A Magyarok Világkapcsolata
 
f ó r u m               Keresés a Krónikán 
      
 
the hungarian world connection 
Keresés


HIVTALOS FORDÍTÓ
Érsek András
Ordre des traducteurs, terminologues et interpretes agréés du Québec , magyar, angol, francia, román
Tel: (514) 781-9768
Fax: (514)626-0869
Email: itt

BRIDZS
Kezdőknek Bridzs tanfolyam indul a Magyar Házban (Foyer Hongrois) vasárnaponként 11órai kezdettel.
Kérjük hagyjon üzenetet Évánál (438) 386 6980 

Dr. Machan Tamás
Családi fogorvos
6600. Trans Canada,
Suite 807
Pointe Claire, QC.
H9R 4S2
Tel:
514-426-4228
FOGSOR KLINIKA 
Schweitzer János d.d. 
denturologiset a hirdetés bemutatójának 15% kedvezményt adunk.
Tel: 514-738-2279 
5845. Cote des Neiges 
Suite. 350 
STEVE Electric Inc.
Szõke István
Hívjon bármikor:
Tel: 514 981-5527 
vagy (450) 688-59831
Családi Temetkezési Vállalkozó
693. Jean Talon O.
(Park Extention)
Montreal,  H3N 1N1
Tel: (514) 271-1212

Az a tizenkét nap

2012. október 21.

Bodor Miklós László

 

1956. október 23.

Délben megettem a reggel számomra kikészített paprikás krumplit. Kapkodó sietséggel bedobáltam táskámba megviselt könyveimet, pecsétes, szamárfüles füzeteimet.
A rádióból egymásnak ellentmondó hírek hallatszottak. Az aznapra hirdetett tüntetést egyik órában betiltották, és esetleg ugyanazon hírműsor keretében mégis engedélyezték, majdmeg újfent betiltották. – Értettem is, meg nem is.

Suliba menet, a Bajcsy Zsilinszky úton átkelve, a Hold utca felé vettem az irányt. Reméltem, hogy épp akkor mennek arra az Arany ikrek is. Éva és Ági akkor az iskola legszebb lányainak számítottak, és emelték annak a kiskamasznak tekintélyét, aki valamelyikük táskáját cipelhette. Nem volt szerencsém: nem találkoztunk. Az Örökmécsestől a Szemere utcáig, iskolánkig, egy osztálytársammal sem futottam össze. A kapu előtt felültem a hosszú korlátra.

 

*
Az élet messzire sodort gyermekkorom helyszíneitől. Nemrég arra jártam esti sötétség idején. Néptelen volt az utca. Megpróbáltam ugyanúgy felkapaszkodni a korlátra, mint akkoriban. Harmadik próbálkozásra sem sikerült. Visszanyekkentem, viszont hangos reccsenéssel széjjel szakadt fenekemen a nadrág, és kiújult a csípő-fájdalmam is.

*

Arra számítottam, hogy barátaim, Kármán Gyuri, és Benkovics Józsi, akik ellenkező irányból szoktak az iskolába érkezni, még talán megjöhetnek, s tanítás előtt beszélgethetnénk kicsit.
Így is lett! Megláttam őket az Alkotmány utca túloldalán. Lágyan sütött az októberi Nap, és a ma is ott lévő telefonakna fedélben, ahol az aszfalt kirepedezett, kevéske víz állt. Ők ketten és Petneházy meg Zeley valamit – valami kis kavicsszerűséget – ejtettek a tócsába. Az ott fortyogni, majd sárga lánggal égni kezdett a víz tetején, s látható dühvel rohangált. Ezt nem hagyhattam ki! Átfutottam a széles utca túloldalára, és bámész képpel csodáltam a tudj’Isten hol szerzett nátrium darabkát.
Gyuri felocsúdott fontos tevékenységéből, és elmondta, hogy amikor kilépett a lakásukból, a rádió éppen azt mondta, hogy a tüntetést mégis betiltották.
Aznap délelőtt – mint mindig – én is folyvást a bekapcsolt rádió hangja mellett tettem-vettem odahaza, s azt válaszoltam neki, hogy pár perc múlva biztos mondta az ellenkezőjét is, mert ma már többször ellent mondott saját magának.

Az órák a suliban valahogy másként teltek. Osztályfőnökünk, a vékony, fiatalos mozgású Tompa tanár úr észlelte figyelmetlenségünket. Észlelte ezt ugyan gyakorta, e napon azonban mégis elfogadta. Új anyagot sem adott. Hirtelen ötlettől vezérelve, váratlanul dolgozatot írattatott velünk, nem törődve ki nem mondott átkainkkal. Azt hiszem, ezt a számtan dolgozatot soha nem osztályozta...

Magyar órán Kollász tanárnő félig olvasta csak fel Petőfi versét, a „Feltámadott a tenger”-t. Finom, női ösztönnel úgy döntött, hogy a kialakuló események miatt ez a vers túlontúl napi időszerűséggel bír. Inkább nyelvtan órát tartott, aminek talán még ő sem örült igazán.

Növénytan volt a harmadik óránk, és Legeza tanárnő egyénisége, mint mindig, most is nyugalmat sugárzott: stílusa, Tatayt és Flóh Dömét is oda figyelésre késztette, bár általános vélemény szerint ez esetükben képtelenség. (Az élet fricskájaként egyikük ma egyetemi tanár, másikjuk a rend, törvényesség letéteményese: jogászok mindketten.)

Utolsó óránk a fizika rejtelmeit taglalta. Vass tanár úr a harmadik emeleti fizika előadóba terelt fel bennünket. (A tanár úr a világháborút tüzértisztként harcolta végig. Ütegük aknatalálatot kapott. A légnyomás következtében bal arca félre állt.)

Az előadóban a padsorok emelkedően voltak kialakítva. A két rétegű tábla mögött, ha mindkettőt fölhúzták, üvegfalon túl a fizikaszertár kincsei váltak láthatóvá.
A terem ablakai az Alkotmány utcára nyíltak. Langyos idő volt. Nem fáztunk, ezért az ablakokat nyitva tartottuk. Felhallatszott az Országház felé tartó tüntetők lármája. Emlékezetem szerint a fénytan titkaiba kellett volna bepillantást nyernünk, de a tanár úr minden igyekezete meddő maradt. Leszállt az alkony odakinn, s a tüntetők kezében egyre több Szabad Nép lobbant lángra. Biztosan voltak ott fáklyák is, de nem tudtuk pontosan megfigyelni, mert csak akkor ugorhatott az ablakhoz olyikunk-másikunk, amikor a tanár úr a tábla felé fordult. Hamarosan belátta, hogy az óra rendjét képtelen fenntartani.
Lentről a tömeg skandálta: „Ruszkik haza!” majd: „Rákosinak kötelet, magyaroknak kenyeret!” és: „Békét, rendet, szabad magyar életet!” aztán: „Lengyelország barátunk, Gerő Ernő utálunk!”

Egyre több füzet veszítette üres lapjait. A kitépett lapokra a lentről hallott jelszavak kerültek iromba betűkkel, meg cirill betűs felszólító mondat: „Pycckue gomou!”. S legalább ilyen rossz helyesírással, mert körülbelül ennyit lehetett két és fél év alatt a fejünkbe verni. Még ezt is sokalltuk. Az orosz nyelvet kényszerből tanultuk, tanultam annak ellenére, hogy internálásból épp, hogy visszatért keresztapám véleménye eltért az enyémtől:
„Hogyan akarod megértetni velük, hogy utálod őket, ha nem tudod elmondani nekik?”

