részben jól jött, mert volt alkalmam megismerni a helyi életkörülményeket. Másrészt azonban kevés lehetőség volt mélázásra. A gazdák közös szérűkbe hordták az életet, egy-egy portára nyolc-tíz asztagot, némelyik alig tett ki negyven keresztet. Egy kazalba rakták a rozsot és a búzát, az előbbit az aljába, az utóbbit a tetejére, külön kis kupacba a zabot és az árpát. Mindről, mint mondom, külön blokkot kellett vezetnünk négy-négy példányban, egyet a járási begyűjtési osztálynak, egyet a községi tanácsnak, egyet a gazdának, egy pedig maradt a tömbben, az örökkévalóságnak.

A megyei eligazítások értelmében a cséplést addig nem volt szabad elkezdeni, amíg az ellenőr át nem nézte a gazda iratait, főleg a beadási könyvét, melyben feltüntette az adóügyi hivatal a beszolgáltatás teljes történetét, beleértve a múlt  évről fennmaradt hátrálékot. Ezt elsőnek le kellett vonni az idei termésből.
Papp Jóska, mint igazi jó bandagazda, barátkozott a gazdákkal, néha előre ment a másik utcába, barátkozni, hogy oda is minket és ne a másik gépesbandát hívják meg, s hangosan noszogatta a bandát:

- Hé, fiúk, nyomjátok a munkát! Majd alusztok télen.
A fiúk nyomták is. Nekiálltak az asztagnak, fütyülve-dalolva végezték a munkát. A kévehányók könnyedén eregették le a kazal tetejéről a kévéket a dobon álló kévevágó lány lábához; a szalmaadogatók komótosan csúsztatták a szalmát nagy göngyölegben egymásnak; a törekes lányok, orrukon-szájukon bekötött kendővel kaparták a leterített dróthálóra a pelyvát, s ha megtelt, két markos legény máris vitte futólépésben a törekesbe, vagy oldalra egy rakásba. A zsákolók - élvezet volt nézni őket - játszi könnyedséggel röpítették fel vállukra a fél mázsás zsákokat, s uccu neki, már rohantak is a kamrába velük.
Én meg kezem-lábam majd elvetve végeztem a papírmunkát.  Alighogy elrendeztem az irattömböket a bőröndöm tetején, időmből arra is alig futotta, hogy bejegyezzem a bejegyzendőket, átnézzem a beadási könyvet, a munkások már végeztek az egyik asztaggal is, a másikkal is. Volt úgy, hogy három gazda is ott várakozott a hivatalos iratokra.
- Ebből baj lehet - példálóztam Papp Jóskának.
- Rá se ránts! - legyintett. S rohant tovább. Hát persze, húsz gépesről, húsz család évi kenyeréről volt itt szó!

A nagy kapkodásban egyre jobban összezavarodtam. Idegességemben néha a rozsot a búzának szánt blokkba vezettem be, a búzát a zab helyére. Az örökös szél fújta-lobogtatta kezem alatt a lapokat, némelyik blokkból messzire röpítette az indigót. Amikor a gépesek végeztek az egyik szérűben, szedték le a gépszíjat, verték ki az éket a cséplőgép kerekei alól, rakták fel a vontatóra a mérleget, a súlyokat. A micisapkás gépész, simléderrel a tarkóján, már farolt is ki a traktorral. Négy erős legény is segédkezett neki. Ráakasztották a traktorra a gépet, a gépre a gém nyakú elevátort. Fogták a vasvillát, hónuk alá a tarisznyát, vállukra a kiskabátot, vagy a lajbit, s irány a másik szérűbe, öt-hat házzal odébb.

Idegesen körmöltem az okmányokat: összeadás, kivonás, százalék számítás. Ennyi és ennyi a hazának. Ennyi a gépeseknek. Ennyi marad a termelőnek. Pontosan feltüntettem az adókönyvben az adatokat. Kitéptem a cséplési blokkból a megfelelő lapokat. Ez megy a járáshoz. Ez a községi tanácshoz. Ez a gazdának. A gazda remegő kézzel vette át a szelvényeket, hunyorogva nézegette, s aggódva szólt asszonyához:

- Édes Istenem, vetőmagnak se lesz elég.
Az új portán nagy kavarodás közepette beállították a gépet, ék alakú gödröt ástak a kerekek alá, nehogy leguruljon a masina a lejtőn. A környék gyerekei ott lábatlankodtak, kergetőztek, hangosan kiabáltak:
- Álljon meg az elevátor, eltörött a pipaszár!
Harsányan zúgott a traktor, a szárnyasok rémülten futottak szerte szét a portákon. Az etető gyakorlott kézzel riszálta le a gép torkába a kévéket.
A gazdák s a gépesek kezdetben gyanakvással fogadták az ellenőröket. Az állam fogdmegjeit látták bennünk.

