Első szerelem

2010. december 13.

Bodor Miklós László

Három férfi ül a rőzsetűznél.

A lemenő Nap még nem engedte érvényesülni a lángok folytonosan mozgó fényjátékát, viszont karmazsinba vonta a hegyeket borító erdők őszi színekben pompázó sapkáit.

A három ember, három barát.

Ketten nagyjából egykorúak, harmadik társuk jóval fiatalabb.
Ülnek a tűz körül földbe ásott tuskókon. Mellettük kis halomban a felaprított fa, ami majd elhamvadva, parazsával megcsordítja a szalonnát, melyek nyársra húzva, gondosan bevagdosva sorakoznak. Majd, ha eljön az ideje, zsírjuk ráfolyik a megpirított kenyérre. A hagyma, krumpli, paprika alumínium lemezekbe csavarva várja, hogy megsülve, a lakoma végén elcsemegézzék.
Kicsit távolabb az elaszott fűben sörösüvegek párásodnak.
Kettőjük kezében apró pohárban színtelen folyadék: ontja a frissen főzött pálinka szilvaillatát. Az egyik idősebb cimbora még a szagát se’ állhatja, őt nem is nógatják, hogy tartson velük. Tudják, úgyis hiába.

Idilli a kép.
A telek magasan a falu felett, félig az erdőben. Felső részén épült a ház. A tüzet valamivel alább rakták. Innen csodálatos a kilátás a szemközti Kálváriára. Mögötte a Börzsöny tündöklő vonulatait, túl rajta a Duna szalagját, azon túl pedig a Pilis ormait látni. A falu nevezetes templomának harangja esti misére hívja a falubelieket, és a fehér kámzsás pálosokat, akik újra itt vannak az ősi kolostor néhány visszakapott épületében.

A három ember hallgat. Dolguk nincs. A tűz ropog, a láng vidáman lobog. „Sír a fa,” emlékeztetve: sok eső volt idén. – Még tenni kell rá pár vastagabb ágat, hogy kitartson, de nem lehet igazán száraz ágfát találni. Márpedig tábortűznek husángfa illik, nem télire való tuskóból hasított tűzrevaló.

A fiatal töri meg a csendet.
- Szép itt. Ilyenkor mindig szerelmes leszek.
A két idősebb összenéz. – A Nap lejjebb szállt a Csák hegy mögé, a tűz fénye rajtuk táncol. – Bólintanak. Szemük megfényesedik, arcuk izma meg-megmozdul, amint gondolataikba merülnek.
- Én is. – mondja csendben a legidősebb, s emlékei megelevenednek a lángok játékos lobbanásaiban.

                                                   * * *

Egy réges-régi nap délutánján bajba került egy kisfiú.
Távolabb lakó rokonaihoz küldték üzenettel. Kis szatyrot is nyomtak a kezébe, melyben valami küldeményt kellett vinnie. Kapott egy forintot, hogy oda-vissza vegyen egy-egy gyermekjegyet a villamoson, a maradékot pedig megtarthatja. A maradék harminc fillér ugyan semmire nem volt elég, ezt szülei jól tudták, azonban, ha legközelebb is megtarthat pár fillért, akkor épp kitelik „vagyonából” egy ötven filléres fagylalt a cukrászdában, vagy kis zacskóban pár szem savanyú cukor a sarki a fűszeresnél. – Akkoriban nem ömlött a zsebpénz számolatlanul, de nem volt ez ok nélkül való dolog. – Így szoktatták takarékosságra a szertelen ifjúságot.

Ám, váratlan szerencse érte. Odafelé a kalauznő a villamoson úgy tett, mint aki nem látja a peronon álldogáló kiskölyköt, aki így egy útiköltséget megtakaríthatott. A sikeren vérszemet kapva visszafelé már tudatosan kerülte a jegyvásárlást. Az akkor 53- as számot viselő villamos három kocsiból állott. A kalauz minden megállóban átlépett a másik szerelvénybe. Kezelte a jegyeket, kiadta az új utasoknak a vonal- vagy átszállójegyet.
A potyázó gyerek gondosan azt a kocsit választotta, amelyikből éppen távozott a kalauz, de az út vége felé már az ütközőn kellett utazzon. Végül, az utolsó előtti megállónál a bliccelő süvölvény leszállt, s inkább a lassabb, de gazdaságosabb gyalog utat választotta hazafelé.
Sajnos, az utazás ezen költségkímélő módját a szintén e villamoson utazó pletykás szomszédasszony kifigyelte a Kálvin tér és a Szent István Bazilika közötti útszakaszon. Mire a leleményes fiú gyalogszerrel hazaért, addigra elöljárói tökéletesen tájékozottak voltak magzatuk találékony, ám nem túl dicséretes és biztonságos utazási módszeréről.
A két nyaklevest hosszú szobafogsággal tetézték. A megtakarított egy forint kérdése szerencsére elsikkadt! Az éjszaka ezek után nehezen telt.

Reggel a fiú ütemes puffanásokra, éles csattanásokra ébredt.
A függönyön átpislogva a sárga keramit burkolatú udvaron egy kislányt pillantott meg. A lányka piros pöttyös labdáját a falra dobta, majd szökellt, és tenyerével tapsolt, mielőtt a visszapattanó labdát elkapta. Piros, csatos szandál volt a lábán, és fehér zokni. A fiú megborzongott, mert azt neki többnyire vasárnap kellett viselnie, és annak tisztaságára úgy kellett vigyáznia, hogy aznap értelmes dologgal nem foglalkozhatott.
A leány ruhácskája is piros pöttyös volt, és hosszú, hullámos, szöszi haja az ugrások alatt sem vált kócos lobonccá.
A fiú látott kislányt korábban is. Idegen lánykákkal, „messziről jól elvolt” de nyafka, elkényeztetett unokahúgai miatt gyakran összeütközésbe került a „felsőbb hatalmakkal.”
Most valami meleg bizsergést érzett az önfeledt játékba merült bakfis láttán.