 

*

Keresztapám vétke a rendszer számára megbocsáthatatlan volt! Képzett katonaként harcolta végig a háborút. Nem szökött meg alakulatától, nem állt át „hősiesen” az ellenséghez.
A vesztes háború után a sebtében felállított Igazoló Bizottság elé kellett állnia. Tiszttársai általában civilben jelentek meg, ő díszegyenruhában, mellén fényesen csillogó, csilingelő kitüntetéseivel vonult be. A terembe érve végignézett az emelvényen ülőkön: rosszarcú civileket látott, és egy nálánál alacsonyabb rendfokozatú tisztet.
Az asztal elé nem tettek széket, hát odaintett egy fal mellett álló altisztet, hogy adjon neki egy ülő alkalmatosságot, amelyek ott sorakoztak a fal mentén. Az meglepetésében engedelmeskedett is.
„Ülve maradhat!” – adta meg a pirosra színeződött fejű, emelvényen ülő hadfi számára az engedélyt.
Az elképedéséből ocsúdó igazolóbizottság döntése talán nem is kétséges. Rövidesen, mondva-csinált ürügyekkel elvitte egy lefüggönyözött ablakú Pobeda. „Távolléte” évekig tartott. Ezalatt osztrák felesége elvált tőle. Keresztapám húga – a nevelőanyám – az engedélyezett látogatások egyikére-másikára magával vitt. Amikor előkerülve, más lakóhely híján átmenetileg nálunk húzta meg magát, a korábban testes ember az én alsó nadrágjaimat viselte, míg nem pótolta elvesztett testtömegét

 

*

Fizika tanárunk az óra vége felé szinte már csak a látszat miatt ellenezte a cédulák kidobálását, s csengetés után nem engedett bennünket ki a teremből.
Vigyázót rendelt a táblához, legbékésebb társunkat, Velancsics Pistát, a legnagyobb fiút közülünk. Ő lett volna hivatva felírni a zsibongókat, de a tábla üres maradt. Közben Vass tanár úr leballagott a tanáriba, aztán a kapu elé, és megnyugodva látta, hogy a szülők népes serege várja magzatjait. Levitte hát az osztályt, és először csak azokat engedte ki a kapun, akinek hozzátartozóit ott látta.
Engem egyik osztálytársam édesanyja vitt magával.
Mellékutcákon – Báthory utcán, Vadász utcán, Nagy Sándor utcán – át értünk ki a Bajcsy Zsilinszky útra, ahol laktak. Osztálytársam anyja, Környei néni, itt felküldte kisfiát a lakásukba, azután átvitt az úton. Iskolatáskámmal nehezen küzdöttük át magunkat a tömegen. És, mert innen csak pár lépésre, egy utcányira, a Zichy Jenő utcában laktunk, ellátott szörnyű fenyegetésekkel arra az esetre, ha a „pár lépés” nem haza vezetne, s utamra bocsátott.

Otthon üres lakás fogadott, mert nevelőanyám, apám nővére, ott izgult az iskola előtt, de a szülők tömegében nem vett észre. Későn, idegileg teljesen kimerült állapotban került haza.

 

*

Apám ekkor már második házasságában élt. Szüleim válásakor a bíróság neki ítélt. Anyám is újra férjhez ment. Egyikük új életébe sem fértem be, ezért kerültem apám húgához.

 

*

Meg kell említenem, hogy a Bajcsy Zsilinszky út tele volt a Kossuth térre vonulókkal. Valahol azt olvastam, hogy október 23-án este a parlament előtt százötvenezernyi ember előtt mondott beszédet a vértanú sorsú Nagy Imre.
Régi iskolánk a Szemere utca - Alkotmány utca sarkán állt, s áll ma is. Hazatérésünkkor az utca már megtelt a tüntetőkkel, akik a Kossuth tér felé haladtak, és a Bajcsy Zsilinszky út még a Nagy Sándor utcánál is tömve volt.

 

*

A tömeg számának becslését úgy végzik, hogy egy négyzetméterre négy főt számolnak. A kommunista rendszer távozását követelők száma eszerint akkor meg kellett haladja a félmillió embert. Ha ma volna ennyi hazafi, akkor az akkori rendszer örökösei, mai haszonélvezői, már bőven elsöpörhetőek volnának!
De ma, a megosztott tudatú nemzet nem találja a művelethez elengedhetetlen seprűt.

 

*

Még azon az estén, 1956. október 23-án kedden, bekopogott egyik szomszédunk.

- Kisfiam! A háború idején be kellett szolgáltatni a rádiónkat. Valamit tehettek vele, mert azóta, amióta visszakaptuk, a pesti adón kívül nem jön be rajta semmi. Hallom az ablakotokon át, hogy a tiétek rendesen működik. Nem csinálnál valamit az enyémmel, hogy olyan legyen, mint régen?

Nem kell mondanom, hogy hájjal kenegettek. Egy kiskamasz a hetedik osztályból, ha rádiószerelőnek nézik, hát legalább fújhassa fel magát egy kicsit!
Nagynéném nem osztotta maradéktalanul örömömet.
- Mindig mondom, hogy ne bőgesd annyira azt a rádiót, amikor a Szabad Európát hallgatjátok! Egyszer elvisznek, mint keresztapádat! Akkor majd megnézhetitek, magatokat!
A szomszédot – azért - büszke mosollyal engedte útjára azzal az ígérettel, hogy, ha holnap reggel megírom a leckémet, és fel is mondom hibátlanul, utána átenged rádiót boncolni. Viszont, ha az a rádió többé nem szólalna meg, ő semmi felelősséget nem vállal kontárkodásomért!

De másnap sem nekem iskolába, sem nénikémnek dolgoznia nem kellett menni.

Aznap éjjel nem aludtunk sokat.
A rádió skálája derengő fénnyel világított, és hol a Kossuth adót, hol magyar nyelvű, nyugatról sugárzott adókat hallgattuk. A hazai adón többnyire Liszt gondterhes zenéje, Beethoven súlyos akkordjai szóltak végtelenítve. A Szabad Európa, és az Amerika Hangja többet mondott az eseményekről.

Valamikor éjjel három óra körül megszólalt a kapu csengője. A függöny mögül lestük, amint a házmester papucsban, a pizsama fölé kanyarított kabátban kibaktatott a későn jövőt beengedni. Az egyik földszinti szomszéd jött meg. A sötét udvar homályában látszott, hogy kezében valami tárgyat szorongat, amit ajtajuk mellett letett a kövezetre, és az fémesen koppant.

 

1956. október 24.

A leckémet nem készítettem el, de reggel nem kaptam szidást.

K. István bácsi, a szomszéd, más házbéli lakókkal beszélgetett az udvaron. Hangosak voltak, és formátlan fémdarabot álltak körül. Közéjük furakodtam. Érdes szélű, feketés, törött szélein sárgás-vöröses színű, szabálytalan alakú ércet láttam, mely kalapács, vagy más durva szerszám nyomait viselte. 
- Kétszer szakadt el a drótkötél, mire ledőlt. – hallottam az élménybeszámolót.
- Mi ez a vas? István bácsi?
- Nem vas ez, hanem bronz. – felelte valaki a szomszédok csoportjából.
- A Sztalin szobor egyik darabja. – tették hozzá.
„Sztalin”-t mondtak, nem Sztálint.

Még egy darabig lábatlankodtam a felnőttek között, majd eszembe jutott az este megígért „műtét” a szomszédék rádióján.
Csavarhúzóval, fogókkal, és egy műanyag fésűből faragott pálcával visszaállítottam a félrehangolt rádiót. A hajdani számadó juhász-hályogkovács szakértelmével működtem. Jóllehet, a rádiós szakkörben az alapokat valamennyire megismertem, mégis messze voltam a hozzáértő rádiószerelőtől. Tudtam annyit, hogy melyik tekercs ferrit vasmagját kell olyan a helyzetbe hozni, hogy a mágneses rezgések a meghatározott frekvenciát erősítve, a kívánt sávban fejtsék ki működésüket. Mélyebb ismereteim nem voltak, és ma sincsenek. Mindenesetre, amihez fogtam, sikerült. Érvényesnek tűnt a mondás: részegnek, bolondnak, gyereknek szerencséje van.

