"Meg kell tanulnunk vágyakozni azután, ami a miénk." 

2009. szeptember 25.

Kaskötő Andrea újságíró
Budapest

	A konferencia előadója

Egy szombati esős napon belecsöppentem a Montreáli Magyar Iskola "Továbbképzés magyartanároknak" című kurzusára. Számomra annyira természetes az, hogy magyarul beszélek, érzek, létezem, mint az, hogy levegőt veszek. Csakhogy nem rólam van most szó.

Két órán vettem részt: Nagy Kinga, a budapesti Balassi Intézettől, módszertani kérdéseket feszegetett, (különféle játékok, mondókák segítségével), majd  színes beszámoló (a szó szoros- és átvitt értelmében is) részese voltam DeRoth László (Université de Montréal) előadásában.

Mindkét ember lenyügözően felkészült, szakmailag és lelkiekben is. Sok mindenen elgondolkodtam.

	DeRoth László előadó

Megható az a tény, hogy Magyarországtól oly távol ennyire fontos az anyaország, ennyire kötődnek hozzá. De vajon tudják valóban mi történik nálunk "odahaza"? Vagy csak megszépítené a feledés homálya? Esetleg a nosztalgia fényessebbé teszi? Higgyék el nekem, itt, Kanadában sokkal jobb életük van, mint amit otthon valaha is elképzeltek volna maguknak. Több magyar címert és zászlót láttam a teremben, mint nálunk  az utcákon. Sajnos, mi oda jutottunk, ha valaki például felvesz egy piros-fehér-zöld sávos pólót, rögtön jön a kérdés: Te jobboldali vagy? Nem, csak MAGYAR.

Meddig marad meg a magyar nyelv itt, Kanadában? Az első generáció görcsösen szorongatja a honvágy zsebkendőjét, ők bizonyosan átadják a tudást gyermekeiknek. De vajon a második generáció, a majdani unokák veszik-e a fáradságot és időt, hogy magyarul tanítsák csemetéiket? Fontos lesz még nekik? Vagy majd idővel csak legendává fakul, mint egy régi fénykép és néhány családi történetben megemlékeznek az ősökről: "nagyapád / nagymamád magyar volt."
A másik, számomra érthetetlen tény, amikor az emigráns szülők nem beszélnek anyanyelvükön gyermekükhöz.  Ízlelgessük csak a szót: anyanyelv. Nos, kinek mit jelent az édesanyja? Ezen a nyelven nőttünk fel. Ez az örökségünk, mellyel saját lelkiismertünk szerint bánunk. Ahogy a mondás is tartja: kinek a pap, kinek a papné.

A nyelv él. Ugyanúgy táplálni kell, akár egy növényt. Tudni kell, hányszor kell locsolni, szereti-e a sok napfényt és néha át is kell ültetni. Különben egyszerű száraz virág lesz, ami semmi másra nem alkalmas, csak porfogónak.

Ezúton szeretném mégegyszer megköszönni, hogy ott lehettem, nagyon pozitív tapasztalat volt, elteszem  kis batyumba.
A magyar lélek továbbörökítését csodálatosan foglalta össze DeRoth László, melyet gyermekeinek írt: