Kosztolányi olvasása közben  

2012. június 1.

Surján László

Egy jó könyv kiszabadítja a lelket, a gondolat csapongani kezd, s elrepül, mint Toldi malomköve. Az enyém most Ferenc Józseftől Nyírő Józsefig ugrott.

Azt olvastam egyszer, hogy Ferenc József, apostoli királyunk egész életében egyetlen könyvet el nem olvasott. Igaz-e, nem-e, meg nem mondhatom. Ám, ha a magyar írókat olvasta volna, talán okosabban viselkedik akkor, amikor mindent meggondolt, mindent megfontolt.

Hagyjuk az agg királyt, aki a most száz éves Kádárhoz hasonló utat járt be: trónra lépésekor szívből utálták, a kiegyezéskor a hivatalosok már lelkesedtek érte, s főleg a feleségéért, majd ez a lelkesedés átragadt a társadalom nagyobbik részére. Kosztolányi Dezső utazásai során írt sorait Elsüllyedt Európa címmel adták ki. A kötethez Illyés Gyula írt előszót.

Az első írás a kötetben 1909-ban íródott és Belgrádi Képek a címe. Íme egy bekezdés belőle:

"Kis szerb kávéház. Azt mondják: ezeknek a rosszul világított belgrádi kávécsárdáknak boszorkányüstjében fő a leendő háború. Egyik asztalnál mezítlábas kisbirtokosok dominóznak vezérkari tisztekkel, a másik asztalnál kicsapott diákok cigarettáznak, tüdővészes nyomdászok, kalugyerek, arcukon gyanús sebhelyekkel, pópák, akik imakönyvükben új bombák receptjét tartogatják, az ég báránybőrbe bújt ordasai. Később egy öreg "chansonette" is megjelenik köztük, a párizsi nő, aki jobb idejében - régen, nagyon régen - szobalány volt valamelyik batignolles-i szállóban. Vanílialikőrt isznak, de zsebükben ciánkálit rejtegetnek. Dosztojevszkijről, Tolsztojról, Gorkijról vitatkoznak. A fehérlelkű krisztusi írókat fonákul magyarázzák, önkényesen fordították le a maguk balkáni idiómájára. Minden szomorú és csempe itten, kezdve a cipők letaposott sarkától, a zöld körmöktől, a moziképektől, melyek a kávéház falára vetődtek, a lelkesedésükig, a tudományos vitájukig, a műveltségükig. Aki félszemmel benéz ide, az víziószerűen másik képet lát, Oroszország egy tükrös Louis XIV. szalonban mutat, ragyogó hölgyek, attasék, diplomaták társaságában, akik tudván tudják, hogy mi folyik előttük és elégedetten dörzsölik a kezüket. Majd a szegény rokonok cselekszenek. Csak hadd nőjön a nyomor. Kell nekik ez a szegényház, ez a kétes hírű lebuj, ez az éjjeli menedékhely. Itt főzik szegény diákok és betűszedők az európai haladás számára a patkánymérget."

Van két szó, amit nem értek. Mi az hogy minden szomorú és csempe itten. Csempe?? A másik: Oroszország egy szalonban mutat. Mit mutat??? Ez utóbbi akár a digitalizálás során született például a matat helyett, de a csempe még így sem magyarázható. Jobban kellene ismernem a békeidők utolsó éveinek szóhasználatát. De nem ez a lényeg. A művészek mindig váteszek, de Kosztolányinak nem került nagy erőfeszítésébe, hogy belásson a szerb kulisszák mögé.
Hazaindult, s erről az utolsó bekezdés:

"Hajnali hat órakor a vonatból még egyszer látom Belgrádot. Az ablakon most cikázik át a hajnali napsugár. Közelebb megyek. Egy mondat van rajta. Valamelyik utas levette gyémántgyűrűjét és az üvegre nagy, értelmes betűkkel - magyarul - rákarcolta:- Háború lesz."

Lett.

Lett, s maga alá temette nemcsak azt a régi világot, hanem az egész történelmi Magyarországot. Ma nem nyolc perc vonatozásra van Belgrád a magyar határtól, mint akkor. Azután újabb háború lett, s előbb meleg, majd hideg, újabb sebek, fájdalmak, s mára eltűnt az az ország is, amit ama első háború hozott meg Belgrádnak. Kosztolányi kedves Szabadkáját elcserélné-e a szerb lélek Észak-Koszovóért? Nem tudom. De a városok, a népek nem cserekereskedésre valók.

Nem tologathatjuk a határokat, mint gyermek a játékvonatot.

Teremthetünk olyan világot, amelyben nem számítanak a határok. Mit sem ér viszont ez a határtalanság, ha önérdek és fortélyos félelem játszik az emberekkel, feszít egymásnak magyart és románt, meg magyart és magyart, mint most Erdélyben Nyírő hamvainál.