A szomszéd lakásából diadalittasan, a dicséretektől duzzadó kebellel, és egy nagy üveg, házi készítésű málnaszörppel a hónom alatt távoztam, kislányuk rajongó pillantásával a hátam közepén.
A fruska szeplős volt, soványka és kesehajú. Korábban mindig beárult, ha tudomására jutott valami stiklink, melyekből lehetett válogatni bőségesen. Seszínű copfját ezért gyakran cibáltuk meg barátaimmal, de most a kölcsönös sérelmek „elfelejtődtek.” Házbeli társaim – hárman voltunk a ház-rosszai – irigyen figyelték mennybe menetelemet. Mikor a kislány – anyja jelenlétében – még egy halvány puszit is nyomott a képemre, a két lókötő arcán láttam, hogy lesz mit hallgatnom tőlük az elkövetkezendő időkben. Kinövőben voltunk abból a korból, amikor a lányokat lenéztük. – Már néztük őket.
A leányzó érzelmi kitörése meghökkentett, mivel – mint mondtam – hűvösen ellenséges kapcsolatunk miatt (folytonos árulkodásai okán) nem ilyesfélére számítottam. A csitri irigy és féltékeny volt apjára, amiért ő bennünket, fiúkat, rokonszenvvel kezelt.
Az elragadtatott kisleány addig széles mosolyú anyukája, aki egyébként sem szívelt, labdámnak virágládájukban való gyakori „előfordulása” miatt, most kissé határozottan hűtötte le a hajadon váratlan lelkesedését.
- Ügyes voltál kisfiam, de biztosan van más dolgod is. – mondta szárazra vált hangon, és elpenderítette egy szem lyányát mellőlem.
- Ne izgulj Mari, hiszen még gyerekek! – védett meg mindkettőnket a szomszéd bácsi. – Ahogyan mindig is tette.

(Tudni kell B. bácsiról, hogy mindennél jobban vágyott arra, hogy legyen egy fia, de „csak” ez az egy szem lánya született, és mindenkor a mi pártunkat fogta, amikor csínyjeink miatt rögtönítélő felnőtt-bírósági ítélet várt valamelyikünkre.
Felesége megelégedett a fiúgyermeknél lényegesen könnyebben kordában tartható leányával.
A mosókonyhában B. bácsi felügyeletével lehetett légpuskámmal céllövészetet tartani, és ő látott el csúzlikkal is, melyek később a suliban rendre az osztályfőnök fiókjában végezték dicső pályafutásukat. Ilyenkor mindig szegényebb lett valamelyik útjába eső bokor egy-egy ágas hajtással. A csúzli pótolva lett. – Mindig.)

Sikeres napot zártam.

Később szomorú hírek is érkeztek. A rádió épületének ostromáról már tudtunk.
A szomszéd házban lakó, csinos ápolónő mesélt a hozzájuk, és más kórházakba került sebesültekről, halottakról. És ezek a hírek elhomályosították a kialakulóban lévő örömöt, melyet a forradalom kitörése okozott.

Érdekes módon a forradalom hírére nem komorultak el az első emeletre két éve költözött S. bácsiék sem, akiknek éjjeli szekrényén Lenin, Sztálin, és honi tar fejű „atyánk” mellszobrai állottak. Nagyon alacsony sorból emelték ki őket. S. bácsi egy nagyüzem szakszervezeti vezetője lett, míg a korábban baromfiüzemi segédmunkás S. néni gépírást tanult. Becsületükre legyen mondva: a tőlünk sűrűn hallott, a rendszert érő legkritikusabb megjegyzések is megálltak fülüknél, és nem adták tovább hangulati hírként.

A forradalom első halottaiért, a sebesültek felépüléséért imát mondtunk, gyertyát gyújtottunk. Az ablak párkányán békésen lobogó gyertyát a ház több lakásában is, égő gyertyák, mécsesek követték.
A házban ezen az estén csend honolt, csak a gyertyák, mécsesek fénye beszélt.

Így telt el házunkban az első forradalmi nap.

1956. október 25.

A dicső, „rádió-javítós” napot követő reggelen ágyam mellé készített ruhám fogadott, és nagynénim felöltözve tett-vett.
- Készülj kisfiam! Be kell mennünk a munkahelyemre! Ebből nem lehet megélni – utalt az otthon töltött időre.
Amíg zárta a lakást, szomszédjaink az ablakaikból hökkenten kérdezték, mit művel?
- Megyek, megnézem, mi van a munkahelyemen? – felelte határozott hangon.
- És a gyerek? Őt is viszi Erzsike? Nem félti, hogy baja lesz?– kérdezte elhűlten a szomszédasszony.
- Mit tennék vele? Nem köthetem az ágy lábához! Amilyen habókos, megszökik, ha nincs a szemem előtt!

Mellékutcákon mentünk a Nyugati pályaudvarig. Az Andrássy út, (akkor Sztálin út, de mindenki az ismert, eredeti nevén emlegette) a Nagykörút, Bajcsy Zsilinszky út által határolt területen kevés forradalmi esemény zajlott, itt nyugodtan haladhattunk, ám a körúthoz közeledve szórványos lövések hangjait hallottuk.
Kamaszos vakmerősködésemet külsőleg tartottam, de mi tagadás: féltem. – Nagyon féltem.
Hiába! Át kellett iszkolni a körút túloldalára.
Távolabbról magasabb, „pakk-pakk” hangzású egyes lövések hangjait hallottuk, válaszul mélyebb, „ratatatata” – pergő – sorozatok feleltek.
Ismét mellékutcákban haladtunk, a sakkbéli lóugrás szabályai szerint. Elértük a Pozsonyi utat, ahol nagynéném munkahelye volt, a ház Szent István park felőli oldalán pedig a Fodrász Szövetkezet központja. Ide mentünk. Itt csak K. Ö. bácsi tartózkodott, az elnök.
- Le akarja lövetni magát? És ezt, gyereket is? – támadt nevelő anyámra.
- Nem kaptam semmilyen utasítást, hogy mikor kell újra bejönnöm. – védekezett pótanyám.
- A sziget felől is, meg a város felől is hallani lövöldözést. Ha elcsendesednek a hangok, futás haza! Majd, amikor újra indul az élet, akkor jöjjön be újra! A munkaidejét én igazolom. Nálam más a helyzet. Nekem itt a helyem. Én vagyok a szövetkezet elnöke – adta ki a parancsot a kövér, kopasz Ödön bácsi.

A biztonság kedvéért felhívtuk az iskolámat is. Hosszú, meddő csengetés után a pedellus, jelentkezett, aki ott lakott az épületben.
Elképedt a kérdés hallatán.
- Mit tetszik kérdezni? – kérdezte indulatosan.
A kagylóból közben valami folyamatos kattogás is hallatszott.
- Bement dolgozni? A gyerekkel együtt? Asszonyom maga nincs az eszénél! Erre ne próbáljanak hazafelé menni, az Isten szerelméért! A Kossuth téren valami szörnyűség történhetett – mondta, és szánalmat, rettegést, iszonyatot éreztünk hangjában.
Ránéztem az órámra. Elfelejtettem felhúzni, sajnos megállt tíz órakor. Nem tudom hány óra lehetett a beszélgetés idején...

Korábban már említettem, hogy iskolánk a Szemere utca - Alkotmány utca sarkán állt, pár lépésnyire a Kossuth tértől.

A visszautat a Pozsonyi úttól a Bazilika közelében nyíló Zichy Jenő utcáig nehezen tettük meg. Annak ellenére, hogy kihaltak voltak a mellékutcák, a nagy harci zajt követő némaság is rémisztett. Már délutánra járt az idő. A Bajcsy Zsilinszky utat a Báthory utcánál kereszteztük. Egy teherautó jött az Örökmécses irányából. Rakterén, néném valami szörnyűséget láthatott mert a szememre borította télikabátja szárnyát, amíg a kocsi el nem haladt.
A kocsit nem láttam, de nyomán vércseppek maradtak az úttesten.
Nevelő anyám zokogva folytatta az utat, s most mintha én vezettem volna kis menetünket… Gyermek fejjel, ha borzongatott is a kocsiról lecsorgó vér látványa, nem fogtam fel teljes szörnyűségében, hogy mit is jelentett az a teherautó és rakománya.

Kalandkereső taknyosból, sok egyéb mellett ez az élmény tett azzá, ami vagyok.
A következő néhány nap, mindazok, amik akkor érzékeimre, érzelmeimre szakadtak, éveket öregítettek rajtam.

1956. október 26.

