Virágzik a nyárfa

2012. június 15.

Bodor Miklós

A szél az Ipoly menti nyárfasort fésüli. Játékosan lekapja vattaszerű virágait, visszalendül, és a fehér gyapotot berepíti a faluba. Csillogva repül a sok kis pihe, és ahol leszáll, fehér marad a járda. Olykor a ruhámon köt ki, és az nem nagy öröm, mert mézgás, ragadós nedve nyomot hagy. Beszippantva pedig izgatja a nyálkahártyát, megköhögtet.
Az óvoda mellett sétálok a folyócska felé. A kicsik künn hancúroznak az udvaron. A szomszédék unokája a hintát nyekergeti.  Észrevesz, és örvendezve köszön rám.
- Csókolom! Esik a hó! - kiált rám vidáman.
- Szervusz, Józsika! Csak meg ne fázz! Öltözz melegen! - adom vissza a tréfát. - Csengő kacagás a válasz.
A húsz év körüli fiatal óvónő - maga is szinte gyerek még - a padon ül. Amint észrevesz, biccentve üdvözöl. Játékosan összébb vonja mélyen kigombolt blúzát ingerlően domborodó keblén, és úgy tesz, mintha lejjebb akarná húzni formás, feszes combján a rövidke köpenyt.
Az óvodás kislányok körülveszik, mint kiscsirkék a kotlóst. Pitypangból láncot, koszorút fonni tanítja őket. Kedves látvány, amint nagy igyekezetükben, összehúzott szemmel, picikét kinyújtott nyelvvel igyekeznek a sárga virág szárakból pártát készíteni.
- Drága Julika! A ruhája, teljesen rendben van. A látvány épp kellően átmelegít - szólok oda vigyorogva. A fiatal lány kedves mosollyal nyugtázza bókot.
A vezető óvónőt eddig nem is vettem észre, eltakarta az orgonabokor. Nem akar kimaradni a játékból.
- Maga csak ne nézegesse Julika bájait! Nem magának virul az a virág. A vőlegénye karate válogatott kerettag, és olyan féltékeny, mint egy spanyol lovag. Legfeljebb engem nézegethetne, ha nem kellene félnie attól, hogy az uram letöri a derekát! - mordul rám műharaggal.
- Megyek már tovább, nem maradok ott egy percig se, ahol nem látnak szívesen - évődök.
- No jó-jó! Maradjon nyugodtan, legalább fiatalodok egy kicsit - kacag a negyvenes, testes asszony. Amióta ez a lány itt van, maguk "fiúk" sokkal többen járnak erre - epéskedik mosolyogva.
Hájjal kenegetve érzem magam, hogy közel a hetvenhez még egyszer, (talán utoljára életemben.) "le-fiúz" a három gyerekes asszony.
- Szép nap ez a mai - gondolom magamban, és visszatartok egy tüsszentést, mert orromba bújt egy szösz-mösz, a nyárasból érkezve.
*
Keresztülvergődök az árvédelmi töltésen. A túlsó oldalon a földúton túl ma már kaszáló simul a fasorig, azon túl pedig csobog a határfolyóvá lett folyócska. A nyáras tekintélyes magasságúra nőtt. Ágai között sárgarigók tilinkóznak.
Órákig tudok ülni a parton. Felettem a madarak kar fütyörészik, fuvolázik, károg, csivog, mind a maga nyelvén. Olykor átvillan előttem egy-egy jégmadár. Amennyiben a nálunk élő madarak között szépségversenyt rendeznének, hatalmas szavazattöbbséggel nyerné. Igaz, csak abban az esetben, ha a bírálók között a halak elenyésző kisebbségben volnának.
Ezt a majd' kolibri csöppségű kis jószágot teljesen a halfogásra gyúrta a Teremtő! Egy "élő szigony" a madár. Amikor elkészült vele az Úr, akkor elővette legszebb festékeit, és tollait feldíszítette. A víz fölé csüngő, vagy a vízből kiálló ágak valamelyikén vár mozdulatlanul, míg a számára legalkalmasabb méretű ivadék halacskák a hatósugarába nem kerülnek. Akkor egy rugaszkodással, szigonyszerű csőrével lefelé belerobban a vízbe, 's mikor a felszínre kerül, csőrében ott az ívbe hajlott, ezüstösen fénylő zsákmány!

Mindig.
Itt, az Ipoly mentén, elég gyakori. Én pedig több mint negyven éve szeretnék jó felvételt készíteni róla, mégsem sikerült még soha. Ha lesben áll, szinte láthatatlan. Röptében pedig egy villanásnyi idő alatt süvít el előttem. Még gúnyos szíííí-szííí, kacaját is hátrahagyja!