Erre jó okuk is volt. Némelyik ellenőr szigorúan betartotta az eligazításon belénk vert előírásokat. Volt olyan, aki leállította a gépet, ha lemaradt a papírmunkában. Hajszál pontosan  irányította a cséplési művelet minden részletét. De különösen a mázsálást ellenőrizte szigorúan, mert megesett - ezt Debrecenben filmen mutatták -, hogy néhol a gépesek összejátszottak a gazdával, három-négy zsák terményt  leméretlenül vittek be a kamrába, s később megosztoztak rajta. A lelkiismeretes ellenőr - így a filmbemondó - még az ocsút is ponyvába gyűjteti, s fel vele a garatba, nehogy egy szem is elszámolás nélkül maradjon.

A nagy szegénységet látva, nem volt szívem a hivatlos utasításokat szószerint követni. . Ha lépést is tudtam tartani a munkában, s láttam, hogy az ocsút a szalmakazal tövébe dugják, elfordultam, vagy az iratokat rendezgettem.
Megkedveltek a faluban. A gépesek elmondták  ismerőseiknek, hogy ez az ellenőr nem olyan ellenőr! A gazdák remélték, hogy a mi gépünk kerül  utcájukba. Kedveskedtek nekem, munka végeztével meghívtak vacsorára.
Az első hét végére jól belejöttem a munkába. Feszélyezettségem elmúlt, összebarátkoztam a banda tagjaival. Lélegzetvételnyi időmben boldogsággal töltött el a falu ünnepi hangulata, ami úgy árad a vidéki népből az istenáldotta terménybetakarítás idején. Megismerkedtem egy csinos kislánnyal, vasárnap sétáltunk a parkban, csókolóztunk, sírig tartó szerelmet ígértünk egymásnak. Nekem állt a világ. Az ilyen kedves élmények nehezítették meg a vidékünktől való elválást. S ha el is szólított az élet, az idegen környezetben hónapok múlva is visszahúzott az ember szíve.

A második hét kezdetén azonban beütött a ménkű.
Szépen sütött a nap, javában folyt a cséplés. Papp Jóska elégedetten járt az asztagok között. Rendjén ment a munka. Legalábbis addig, amíg meg nem jelent a helyi begyűjtési hivatal vezetője, Száva István. Ő volt a főnököm. Munkába való jelentkezéskor kedélyesen fogadott. Hát hogyne! Érettségizett fiatal, aki felvételt nyert a budapesti egyetemre! S ráadásul még szerény is.
Röviden ismertette a helyi körülményeket, az egyéni gazdák makacsságát, a népnevelő munka fontosságát, szóval a hamukát.
- Nem akarják figyelembe venni az egyedüli járható utat - mondta. Ami a termelöszövetkezetbe való belépést jelentette. Ismertette a beszolgáltatás részleteit, a hátrálék szigorú behajtását. Aztán átadatott egy bőröndre való kitöltendői tömböt. Végezetül érdeklődött, hogy játszom-e valamilyen hangszeren? Ő ugyanis a helyi vonószenekar első hegedűse volt. Szerencsére nem említettem neki, hogy flótázom.