A véres csütörtökkel sok minden megváltozott.
Addig is óvtak attól, hogy kíváncsiságból, kalandvágyból, kamaszos kivagyiságból barátaimmal nekivágjunk a városnak bármilyen ürüggyel is, ettől kezdve azonban a környezetünkben élő felnőttek egyöntetűen zord börtönőrökként ügyeltek minden lépésünkre.
Korábban az udvaron untig csendre intettek, most hagytak minket ugrálni, zajongani.

- Hadd randalírozzanak! Legalább tudjuk, hogy hol vannak, és mit tesznek – mondotta a második emeleten lakó G. bácsi –, Dr. F. G. Nyugalmazott Székesfővárosi Főmérnök, ahogyan a névtáblájukon egy kis vésett rézlapocska hirdette.

Mióta a házat államosították, (a megszüntetett Ipartestület iroda- és bérháza volt egykoron) a korábbi karbantartók nem jöttek, ha valami elromlott. A réges-régi gőzfűtés egy darabig működött még, de ekkorra már csak emlékként élt az idősebbekben. (G. bácsi szelíd humora szerint a kazán akár Stevenson eredeti műhelyéből is származhatott volna.) A történet idejére a kazán is eltűnt a pincéből. „Gyűjtsd a vasat, és a fémet, ezzel is a békét véded!” jelszóval valaki „privatizálta” a régi, de megbízható hőfejlesztőt. A ház virágkori kényelmét a szerepüket vesztett csövek hirdették.
Most, a lakásokba beállított kályhákból a régi-régi kéményeken körösztül szállt a füst a város levegőjébe.

A gyakori csőrepedések esetén G. bácsi elővette benzinlámpáját. A táskájában lapuló ólom lemezből ollójával darabkákat vágott ki, és befoltozta a hibás csődarabot. Még arról is gondoskodott, hogy a kivésett cső felett gipsszel, a játszótérről hozott homokból kevert habarccsal, és egy sima deszkalapocskával kijavítsa a falat, amit a netán mégis, jó pár napos késéssel érkezett, pálinka felhőbe burkolt HKI-s „szakközegek” sohasem tettek.

Az öregúr elzárkózva, hűvös előkelőséggel élte mindennapjait, baj esetén mégis elsőként segített bárki gondját megoldani.
Ő volt a ház életében a mindig nyugodt, mindent csendesen megoldó értelmiség, aki utat, és példát mutatott. Tudása, higgadt tekintélye megengedte, hogy olykor azt mondja: „Ehhez nem értek. Majd utána nézek. Meg fogjuk oldani!”

Azt hiszem vele, korosztályával ez az „emberfajta” kihalt. Tett, segített, ha szükségessé vált. Utálta, ha munkáját hálálkodva megköszönték, fizetséggel pedig végképp senki nem próbálkozott, mert akkor vihar törhetett ki.

 

1956 október 27.

Valaki felvetette, hogy be kellene zárni a kaput.
- A kapu maradjon nyitva! Üldözött, sérült ember jöhet, vagy aki az utcán rekedt, lekéste a kijárási tilalmat – szólt G. bácsi a rögtönzött lakógyűlés menetébe csendesen.
Az ötlet gazdája maga is igazat adott neki.
- Tartsunk inkább kapuügyeletet mi, férfiak! – tett javaslatot másik szomszédunk.
Így lett. A kapu nyitva maradt reggel öt, és este tizenegy óra között, és mindig állt valaki a kapuban, figyelve a környéket.

Egy ízben M. bácsin, a házfelügyelőn volt a sor. Felesége hívta ebédelni. Én a lakásunk lépcsőjén ültem. Mást nem látott mozogni a házban, ezért engem kért meg, hogy amíg bekapja a levest, helyettesítsem őt.
Számomra ez felért egy férfivé avatással. Fontosságom tudatával álltam a kapuhoz, majd felléptem a réges-régi kerékvető gránit-golyóra, mert szükségesnek éreztem kis termetemet a feladathoz így nagyobbá tenni. Nem figyeltem arra, hogy a felnőttek nem állottak ki teljesen az utcára.

Házunk bejárata a páros oldalon, a Bajcsy Zsilinszky út felől, az első „élő” kapu volt, mert a saroktól terpeszkedő hajdani bank épületének oldalkapuját nem használták, s a kapunk előtt álló alak – azaz jómagam – volt az első életjelt mutató lény.
A Bajcsy Zsilinszky úton, a Bazilika felől, megjelent egy páncélautó, azt követte egy dübörgő tank, meg egy alacsony építésű, vastag csövű rohamlöveg. A tank páncéltornyának gyorsan kinyílott a fedele, és a belőle kiemelkedő bőrsisakos katona, a toronyfegyverből az utcánk irányába leadott egy sorozatot.
Én csak a torkolattüzet láttam, majd a földszinti, ablak alatti frízdíszítésből kiszakadt vakolat potyogott a nyakamba. A lövés hangja csak ezt követően ért hozzám. Leugrottam a kerek kőről, és be a nyitott kapun!
Nekiveselkedtem behajtani a nehéz, veretes tölgyfa kaput. Magam sem voltam tudatában annak, hogy úgy, mint a napokkal előbbi első lövések hangjai, ezek már nem töltenek el gyerekes rémülettel!

Az ablak mögötti, földszinti lakás lakója ekkor ért ki a kapualjba.
- Rád lőttek te gyerek! – kiáltotta döbbenten.
- Hát biztosan, mert más nem látszott az utcán – feleltem szinte hetykén, mert még nem értettem mi is történt?
- Felfogtad egyáltalán? Harminc centin múlott, hogy élsz! – kiabált a szomszéd.
A tulajdonképpen kissé ludas M bácsi, a mindenkor és mindenért hibás házmester, a zajra összeverődött lakóktól olyan szidást kapott, amilyenben szerintem soha életében addig nem részesült. Szájában az utolsó falattal még felelni sem tudott a szidalmakra.

 

Én pedig inkább attól féltem, hogy akkora verést kapok, ami felér egy farlövéssel.

Nem kaptam verést. Hőssé avattak, majdnem áldozattá, holott nem tettem semmit, csupán ügyetlenül álltam meg a helyemet. Akkor még nem tudtam, hogy a hősök soha nem akarnak azzá lenni. A történés teszi őket hőssé, vagy áldozattá.

 

1956. október 28.

E napon Nagy Imre miniszterelnök bejelentette a Varsói Szerződésből való kilépésünket, és kinyilvánította az ország semlegességének szándékát. A megszálló csapatok látszólag beszüntették harctevékenységüket.
A rádióból csupa jó hír érkezett.

*

Még nem virradt.
- Kivonulnak az oroszok! – kiáltotta el magát valaki az udvaron.
Addig a pillanatig nálunk, és – gyanítom – a ház sok lakásában csak a rádiók, akkor szinte általános, lepke alakú zöld varázsszeme világított. (A zöld „lepkék” szárnyai jelezték a venni kívánt adó hangolásának minőségét.)
A kiáltás T. K. torkából szakadt ki.
T. K. az első emeleti S. bácsi nevelt fia, S. bácsi feleségének első házasságából született gyermeke volt. Az édesapja odaveszett a háborúban.

Megelevenedett a ház. A szomszédok sebtében magukra kapott ruhákban léptek ki az udvarra, vagy az emeleti körfolyosókra. Most nem szólt rá a mindig féltékeny Gy. bácsi sem, a két gyermek után is kislányosan csinos feleségére, hogy takarja el jobban magát.
Általános felszabadultságot éreztek a felnőttek. A konyhákból poharak, üvegek, demizsonok kerültek elő.

A Bajcsy Zsilinszky úton zárt menetben vonultak a vörös csillagos tankok. Tornyukon a géppuska ponyvával takarva, ám lövegük azért csupasz.
A konvoj utóvédjének hátulján, a póttartályon orosz katona ült. Néha integetett – gondolom – az út menti ablakokból félve leskelődök felé. Kis piros zászlót láttam a kezében. Akkor még, gyerekként, nem tudtam, hogy forgalomirányító lehetett, és az utolsó jármű felvette.