A szobafogságot komolyan kellett vennie, ellenben, az nem volt kikötve, hogy az ablakba telepedve nem szabad olvasnia. S ha már ott olvas, miért ne tekinthetne olykor oldalvást, mi történik odakinn?
A kislány eleinte – látszólag – nem vett róla tudomást. Ha pedig nem vette észre, akkor nincs abban semmi rossz, ha a labda visszapattanva mindig közelebb és közelebb pattan arrafelé. – Végül aztán egészen a büntetett előéletű siheder ablaka mellett pattogott a laszti.
Mivel a fiú büntetése nem terjedt ki arra sem, hogy nem beszélgethet az udvaron lévőkkel, így aztán illő köszönés után, a játékban megfáradt leányka lecsüccsent az udvart szegélyező járda szélére, és vontatott beszélgetés kezdődött közöttük.
Mire delet harangoztak, a fiú megtudta, hogy a kislány édesanyja az emeleti irodákat takarítja, és csak most, az iskolai szünetben hozza magával.
- Nem jössz ki? – kérdezte a lányka.
- Nem lehet! – dünnyögte a fiú. Nem volt biztos benne, hogy a csitri miként áll a villamoson való lógáshoz.
Lassan az incselkedő faggatózás eredményre vezetett. Vallott, és a leányka csengő kacagással díjazta.
- Sebaj! Majd letelik a bünti.
És, tényleg letelt.
A szabadság első napján ismerősökként fagyizták el a bűnös keresményt.

Abban a körfolyosós, ódon bérházban semmi sem maradhatott titok. A két gyerek barátkozását mindenki észrevette.
- Talán valamennyit szelídül az az akasztófára való betyár! – mondta a házmester, látva a gyors és szembetűnő változást.

- Figyeled? Magától megmossa a füleit is. – kuncogott anyja.
- Hej! Vadkörte, vadalma, nagy a szoknya hatalma! – vette elő népi bölcsességét Füzesi néni, akinek híradása nyomán szabták ki a kislegényre a szobafogságot.
- Korán kezdi a taknyosa – vigyorgott a második emeleten lakó élet- és tangóharmonika művész, Gubóczky bácsi.

Összeismerkedtek a szülők is.

Szép volt ez a nyár mindkét gyereknek. Sokat voltak együtt.
A közeli játszótéren a fiú betörte legjobb barátjának az orrát, ami úgy, kezdődött, hogy:
- Amióta ez a csaj feltűnt, napról-napra hülyébb vagy! – kiáltotta a jóbarát felháborodva, amikor már a harmadik gólt kapták a Dessewffy utcai válogatottól.
Kétségtelen: nem az ellenfél életveszélyesen jól játszó középcsatárára figyelt. A leányka kék szeme, mosolya, játék közben is fontosabb volt számára.
És egy lovag nem hagyja, hogy szíve hölgyét csak úgy, pár vacak gólért lecsajozzák! Óriás porfelhőt kavarva ekkor ugrott egymásnak a két „kiskakas.”

                                                   * * *

Közben a szülők halkan, valami nagy utazásról beszéltek, de a gyerekek előtt mindig másra fordították a szót.
- Mindkettőnek fájni fog, amikor megtudják. – dünnyögött az apja.
Úgy lett.

Ősszel a lány szülei hatalmas, pecséttel ellátott vastag borítékot kaptak. Útlevelek, vám és vízum, kivándorlási engedély innen, letelepedési engedély oda, volt a tartalma.
- Azért néha hazajöhetek? – hüppögött a szerelmes fruska.
- Dél Afrikából? Tudod milyen messze van? – simogatta meg a könnyes arcocskáját az anyja.

A legényke szintén kifosztva érezte magát. Nem is engedték, hogy a kivándorló családot elkísérje a pályaudvarra, mert Rómáig, Bécsen át, vonattal mentek. A repülőgép onnan indult velük, hogy soha többé ne lássa a két egymásba bódult kölyök egymást.
Néha még váltottak levelet, de a világ akkoriban úgy volt berendezve, hogy zaklatásnak volt kitéve, aki innen oda levelet írt, vagy onnan itt levelet kapott. Sok levél borítékján meglátszott, hogy felbontották, mielőtt kézbesítették.

A fiú fölserdült. Sok érzelem támadt benne más lányok, asszonyok iránt.
Házasságot kötött, gyerekei születtek, felnevelte őket.
Mégis! Ilyen békés, szép estéken, a tábortűz hamvadó zsarátnoka, vagy a nyári ég vakító fehér felhői, a szeptemberi ég kékje azt a régi szempárt idézték.

                                                     * * *

Valami ilyesmi lehetett az elszakított kedvesben is...

Egyszer, egy szakmai tanácskozáson beszédbe elegyedett egy Dél Afrikából érkezett küldöttel. Kérdezett erről a családról is:
- Hogyne! Ismerem őket. A leányuk magyar férfihez ment feleségül. Két fia, három lánya van. Nagyok mind.
És ahogyan a vendég-mérnök rápillantott a kérdező mellén fityegő névre, hozzátette:
- A nagyobbik fiú keresztneve ugyanaz, mint a magáé.

                                                    * * *

Két társa látja, hogy a házigazda gondolatai messze járnak.

Mint aki álomból ébred, úgy néz körül.
- Bizony... Itt olykor felélednek régi szerelmek, és néha-néha újak is támadnak.
- A Börzsöny már csak ilyen...