Nagyböjti vásárlás 

2012. március 27.

„Te úgy adj alamizsnát, hogy ne tudja a bal kezed, mit cselekszik a jobb, hogy alamizsnád rejtve maradjon. Atyád, aki rejtekben is lát, megfizet neked.”
Máté 6 -3-4

A korábbi évek nyüzsgő forgatagához képest néptelen a piac. Minden sátor nyitva van, és mindegyik nyálcsordító finomságokkal csalogatja a vásárlókat.

Az emberek, akik azelőtt a pirosabb paradicsomot, a hersegő, kemény, frissességet ígérő paprikákat, a legszebb sárga és fehérrépát, zöldebb, keményebb káposztát gusztálták, ma előbb az árcédulákat nézik és azután a terméket. – Mi tagadás, én is!

Korábban – már ha egyáltalán a piacra vezetett az utam – pár perc alatt megtöltöttem szatyromat, ’s futás a kocsihoz, hogy haza vigyen. Ma a kocsi jól elvan „sebes álltában,” én pedig gyalogszerrel megyek és előbb az árakat nézve körüljárom a bódék közötti sikátorokat.
Ebbéli tevékenységem közben figyelek fel egy idős emberre. Látásból ismerem, vasárnaponként ugyanarra a szentmisére járunk. Ruhája tiszta, rendes, de elhordottnak tűnik. Látszik rajta a hajdani jólét. Az is látszik, hogy az a jólét mára a múlté.

Ő is meglát, elmosolyodik. Gyorsan köszönök neki, mert úgy vélem, idősebb nálam, s együtt járjuk tovább utunkat ártáblától-ártábláig. Ahol már látott cserkelni a kofa, ott harsányan ránk köszön:
- Tessék venni tőlem, máshol se’ olcsóbb! – mondja túl hangosan, fülünket sértően. Csak azért is továbblépünk és a szomszédos árudánál hagyjuk a zöldfélék árát.
A tojásos bódénál ki-ki a számára szükséges darabot veszi.
- Csak ennyit? – kérdi az asszony.
- Nagyböjt van. – feleli útitársam.
Nagyböjt van! Bizony nagyböjt van. Valóságosan is, meg átvitt értelemben is – gondolkodom magamban.

Széjjelválunk. Az öregúr krumplit, savanyú káposztát is akar venni, én, pedig a pénteki hal beszerzésére indulok a csarnok irányába. Mire sorra kerülök, eszembe jut, hogy a hét végén elmegyek vidékre. Virágvasárnap lesz. A börzsönyi kis faluban felemelőbb az ünnep, mint itt, a szokásait mindinkább hitehagyó városban. Kis házam gázzal működő hűtőgépe tavaly gyógyíthatatlanul megbetegedett, meg kellett válni tőle. Szalonnát, sajtot, füstölt szalámit kellene vinni, mert más – olcsóbb – húsféle megromolhat.
Beállok a megfelelő sorba hát és előttem „kettővel” újdonsült ismerősömet pillantom meg. Kér pár szelet párizsit, csirke szárnyakat nézeget, de aztán tárcájába kukkant, és nem kéri.
Sorra kerülve gyorsan elhadarom, mit akarok és félszemmel az öregembert nézem.
- Jól van! – biccentek, a savanyúságos üzlethez tart.

Ott is várakozik pár ember. Mögéjük áll. Gyors elhatározással két csirke combot is kérek. Fizetek, és oldalvást, mint a menyhal az Ipolyban az öreg mögé sündörgök. Úgy teszek, mint aki a sor mellett állva tépelődik: mit vegyen, mit ne vegyen?
Mikor a mérleget figyeli, gyors mozdulattal kosarába csúsztatom a két csibecombot olyan a mozdulat, hogy a mögötte álló azt hiszi, együtt vagyunk és nem sejti a valódi helyzetet, aztán lassú léptekkel kifelé veszem az irányt a buszmegálló felé.