A tizenhét esztendős T. K. lett a ház hőse. Eddig észre sem vettük, hogy pár napig nem láttuk.
Nem láthattuk, mert a Tűzoltó utcai nemzetőr felkelő csoport – amelyhez csapódott – házunktól, kerületünktől távol működött.
Csak az öreg főmérnök tudott róla. T. K. időnként melegebb ruháért, élelem-pótlásért, szülei arcára dobott pusziért, haza-haza óvakodott. (Talán ezért is kellett az „ügyeleti rendszer” a kapunál...?). Ezen kívül ilyenkor vitte magával az udvaron álló Vespa motorbicikli tankjából kilopott, benzint. A benzinben feloldódott a féltett nyersgumi talpú cipőmről levagdosott, és a benzines üvegekbe dobált gumi-forgács.
A recept a sztálini elvek szerint írott olvasókönyvemből származott. A kész Molotov-koktélt – igaz, ekkoriban még egyszerűen csak benzines üvegnek hívtuk – a kapu alatti márványpad alá tettük esténként, villanyoltás után, és reggelre valamiképpen eltűnt onnan. – Tudj ’sten miért, és hogyan?

A motorbicikli egyébként Cs. bácsi tulajdonát képezte, aki a Maszovlet, későbbi nevén Malév első osztályú pilótája, és F. G. ny.á. főmérnök veje volt.

 

1956. október 29.

Itt-ott voltak még összecsapások a jogilag megszüntetett ÁVH csoportok és a felkelők között.
Ez nem akadályozta apámat, hogy Angyalföldről, ahol akkor lakott, eljöjjön hozzánk. Hatalmas csomaggal érkezett. Egy libát is hozott. Ami azt illeti, nálunk addig liba nem sült a konyhában. 1950-ig jegyrendszerben éltünk szűkös fejadaggal még kenyérből is. Azután, áruhiány lett mindenből, és, ha a hentesnél akadt is hús, pénzünkből nem tellett rá.
Apám élelmet és meleg holmit hozott. A csomag felét nekünk, másik részét testvérbátyjának szánta, aki a Tömő utcában, a Füvészkert mellett lakott.
Természetesen könyörögni kezdtem, hogy vele mehessek, és én voltam leginkább meglepve, hogy beleegyezett! Nagynéném is rakott valamit az otthoni készletből a batyuba, és így meglehetősen nagy méretű, és tekintélyes súlyú hátizsákkal eredtünk a hosszú, és kockázatos útnak.

Apám úgy intézte, hogy az Oktogonnál érjük el a Nagykör utat. Később tudtam meg, hogy ezt azért tette, mert a Körút, és Aradi utcasaroknál a nép meglincselt egy Ávós tisztet, akit egy megkínzottja felismert. A tömeg agyonverte, és lábánál fogva felakasztotta a ma is ott álló fára. Ruhájára táblát erősítettek: „Így jár minden ávós!” Apám meg akart kímélni a látványtól.
Az Oktogonon a villanyrendőr emelvénye felborítva hevert a földön. Alsó részéhez egy vaskos, beton-csatorna elemet rögzítettek. Állítólag ebbe bebújt egy nálam alig idősebb fiú, és benzines palackjával felgyújtott egy T 34- es harckocsit.
A Szófia utcánál egy – főként orosz nyelvű – könyveket, folyóiratokat árusító könyvesbolt állott. Cégére szerint Gorkij Könyvesbolt. A feldühödött tömeg kihordta Lenin és Sztálin összes műveit, valamint Lenin, Sztálin, Marx, Engels és helytartóinak, Rákosinak Novotnynak, Dimitrovnak a tablóit, és máglyát rakva belőlük elégetett vagy két tonnányi irományt.
A villamos sínek mentén a kockakő felszedve, és az úton, cikk-cakkban keresztbe helyezve három darab ötven literes tejes kanna feküdt. Az edényeket megtévesztésül helyezték oda a harcosok. A felvonuló orosz harckocsik aknazárnak nézték, és megálltak előttük. A kapuk alól kirontó felkelők ekkor hajították rájuk a benzines palackokat.

*

Voltaképpen a benzines palackok készítési módját saját vesztükre önmaguk ismertették. Pontos leírását az általános iskolai olvasókönyvek adták. Az olvasmányok szerint a hőslelkű szovjet kisdiákok ilyen eszközökkel semmisítették meg a német tankokat. Mi pedig feleltünk e tárgyból, és tanáraink osztályoztak.
A pesti srácok e tárgyból bizonnyal ötöst kaptak!

*

A Vörös Csillag Szálló (ma ismét Royal) előtt még ott állt a kiégett tankokból kettő valamint egy gazdátlan, négycsövű légvédelmi géppuska.
Az úton törmelék, a felszedett kövezetből emelt barikád széttúrt maradványai hevertek mindenütt. A Blaha Lujza térnél a Corvin Áruháznál apám odavitt a betört kirakathoz. Megmutatta, hogy a kirakatba tett árú érintetlenül ott maradt. Mellette a mára lebontott Szabad Nép Székház kapuján emberek jöttek ki, és mentek befelé.
Nem időztünk itt sokáig, mert még nagy út állt előttünk.

A József körút - Csepreghy utca sarkán, abban a házban, ahol akkoriban „két termes” mozi működött, a legfelső emeleten lakott egy barátom, akivel nyaranta Gárdonyban együtt szoktunk nyaralni. Felnéztem, és láttam, hogy az erkélyes sarokszoba belövést kapott. Kitéptem a kezemet apáméból, és a nyitott kapun át elértem a lépcsőházat. Felérve megnyugodtam, mert a kopogásra Gábor barátom jött ajtót nyitni. Mire apám szuszogva utolért, már összeölelkezve beszéltük meg, hogy a harcok idején a pincében voltak. A belövés pillanatában senki nem tartózkodott a lakásban. A „ruszkik” csak rutinból lőttek oda. Papagájuk, a szomszéd szobában maradt, és alighanem ijedtében megőrült, mert a korábban szelíd madár, amikor ismerősként üdvözölni akartam, s benyúltam a kalitka ajtaján, véresre csípte az ujjam, közben dühösen csivogott.

Tovább haladtunk, és az úttesten két galambra lettem figyelmes. Nagy szorgalommal tépdestek valamit a kövezeten. Kíváncsi lettem, mit művelnek? Apám későn szólt, hogy ne menjek közelebb! Egy civil ruhás ember holtteste volt, teljesen laposra mángorolva: felkelő, akit harc közben megöltek a páncélosok, és bele akarták holtában taposni a kövezetbe.

Közel álltam a rosszulléthez, ezért apám nem a Corvin köz irányába terelt tovább, hanem befordultunk a Nap utcába. – Vesztére! – Az utca képe itt sem mutatott mást. A Vajdahunyad utca - Futó utca között haladt a harcok idején egy orosz gépesített járőr. Az első, és utolsó páncélozott csapatszállító autók kerekeiket kilőtték. Kiégett roncsok voltak. (Azóta tanultam, hogy harcokban a katonák ezekben a járművekben felülről teljesen védtelenek a keskeny, házaktól közrefogott utcákban. A személyi állománynak semmi esélye a túlélésre.)
A kocsikban, és mellettük sok orosz katona hevert holtan. Ruhájuk leégett róluk, testük elszenesedve, gyermek méretűre zsugorodva torz tartásban várt az elhantolásra.
A kőbe nyomott magyar emberre gondoltam. Bevallom, semmi szánalmat nem éreztem. Igaz, diadalt sem.

Az egyik harckocsit a sarki üzlethelyiségbe belefúródva láttam. Tornya valamivel az emelet szintje alatt, a löveg csöve nem látszott, teljesen benyomult a helyiségbe. A vasszörny elfoglalta a járdát, és félig az úttestet. Meg kellett kerülni. A hátulsó bebúvó nyílásból félig kilógott egy sisakos, idegen katona. Szeme nyitva maradt. Mintha engem nézett volna.
Feljebb két ágyú állt az úton. A lövegtalpon két magyar katona, és három civil üldögélt egykedvűen. Cigarettáztak. Láthatóan vártak. Talán vontatót, vagy csak vigyáztak a lövegekre?