- Jó munkát kívánok - mondta, áthajolva az íróasztalon, kezet nyújtott. - A gépesek már várnak rád.
A gépesek amikor meglátták Szávát, elkezdtek gúnyolódni. Egyikük skandálva mondta:
-  Duna-Tisza-Dráva-Száva!
Mire a többi kórusban folytatta:
- Tör-jön-el-a-lába-szára...
Bizalomteljes ábrázattal, a jó házigazda atyaiságával fogadtam a begyűjtőst. Némi büszkeséggel is. Íme, alig egy hét leforgása alatt száz meg száz mázsa terményt biztosítottunk a hazának!
Száva odakiáltott a gépésznek.
- Állítsa le a gépet, azonnal!
A gépész leállította. A banda tagjai értetlenül néztek rá.
- Hé, mi van rád?! - szólt valaki a szalmakazalról.
Száva feldúlt képpel nekem rontott.
- Hát maga mit művel? - förmedt rám. Az orrom előtt lobogtatta a begyűjtési hivatalnak beküldött nyomtatványokat.
Megszeppenve néztem rá.
- Nézzen ide! - S ujjával böködte a lapokat.  - Ember, hol jár az esze? Maga nem számolt le egy százalékot nedvességre.
Elsötétült előttem a világ. Debrecenben, az eligazításon figyelmeztettek bennünket, hogy a legkisebb kihágásért is évekre szóló fegyházbüntetés jár. Hebegtem-habogtam, restelltem is magam a munkások előtt. A gépesek kezdtek körénk tömörülni.
- Nem találtam nedvesnek a terményt - bizonygattam.
- Nem érdekel - szakított félbe Száva. - Egyáltalán nem érdekel. Én magát lecsukatom, az már szent.
Papp Jóska védelmemre kelt.
- Ne balhézz mán, Pista - legyintett nagyvonalúan. - A jó ló is megbotlik néha, pedig annak négy lába van. - A gépesek helyeselték. Bizony, de még hányszor megbotlik, mondták. Jóska még jobban felbuzdult. - Különben is, ki volt az a nagymarha, aki ezt a rengeteg papírmunkát kiagyalta?
- Ja! Ki volt az az állat? - vágott közbe Papp Dénes, Jóska öccse. Három Papp fiú volt a bandában.
- Ezt nektek kellene elvégeznetek a begyűjtésnél, nem ennek a szegény gyereknek, itt a szalmakazal árnyékában - erősködött Papp Jóska. - Van rá elég időtök odabenn, mi? - gúnyolódott.
- Nézd, a törvényt nem én csinálom - védekezett Száva.
- Még szerencse - gúnyolódott valaki. - Ha te írnád, megfialna.
Kitört a nevetés.
Száva arckifejezése megenyhült. Elernyedt kézzel leeresztette a papírgöngyöleget. Biztos átgondolta már a hivatalban is, ha kiderül, hogy akár tévedésről, akár szabotálásról van szó, ő is könnyen Vácon köthet ki. Némi gondolkodás után intett a gépésznek. Felbúgott a traktor, s folytatódott tovább a cséplés.

Papp Jóska végigjárta a gazdákat az utcában, elmondta nekik, hogy a fiatal ellenőr bajba kerülhet, ha nem segítenek rajta. Jöttek vissza egymás után a papírokkal, újra átszámoltam a százalékot, s vitték a hiányzó pár kilónyi magot a terménybegyűjtőhöz.
Másnap reggel megeredt az eső, leállt a cséplés. Fél napon át ott tétlenkedett a banda. Volt időm átgondolni az apadásra való levonást. Erről, fogadni mernék pénzbe, nem volt szó a tanfolyamon, s ma is az a gyanúm, hogy ezt Nyírmártonfalván adták hozzá a levonásokhoz. A banda tagjai nevetgéltek, a fiatalabbjai hancúroztak, tréfálkoztak a törekeslányokkal, húzták a csinos kévevágót, hogy viseljen hosszú nasztró helyett rövid szoknyát, az vonzóbb kilátást nyújtana a dob tetején. Miután több napos esőre hajlott az időjárás, Papp Jóska hazaküldte a munkásokat.

Hát én hova menjek? A falum harminc kilométerre volt innen, kerékpárral fél napba is belekerült a hazahajtás a mély kerékvágású kövezetlen uton.
- Nálunk megalhatsz, János - szólt az egyik kéveadogató, K. Piros József.
Jóska nálam pár évvel lehetett idősebb, a munkában ritkán lehetett hallani szavát. Csak akkort tűnt fel, milyen jóképű fiatalember, hátrafésült barna hajjal, szabályos harcsa bajússzal, amikor levette otthon csurgóra álló kalapját. Ha mosolygott, felderült körülötte az egész ház. Jóska fővárosi lányt vett feleségül, esküvői képük  ott állt a komódon, a befirhangolt első szobában, ahol engem is elszállásoltak. Szigorú arcú, szálkás hajú, cingár nő volt az ara. Mint kiderült, másfél évet éltek együtt. Miután a menyecske megunta a vidéki életet, gondolt egyet és visszament a városba.

K. Piros néni áldott jó lélek volt, főzött, mosott rám, mintha a fia lettem volna.
Három nap múlva elállt az eső. A Gúti-erdő felől enyhe szél fújdogált, hamarosan kiszárította a kévéket az asztagok tetején. Megújult erővel láttunk neki a cséplésnek. Ekkor már nem volt fennakadásom a papírmunkával. A hetek múlásával olyan jó közérzetem támadt, hogy a szezon végén fájó szívvel vettem búcsút Nyírmártonfalvától.

Milyen kár, hogy minden jó véget ér egyszer...
 
 

 
az oldal tetejére Impresszum | Hirdetési árak | © 2005 Magyar Krónika Rt.