Csurgó   

2011. november 25,

Surján László

Csurgó nevének említése legtöbbünknek Csokonai Vitéz Mihályt juttatja eszünkbe. Azt, hogy Tinódi Lantos Sebestyén is élt itt, már kevesebben tudják. Pedig igen. (Mintha a három nevűeknek előírás lenne két évet itt tölteni. De félre a tréfával.) Csurgót már Szent István királysága alatt említi okirat, gimnáziumát pedig a XVIII. században nyitották meg.

Aki el akar merülni Csurgó történetében, még bizonyára sok érdekességgel találkozik.

Mi viszont, ha csinálunk is kedvet olykor egy-egy település meglátogatásához, nem útikönyvet írunk.

Szóljunk inkább arról, hogy a város több cikluson át Szászfalvi Lászlót választotta polgármesterének és 1998 óta képviselőjének. Ma is képviselő, de a polgármesterséget az államtitkári székkel cserélte fel. A kormány és az egyházak közötti kapcsolatok tartoznak fő felelősségi körébe.

November 19-én, ha református lelkészként nem is Szent Erzsébetet ünnepelni, de mégis városában tartózkodott. Az esemény, ami őt is, engem is Csurgóra vonzott, felettébb örvendetes, és illik a kórházakat alapító, betegeket (is) istápoló magyar királylány ünnepéhez.

Felavattuk, ünnepélyesen átadtuk a csurgói egészségügyi centrumot, ezt az Európai Unió segítségével elkészült, majd egy milliárd forintba kerülő beruházást.

Ez az új, - nevezzük már régi-új nevén - járási egészségügy központ a város közepén épült, 2008 és 2011 között. A dátum fontos. Olyankor kezdték építeni, amikor gőzerővel folyt az egészségügyi intézmények tönkretétele. A korszak a hazai egészségpolitika legsötétebb évét jeleni, és ez igen nagy szerepet játszott abban, hogy a minisztereket adó párt eltűnt a magyar politikai térképről.

És mégis.

Azt tanítja az Írás, hogy mindent vizsgáljunk meg, ami jó, azt tartsuk meg (1. Tessz 5, 21). Nem létezik olyan ügyetlen vagy akár rossz szándékú egészségpolitika, ami valami jót ne tenne. Ilyennek tartom, hogy egyes kistérségi központokba modern, megfelelő diagnosztikus háttérrel is rendelkező centrumokat terveztek, ahol a járóbeteg ellátás mondhatni teljes spektrumát jelen van, s ez inkább lehetővé teszi, hogy az alapellátás, vagy a járóbeteg szakellátás egyben végleges ellátást nyújtson. Ehhez persze pénz kell, s abban sem 2008-ban, sem most nem bővelkedünk. Nem is lett volna semmi az egészből, ha nem vagyunk az Európai Unió tagjai, s nem állnak rendelkezésre az úgynevezett strukturális alapok.

Szent Pál tanácsát pedig azért idéztem, hogy rámutassak, nem igaz az, hogy a 2010-es választások után az új kormány mindent szemétre dobott volna, csak azért, mert azt a leváltott kormány támogatta vagy éppen kezdeményezte. Persze, hogy át kellett vizsgálni mindent, de ami jónak és korrupció mentesnek bizonyult, azt bizony folytatjuk. Nem az új kormány hibája, hogy ezekben nem bővelkedünk.

A mai egészségügyi vezetés jól látja, hogy a kórházak tehermentesítése feltétele a fenntartható fekvőbeteg ellátásnak. Végleges ellátást viszont akkor tudunk a rendelőkben nyújtani, ha a járó beteg is hozzájut a megfelelő laboratóriumi és képalkotó eljárásokhoz, azaz, ha a korszerű diagnosztika házhoz jön.  Ez a "ház" persze nem jelenthet minden falut. De igenis jelenthet elérhető közelséget. Hogy mikor lesz minden kistérségben, járásban ilyen egészségügyi központ, megjósolni nem merem. De most nem is ezen kell törni a fejünk, csak örülni annak, hogy Csurgón ezek a lehetőségek adottak.

Végezetül néhány személyes megjegyzés. Amikor eljutott hozzám államtitkár úr kérése, hogy legyek jelen ezen az ünnepségen, s amikor ezt Réthelyi miniszter úr is megerősítette, örömmel töltött el, hogy egy olyan eseményről van szó, amely szervesen illeszkedik a magyar egészségügy még általam megindított reformjába, továbbá olyanról, amelyhez mostani munkám, az Európai Unió fejlesztéspolitikája is szervesen kapcsolódik. Remélem, hogy a csurgói térség betegei könnyebben és gyorsabban gyógyulnak, kevesebbszer mennek kórházba, s ha mégis, akkor kevesebb időt lesznek távol családjuktól.

Nehéz időket élünk. A világ kifordult sarkaiból. A pénzügyi, gazdasági válság, válságok sorozata nem teszi lehetővé, hogy gyakoriak legyenek az ilyen intézmény avatások. Helyzetünket az egykori tanár mondása jellemzi leginkább: "Édes fiam, a te tudásod egy nagy gödör. Három évig kell tanuljál, hogy semmit se tudj."  Nekünk is sokat kell dolgoznunk, hogy kikerüljünk a gödörből. Épp ezért nagyon meg kell becsülni az ilyen alkalmakat. Növeljék ezek bennünk a bizalmat, hiszen Arany Jánossal mi is mondhatjuk: bízvást, mi bent vagyunk a fősodorban, vásznunk dagad, hajónk előre megy.