A Leonardo da Vinci utcánál átmentünk a Práter utcába. A Pap téren sírok voltak, hevenyészett keresztekkel. Az eltemetettek későbbi azonosítása kedvéért, akiknél találtak személyi igazolványt, azokat kinyitva odakötözték a fejfájához. Néhol csak felirat igazította el a hozzátartozókat, keresőket: „Húsz év körüli lány, nadrágban.” – A halmon egy kétkilós kenyér.
Kinek lehetett ellensége a fiatal lány? ...kezében a kenyérrel?

Megrázott a sok élmény, Apám úgy markolta a csuklómat, mintha bilincs lenne rajtam. Száraz szemmel, rögzítettem a látványt. Apám rémülten nézte az átalakulást rajtam. Évekkel később mondta, hogy rettenetesen megbánta, hogy magával vitt. – Lehet, hogy jól gondolta.

Nagybátyám, István és felesége, Annus néni meglepődtek, amikor megláttak.
- Hogy mertetek nekiindulni? Reggel még lőttek. Puska, géppisztoly, még nehéz géppuska hangját is hallottuk – mondták.
Persze örültek nekünk, s főleg az ennivalónak. Huszonnegyedike óta a környék frontország volt, a legkeményebb harcok góca. A házakból kilépni, vásárolni, lehetetlen volt. Gyalogság, rohamtüzérség tett lehetetlenné minden mozgást. A lakosság élelmiszer készletei elfogytak. Ehhez képest felénk, az a pár sorozat – beleértve azt is, ami a fejem felett verte le a vakolatot, – Vidám park-béli céllövészetnek tűnt.

Az idő vészesen rohant, rövidre szabtuk a látogatást. Visszafelé a Kálvin tér felé mentünk. El kellett haladnunk a Kilián laktanya mellett. Ekkor, emlékezetem szerint, még nem omlott le a ma árkádosra kialakított elülső sarok, de a két kapu elé szorosan odatoltak két T 34-t. A Körúton a Corvin közzel ferdén szemben lévő házat a földszinttől a padlásig lerombolták. Valamelyik szinten, talán a harmadik emeleten, a födém csodálatosképpen megmaradt darabján, falhoz lapulva állt egy pianínó. Ma is látom, ha lehunyom a szemem.

A visszaúton kevesebb megrázó élményem volt. Apám gyorsan átadott nővérének, aztán sietett haza.
Távollétünkben éléstárunk jelentősen gazdagodott. Nem sokkal hazaérkezésünk előtt megérkezett M., apám húgának férje. Egy zsákmányolt Pobedát vezetett. A motorházon lepedőre varrott piros kereszt jelezte, hogy sebesülteket, gyógyszert, kötszert szállított a harc napjaiban. Most egy bádog bödön Dán vajat, pár konzervet hozott, meg egy szürke melegítőt nekem. – Bécsből érkezett egy segélyszállítmány. Napokig vesztegelt a határon. A harcok elmúltával, ő ment elébük Hegyeshalomig, és vezette fel őket Budapestre.
Felvette apámat, hazavitte, ’s folytatta útját a Péterfy Sándor utcai kórházig. Itt működött a mentősök, sebesült-szállítók központja.

Nekem pedig még nem ért véget a napom. Részletesen el kellett mondanom a ház lakóinak, hogy utunk során mit láttam, tapasztaltam a város túlsó felén. Túlzások nélkül, saját érzéseim mellőzésével adtam közre a látottakat.
A csúzli-gyártó szomszéd bácsi, később elmondta, hogy ezután nem kiskölyköt látott bennem.
Amíg beszámoltam, a második emeleti G bácsi figyelmesen nézte arcomat, majd odaszólt szomszédjához:
- Látja a fiú szemét? Nem ez a gyerek ment el délelőtt.

Kiszakadtam a gyerek csapatából, és a felnőttek között koravénen tébláboltam, kapocsként a két korosztály között.

 

1956. október 30

A fellélegzés, rendteremtés néhány napja következett. A tanítás még nem kezdődött meg. Ezt megnyugodva hallottam a rádióból.

Az utcánk végében két Csepel teherautó állt meg. Ízes beszédű öreg magyar állt a vezetőfülke nyitott ajtajánál.
- Krumplit hoztunk maguknak. Tudjuk, hogy ínségben vannak.
- Aki tud, fizet, amennyit képes, de ingyért is vihet, akinek nincs miből, fizessen – mondta.
A sarkon kocsma állt. A redőny lehúzva, de a tömegből kivált a házban lakó főnök.
- Söröm sajnos nincs, de készítek forralt bort. Azt se’ köll kifizetni. – állt a nagylelkű viszont ajánlat.

A másik kocsi, általam soha nem látott, óriás, kerek kenyereket hozott. Testes, fejkendős asszony állt a ponyvás teherautó végében. Csak adta le a kenyereket.
Társa, csizmás, mikádós, idősebb férfi, számolatlanul tette el a pénzt. Ha nem kapott pénzt, őt is parolával fizette a nép.
Csak bámészkodni mentem oda. Senki nem küldött, vinni sem akartam semmit. Az asszony szeme rám esett.
- Azt a gyereket engedjék közelebb! – szólt a kocsi körül tülekedőkhöz.
Közelebb tolt valaki a hátam mögött állók közül. A néni egy szép, nagy kenyeret nyújtott felém.
- Köszönöm, nekünk még van kenyerünk – mondtam ki őszintén.
Az asszony szeme bársonyosra vált. Egy pillanatra elbizonytalanodott, de látva arcomat, mosolya szélesebbre nyílt:
- Akkor te kalácsot kapsz, kisfiam – mondta. És a kocsi belsejéből egy piros-barnára sült kaláccsal tért vissza. Talán városon élő rokonának szánhatta…?
- Maradj mindig ilyen nyíltszívű, böcsület lesz abból, ha megnősz – nyújtotta felém.

A kocsi melletti öreg parasztember pedig hatalmas, tenyér-sajgató kézfogásban részesített. Még másnap is éreztem reszelős, agyon dolgozott kezét.

Így tértem vissza kaláccsal, pedig még kenyeret sem akartam vinni.

 

1956. november 1.

Az utcákról lassan eltűntek a felborított villamosok. Pár autóbusz járat is elindult.
Halottak napján a jó öreg huszonnyolcas villamos kivitt a temetőbe. Igaz, a Népszínház utcáig gyalog mentünk, mert a körúti villamos még nem járt.

A jól ismert utakon elértünk nagyapám sírjához. Arra nem emlékszem, hogy virágot, koszorút tudtunk-e vásárolni, de gyertyát vittünk, és pislákolt a hanton.
Kifele tartva odamentünk a bejárattól jobb felé eső, hevenyészett, nagyon friss sírokból álló parcellához, ahol a harcokban elesett magyar hősök feküdtek friss sírhalmok alatt, de sokuk ekkor még a földre fektetett koporsóban várta, hogy felismerje valaki.
A koporsófedeleken leírás: arról, hogy ki fekszik benne.

Megrázott némelyik felirat. „Elesett felkelő. Bal keze, és feje hiányzik.”
Meg ilyenre emlékszem: „Fiatal lány, piros csizmában.”

 

1956. november 2.

Bizakodó a hangulatban éltünk. A Szabad Európa és az Amerika Hangja egyfolytában buzdított, kitartásra hangolta a hallgatókat. – Segítséget ígért.

*

J., apám bátyja, súlyos sebesülése miatt hamarább ért haza testvéreinél a háborúból. Haláláig bicegett, és sípolva vette a levegőt a hajdani páncélos tiszthelyettes. A Dont Nimród páncélvadász harckocsin járta meg, később egy németektől kapott Tigrisen szolgált. Most, pár lépcsőfok megtétele után kiverte a víz homlokát, nyakát. Fél tüdővel lélegzett.

*

Meglátogatott bennünket. Csillogó szemmel ecseteltem a boldog jövőt. Mikor a közvetlen katonai segítséget, és a később felvehető Marshall segélyt említettem, fejemre tette a kezét.
- Aztán felébredsz, és a bilibe lóg a kezed öcsi. Eladott a Nyugat Trianon idején. Eladott Teheránban, Jaltában. Most is el fog adni, ha még nem adott el. Ha az orosz medve nem támad. Talán… talán akkor van remény. Ha a „művelt Nyugatnak” nem kerül semmibe, talán segítenek. De gyanítom: drága segítség lenne az a segedelem.