- Flüareóió! Huncut a bíró! - véleményezi felettem egy sárgarigó a taláros, törvény-alkalmazó testület tevékenységét. Talán leselkedhetett a tárgyaló terem ablaka előtt a veszprémi kézilabda játékos meggyilkolása ügyének, fellebbviteli ítélete meghozatalakor?
A túlparton egy mókusra leszek figyelmes. Valami van a szájában, de először nem tudom megállapítani mit zsákmányolt. Majd meglátom, hogy a pamacsos fülű kis rablógyilkos egy madárfiókát fogott, és azzal igyekszik saját, éhes fiaihoz. Később meglátom a kicsiket is, a tőlem balra lévő kanadai nyár egyik oldalágán. Hárman vannak. Anyjukat meglátva izgatott makogással sürgetik az ebédet. Farkuk szőre még nem eléggé tömött, röptükben kormányozni nem lehet vele, de már ugyanolyan szép, kérdőjel alakban viselik, mint a nagyok. Az öreg megszaporázza lépteit, mert komótos, szigorú szemű szürke gém áll a part menti sekélyesben, és zord tekintettel, érdeklődve nézi a fészekrablót. Talán felébredt benne valami madár-együttérzés? - Nem valószínű. Az ő lelkét is terheli egy's más. Az evetke, a büntetés elől gyorsan felszalad a fa törzsén.
*
Dél van. Két harang szólal meg szinte egyszerre.
Hátam megett a mi falunké. Előttem, bal felől pedig a folyón túli község templomának tornyában lévő. Egy nyelven, egy ütemre szólnak. Tudom: ugyanaz a mester öntötte hajdan mindkettőt, amikor még egy ország voltunk.
Ma más-más ország a két part, mégis, a két falu lakói egy nyelvet beszélnek, lakosaik rokoni szálakkal kötődnek egymáshoz. Különböző ország polgáraivá váltak, holott egyikük sem költözött soha, sehová.
A töltésen túl, a hátam mögött az óvoda kertjében elcsitul a zsivaj. A kicsik kettes sorokba rendezve bevonulnak. Mosdatás, ebéd és alvás ideje következik számukra.
Magam is előveszem az elemózsiát, elfogyasztom, majd hanyatt dőlök, és nézem a mind közelebb jövő eget. Hallgatom a szél segédletével suttogó nyárfa szavait. A történetet madárdal, és a folyó habjainak csobbanása színesíti.
*
Szemközt leponyvázott kocsi érkezik. A bakról leszáll a kocsis. Gázlót keres. Fejét rázza!
- Itt csak gyalogszerrel jut át Nemzetes Uram! De jó volna sietni, a cselákok járőre fertályóra múlva ér ide - szól utasához.
Nem késlekednek. Csomagok kerülnek elő, melyeket egyenként áthoznak. Majd a ponyvák alól hét gyerek, két asszony lép le. A nagyobb gyermekek saját lábukon gázolnak át. A kisebbeket ölben hozzák. Az idősebb asszonyt a kocsis, a fiatalabbat a menekülő úrféle kapja nyakába. A fiatalasszony vállába még a pendelyes legkisebb gyerek is csimpaszkodik.
A kocsis, és az úr itt, ezen az oldalon búcsúzik el egymástól. Gyanúsan csillog a szemük. Az asszonyok, és a gyerekek halkan sírnak. A két legnagyobb fiú szeme vörös, de száraz marad. Konok harag sugárzik tekintetükből. Ajkukat a tehetetlen harag pengeként szorosra zárja. Kezük ökölbe szorul. A két kamasz fiú a kadétok ruháját viseli. Némák maradnak, de csodálatosképp hallom ki nem mondott gondolataikat:
- Visszajövünk még! És akkor cifra világ lesz!
A kocsis végül visszafelé átlábal a vízen. Még egyszer visszanéz eddigi munkaadóira. Szemében hűség, szomorúság, féltő szeretet fénylik. A vendégoldalról tövises vessző köteget hámoz le. A saroglyához köti kötéllel, és pattogó eresztékekkel, gyorsan elhajt Bajta irányába, a Burda hegy kapaszkodóján. A nyomokat a hevenyészett tüske-borona eltörli. Lassan a felvert por is leszáll.
A menekülőkért ekkor ér ide egy másik kocsi. Szólni szeretnék hozzájuk, de nem fordul a nyelvem. A meddő igyekezetbe beleizzadok. Felpakolnak. Az öregúr, mikor fellép a kocsis mellé a bakra, a hágcsóról visszafordul, rám pillant. Tekintete átható, elmosolyodik. Az ostor szelíden megérinti a rudas hátát, és elzörög velük a szekér Szob irányába, új életük felé. Az elrabolt birtok, tisztes jólét helyett a szegénységbe, de ahol szabad magyarnak lenni .
A földjéről elűzött családapában a nagyapámra ismerek. Az idősebb asszony dédanyám, a fiatalabbik nagymamám volt. Az ölében áthozott, kisded pedig az édesapám.
Verejtékezve ébredek. Félhomály vesz körül. Didergek. Álomittasan, félig kábán keresem a távolodó kocsi nyomát. Nehezen fogadom el, hogy csak álom volt. 
A Nap leszállt. A mélykék égen bíbor felhők úsznak a Börzsöny felett.