A tündöklő Montreal  

2010. szeptember 17.

Montrealban jártam.
Nem különös, hisz' járok oda szinte naponta, és lényegében, mint mindig, most sem történt semmi, ezért, "Élmény a semmiről" címet is adhatnám a beszámolómnak.

De ez a nap mégis más volt!

Előző este száraz, csapadékmentes hideghullámot jelzett hajnalra a meteorológia. Vártuk. Hűvös nem lett, csupán megjámborodott kicsit a hőség, és a szél átmenetileg megszabadította Québec délkeleti felét a fojtogató párától.
Az egész nyarunk esős és forró volt. Rendre langyos felhőszakadások kergették szét a szabadtéri rendezvények nézőit a vendéglátó helyek legnagyobb örömére. Így a kevésbé népszerű éttermek is állandóan zsúfoltak voltak, és ahol több ember összeszorult, ott hiába működtek a nagyteljesítményű szellőztető berendezések, mégis "ázottkutya-szag" lengett a levegőben.
Akár tűzött a nap, akár felhős volt, meleg pára ült mindenen, s ezért a parkok füve most is úgy zöldell, akár tavasszal.
A nagy, nyári turista- és konferenciaszezon már "lement." Augusztus huszadikától kezdve napról napra újabb és újabb tanintézetek nyitják meg kapuikat.
Az őszi, "levélnéző turista-roham" még nem kezdődött el.
Montreal szállodái, éttermei, üzletei most "csak" a Montreali Filmfesztivált és hétvégére egy autóversenyt várnak. Az utóbbit főleg azok, akik szeretnek óriási összegeket kiadni azért, hogy közvetlen közelről élvezhessék az ilyen halláskárosító cirkuszt. De a Saint Laurent (Szent Lőrinc) folyam túloldalán - szemben Old Montreallal - Saint Lambert lakói a pokolba kívánnak minden autóversenyt, beleértve a Forma 1-et is.
A tőlük légvonalban mindössze 5-600 méterre levő Szent Ilona (Ile Saint Helene) szigeten kialakított versenypályán folyó versenyek zaja úgy pattog a városka házainak oldalán, mint a falra hányt borsó, és oda is eljuttatják a motorok bőgését, ahova egyébként "magától el se' menne."

De mindez csak egy kis kitérő volt. Beszámolok inkább a "semmiről."

Kezdődött avval, hogy e napon az autóbuszhoz (kivételesen) időben indultam, nem kellett rohannom, minden ismerős kertet, házat alaposan szemügyre vehettem. Bambán poroszkáltam, s a folyóhoz közeledve előkotortam a fényképezőgépemet is, mert itt - legyen akármilyen évszak, akármilyen idő - mindig különös látvány fogad, mivel utcánk vitorláskikötőben végződik - vagy kezdődik, attól függően honnan nézzük - s percről percre más a hangulata.
Falunk szintén a Szent Lőrinc folyam partján, a fent említett Saint Lambert-től északra, fekszik. Szemben - 4-5 km-re - Montréal sziget északkeleti felét egy összetöredezett, hatalmas, fákkal benőtt szigetrendszer szerencsére eltakarja. - Szerencsére, mert a távoli olajfinomítók, és a hozzá tartozó ipartelepek látványa nem lenne valami kies.
A szigeten, valamikor a két háború között, lóversenypálya és vidámpark működött a gazdag montreali polgárok örömére, de 1938-ban egy árvíz elmosta, s nem építették újjá. Most mindössze egy elegáns golfpálya van rajta, a többi része védett, madárfigyelővel, távcsöves kilátóval, gondozott bicikli utakkal, ozsonnázó padokkal, kíváncsiskodó őzekkel, szemtelenkedő mókusokkal, agresszív sirályokkal, "akik" a figyelmetlenül falatozóknak még a kezéből is kiragadják az ennivalót, valamint az odavetett falatokra méltósággal várakozó, kedves pofácskájú, kezes, kanadai vadludakkal.

A mi folyóágunkban sekély a víz, és alig mozog. Az Atlanti óceánról a földrész belseje felé tartó, vagy a Nagy Tavakról a tengerre igyekvő hajók a sziget másik oldalán, a főágban közlekednek. A forgalom nagy, mégsem láttam soha hajót, pedig nagyjából falunk határánál a szigetnek is vége, és a távvezetékeken túl ott a nyílt víz, a híres Szent Lőrinc Víziút. (Angolul: Saint Lawrence Seaway, franciául: Voie maritime du Saint-Laurent.)

Ezen a napon azonban a buszra várakozva megpillantottam a szigetek mögött, ott, ahol már nincsenek rajta fák, valami "tengeri monstrumot," és addig fényképeztem, amíg el nem tűnt a szemem elől.

Később, odabent Montrealban, valami hiba miatt megállt a metró. Az okát bemondta az utas tájékoztató, de az emberek nem nagyon reagáltak rá. - Én sem. - Álltunk, álltunk...

Az idő multával mindenki kezdte a nyakát tekergetni, egymás tekintetétől várva feleletet, de mivel felelet nem volt, egyre többen hagyták el a szerelvényt, s indultak fölfele.

Két rövid megállóra voltam a célomtól, nekivágtam hát magam is gyalogosan. A föld alatt - nincs mit szépíteni - alaposan elkeveredtem, és rossz helyen értem a felszínre.

Hogy rossz helyen-é? - Csudákat! - Montreal egyik legforgalmasabb, most mégis néptelen utcájában találtam magam. Simogatóan langyos, napos város fogadott. A találkozóra óriás kitérőket téve, cikk-cakkban közeledtem, és közben fényképeztem a soha-soha ilyennek még nem látott, tündöklő Montréalt.

Ennyi az élmény, nem több - a többi fényképeken látható.