Sértődötten kivonultam. – Nagybátyámról akkor alkotott véleményem nem ide illő. – Mikor elment, alig köszöntem neki.

Ma is bánom.

 

1956. november 3.

November harmadikán, este 8 órakor, a rádió előtt ültünk. Beszédet mondott a kiszabadított hercegprímás. Nagynénémmel összebújva, hallgattuk.
Pár napig tartott a győzelem érzése.

 

1956. november 4.

November 4-én reggel kezdődött az igazi iszonyat.

A rádióból Nagy Imre beszédére emlékszem, majd Háy Gyula következett:

„Itt a Magyar Írók Szövetsége! A világ minden írójához, tudósához, minden írószövetségéhez, akadémiájához, tudományos egyesüléséhez, a szellemi élet vezetőihez fordulunk segítségért. Kevés az idő! A tényeket ismeritek, nem kell ismertetni. Segítsetek Magyarországon! Segítsetek a magyar népen! Segítsetek a magyar írókon, tudósokon, munkásokon, parasztokon, értelmiségi dolgozókon! Segítsetek! Segítsetek! Segítsetek!”

Úgy végződött: „Segítsetek! Segítsetek! Segítsetek!”
Aztán csak a gyász zenéje. – Végestelenül.

Máig fülemben cseng a segélykérés.
Akik harcra buzdítottak, akik támogatással hitegették a körúton széttaposott felkelőt, és minket, megmaradottakat, nem tettek semmit.

Segítség nem jött. – Sehonnan.

A kapu alatt Cs. bácsival találkoztam. Egyedül voltunk.
- Mennyi benzint vettetek ki a motor tankjából? – kérdezte.
- Csak három üveggel. – feleltem, de meglepődtem a kérdésen. Azt hittem nem tud róla.
- Ideje, hogy kivegyétek a többit is. Barackot adott a fejemre, és visszament lakásukba.

Még négy palack telt meg benzinnel, és divatos cipőm végleg használhatatlanná vált, mert sarkairól, talpáról a benzinbe vándorolt a nyersgumi.
Az üvegek reggelre eltűntek a márványpad alól.

Ekkor már jobban idehallatszott az utcai harcok zaja, mint korábban. Néha megrezdültek az ablakok, és a zárt udvarba időnként érdes, tüzes repeszdarabok hullottak. Súlyosak voltak. Több helyütt szilánkosra sérült az udvar sárga keramit téglaburkolata.
F. bácsi javaslatára leemeltük a külső ablaktáblákat, hogy ha a légnyomás, vagy a behulló szilánkok betörik az üvegeket, legyen mit visszahelyezni, amíg sikerül a kitört üvegtáblát pótolni.
Az öreg mérnök csendes tanácsai megint átsegítették a ház lakóit a megpróbáltatásokon.

*

Most, az életem vége felé, megismerve többek között a közmű, és energia szolgáltatás gondjait, amelyek biztosításával telt az életem, egy dolgot csodálok: mindvégig égett a villany, és víz meg gázszolgáltatás is volt. – Zavartalanul.
Nekünk telefont nem szereltek az otthonunkba, de úgy tudom, az is működött. Még a szemetes kocsi is jött néha a hulladékért.

*

Ekkortól aztán tényleg kóterba zárva éltünk, mi, gyerekek. A kenyérért kimerészkedő szomszédok láttak gyerekkatonákat, maguknál több számmal nagyobb puskákkal az utcán.

A felnőtteknek nem kellett összebeszélni. Egyetlen tekintettel, némán megállapodtak abban, hogy lakat alá kerüljünk! Egymáshoz átmehettünk. Nálunk például esténként diafilm vetítések, rögtönzött bábszínház előadások voltak. Egy-egy adag tea készült, olcsó pogácsa sült a vetítő-gépésznek, bábművészeknek, nézőknek egyaránt.

A kapunk, azonban mindvégig nyitva maradt.
Nap közben a földszinti gyerekeket a kapualjig kísérte a „rabtartója”, vagy szomszédja, de kilógni lehetetlen volt. Ezt beláttuk, ebbe beletörődtünk.

 

Később...

Az egyenlőtlen harc tovább tartott, mint ameddig a sok tudós-tojás ma hirdeti.

Valamikor, Mikulás és Karácsony között a pincelejárat közelében feltűnt egy egészen kicsi, cirmos macskakölyök. A segélycsomagból származó, tejporból kotyvasztott tejszerűséget elfogadta tőlünk. Pici mancsával belelépett a tálkába, fellefetyelte, apró, piros nyelvecskéje kivillant szájából. A vadóc kis jószág nem engedte megfogni magát, pedig nagyon szerettük volna megsimogatni. Esetlen, kölyök-mozgásával visszaugrott a sötét folyosóra a mosókonyha felé.
Itt, egy rozoga ajtó elzárta a „lichthof”-ot a ház többi részétől, mégis eltűnt. Ezt a világítóudvart a földszinten fal rekesztette el az utca következő házának világítóudvarától, meg a párhuzamos utca velünk határos épületétől.
Fölmásztunk egy ócska bútordarabra. Kapaszkodtunk, kapaszkodtunk a fal tetejébe, néztünk át.
Mindkét ház ide nyíló mellékhelyiségeinek ablakai láthatóak lettek, de a kismacska nem. Eltűnt. Nem leltük meg. Dolga végezetlenül tértünk vissza az udvarba, azt hittük, a macska kalandot lezártuk.
Nem így lett!

Talán egy óra telhetett el. Macska-kalandunkat már elfeledtük. Szobánkban Arany János Bajusz c. diafilmjét vetítettük. Három házbéli gyerekből állt a közönség, amikor csizma csattogása verete fel a ház csendjét.

A váratlan látogatók olyan képet nyújtottak, mintha az ismert keleti meséből, a mi egyik diafilmünkből lépett volna elő a Negyven rabló. Egyiknek barna katonanadrágja volt, másikjuk valami vastagabb posztó nadrágot tűrt a bakancsába. Némelyikük tányérsapkát viselt fegyvernemi szalag nélkül, néhányuk fejét micisapka fedte. A „legszebbnek” tartottuk, akinek széles karimájú sötét kalap díszelgett a fején. Vatta kabátját széles bőrövvel szorította össze. Egyforma, korábban az építő munkásokon látható pufajka lötyögött mindannyiukon. Bátorságuk jeléül dobtáras géppisztolyt szegeztek az ajtókra, ablakokra. Egyedül a régebben is ismert, jóindulatú rendőrt láttuk „szabályos” egyenruhában. Kelletlennek látszott a jeles társaságban. Nem is jött előre, csak amikor valamelyik sajátos külsejű fegyveres fölszólította.

A mindenki által ismert rendőr a mi ajtónkon kopogott.
- Ne simogassa azt az ajtót! Dörömböljön keményebben! – buzdította az egyik durva vonású a különítmény végéről.
Nagynéném, aki valamikor irgalmas rendi apáca volt, nem épp az ijedős vászoncselédek fajtájába tartozott. Nagyapám halálát követően lépett ki rendjéből, hogy kiskorú öccseinek, húgainak gyámja legyen.
- Jó estét Béla! – köszöntötte a rendőrt, akit névről ismert.
- Maguk mit akarnak itt? – szólt a hőslelkű vitézekre.
Egyik kezét csípőre téve, másikban élesre töltött fakanállal állt szemben a davajgitárokkal.

Azok habogtak valamit holmi bujkáló ellenforradalmárokról, akikről értesítést kaptak a szomszéd házból.
Néném a rendőrt és a pufajkások közül egyet beengedett a lakásba, de géppisztolyát nemes egyszerűséggel a konyhában letétette. Az szeppenten engedelmeskedett. A szobában mi négyen, gyerekek, tágra nyílt szemmel fogadtuk a bácsikat. (Közben a vetítő vezetékét kihúztam a dugaszolóból, mert ezek a régi filmek még celluloid alapra voltak fényképezve, és könnyen lángra kaptak.)

Hátra, a világítóudvarhoz azután már nem is mentek, csak a rendőrt küldték.
Beletörődtek, hogy kihívásuk vaklárma.

Pár nappal később a rendőr az utcán keresetlen szavakkal beszélgetett el a bejelentővel.
A szomszéd ház lakójának feljelentői múltja a város ostromának idejére nyúlt vissza. Az asszony az elhurcoltak és elmenekültek lakásait előbb kifosztotta, aztán jelentette az „ismeretlen tettes” okozta cselekményt. Rábizonyítani nem lehetett, mert rokonai addigra „elmenekítették” lakásából a lopott képeket, szőnyegeket, kisebb bútorokat.
Az egyik táborból visszatért szomszéd azonban felismerte nála pár holmiját.

A mi házunkban feljelentgető nem lakott. Ha kérdezősködő idegen jött, a lakók hallgattak. Nálunk baja nem esett senkinek.

A külső kerületekben, elszigetelten még a városban is fel-fellángolt az ellenállás tüze. A Nádor utcában a Belügy Klubházából távozó magasrangú ÁVH-s tisztet decemberben lőtte agyon a nyílt utcán valaki. Soha nem került elő tudtommal az igazi elkövető.

 

 

Hírek szóltak arról, hogy a nyugati határ nyitva.
A házban az egyik családhoz nagy teherautó jött. Felpakolták a motyójukat. Azt mondták, hogy lakást cseréltek.

Mindannyian tudtuk, hogy elhagyják az országot.

 

1957. január

Az élet egyre inkább visszatért szokott medrébe, bár a belövések okozta sebek még évek múltán is mutatták a zord időket. A régiek sötétebbek voltak, belepte az évek pora, az újak még világosak.
Mikor iskolába mentem, vagy onnan hazafelé tartottam, olykor felnéztem a kapu mellett arra, négy lyukra, amit a tankból kiemelkedő katona nekem szánt.

Az utcákon, kapualjakban gyakran botlottam röpcédulákba. A letiport forradalmat éltették, a harc márciusi folytatására buzdítottak.
Egy napon megláttam az épp megnyílt papírbolt kirakatában egy „gyermek kézi nyomdát.” Pár hétig nem vettem tízórait az iskolában a pedellus bácsitól. Ennyi idő alatt összegyűlt a nyomda ára. – Megvásároltam.

Szenespincénk valamikor a megszüntetett Ipartestület nyomtatvány raktára lehetett. Rengeteg cégjelzéses papírlapot örököltünk. Ha levágtam a papírok fejlécét, üres lapokhoz jutottam. Igaz, hogy megsárgult, vízjeles ívek voltak, és vissza lehetett volna nyomozni a származásukat, de erre nem is gondoltam, és nem gondoltam a következményekre sem.
Indigóm is lett. A ceruzát kellő erővel nyomva egyszerre több lapra kerültek primitív rajzaim: kövezeten fekvő, vérző testek. A nyomdával, pedig a következő szöveget pecsételtem rá:
„Magyarország! Ne feledd halottaidat, mint vádlók élnek ők!”
A mondat eredetijét egy osztrák tiszt fogalmazta német nyelven. „Pannonia! Vergiss Deine Todten Nicht, Als Kläger Leben Sie!”Az aradi tizenhárom vértanú névbetűiből rakta össze.

Eleinte, a cédulákat iskola után a Lánchídon átmenve, a Halászbástyáról dobáltam széjjel.
Egy jóindulatú, arra járó ember tanácsára később, csak úgy letettem itt-ott, aztán sietve távoztam. A röplapokat helyettem a légáramlás terjesztette. Más alkalommal este, az uszodából – edzésről jövet – a villamos lépcsőjére raktam a cédulákat. A megindult jármű szele a lapokat szépen terítette, amíg az utolsó is el nem röpült.
Nem buktam le, ezért lassan „elszemtelenedtem”.

A konyhánk bejárati ajtaja megrepedt. Kértem nénémet, hogy hozzon enyvet, majd megragasztom.
A hozott barna kulimász mintha nem enyv-szagot árasztott volna. Nem fogtam gyanút. Kiürült konzerves dobozba kapartam át.

Másnap, fényes nappal, a forgalmas Bajcsy Zsilinszky úton próbáltam fákra, falakra ragasztani a műveimet. Egyszer csak egy kéz ragadta meg hátulról a galléromat.
Megfordultam. Véreres szemű, télikabátos, kucsmás ember markolta a ruhámat.
Szitkozódott, mocskos ellenforradalmár kölyöknek nevezett, és vonszolni kezdett. Önkéntelenül kabátjára löttyintettem a ragasztót. Az folyt aztán a nadrágjára, szép, sárga bőrcipőjére.
Hökkenten elengedett, és én, mint a nyúl elrohantam. Beugrottam a Bajcsy Zsilinszky út – Kálmán utca sarkán álló ház nyitott kapuján. Egy osztálytársam D. P. lakott ott. Megfordultam párszor náluk. Tudtam, hogy a háznak a Kálmán utca felől is van kijárata. Felszaladtam a második emeletre, és ott a falhoz lapulva osontam a másik lépcsőház felé. Kikukkantva láttam üldözőmet az udvaron figyelni felfelé. Már feljebb keresett, mint ahol voltam. Sikerült kereket oldanom. A dobozt, ecsetet, maradék röpcédulát a Vadász utcában leraktam, és a vásárcsarnokban a tömeg közé vegyülve menekültem a Hold-, akkor Rosenberg házaspár utcán az Örökmécses felé.

Az otthon lévő, maradék ragasztóról kiderült, hogy nem is enyv, hanem kenőszappan. A fákról, falakról leperegtek a kockázatos művelettel feltapasztott cédulák, és a repedt ajtót sem lehetett megjavítani.
Több röpcédulát nem készítettem, és azt a kabátot sem viseltem, amelyben a derék pufajkás felismerhetett volna.

Itt végződnek az én ’56-os „saját” élményeim.
Sok hatás ért még ezután is, de azokat már másoktól hallottam, tanultam.

*

A megszállók által a hatalomba visszaemelt kormányzat, egyre vadabbul lovallta magát a bosszúállásba. Családunk szempontjából legfontosabb különbség az, hogy most nem keresztapámat vitték el, hanem legkedvesebb, Veszprémben élő nagybátyámért érkezett az „éjszakai járat.” A Brusznyai per kapcsán hurcolták meg. Az 1957. tavaszától novemberéig tartó vizsgálati fogság ideje alatt bármi lehetett volna a sorsa. A per során eleinte őt szerepeltették a műfajban nélkülözhetetlen, „volt horthysta tiszt”-ként.

Jelenlétében tárgyalt ugyanis 1956. november 2-án a HM-ben Kána Lőrinc vezérőrnagy és Dr. Brusznyai Árpád a város nemzetőrségének felfegyverzéséről. Ugyanekkor, a később kivégzett tudós-tanár, a nemzetőrség élére megfelelő parancsnokot kért. Célja Budapest nyugalmának biztosítása volt. Nagybátyámat később a volt horthysta tiszt minősítésből tanúvá „fokozták le”, és így egyszer csak lefogyva, meggyötörve becsengethetett lakásunk ajtaján.

Iskolánkban is újra indult a tanítás. Néhány tanárt hiába kerestünk. Külföldre menekült egyik korábbi tanító nénink is. A rossznyelvek szerint férje, aki olykor kék parolis egyenruhájában látogatott be a tanintézménybe, jobbnak látta az ingó talajt szilárdabbra cserélni.
Hasonlóan tettek a hatóságoknak jelentgetők is. Őket persze a „régi-új” hatalomnak pótolnia kellett.
Ezekben a hónapokban megszűnt a kötelező orosz nyelvoktatás. Szabadon lehetett választani az orosz, a német, vagy angol nyelv tanulását. Természetesen, én is más nyelv – a német órákon való részvétel – mellett döntöttem. Ez a lehetőség, még abban, a tanévben megszűnt. Újra oroszul kellett tanulnunk.

*

A forradalom előtt két orosz tanár dolgozott iskolánkban.
Egyikük valamikor Magyarország moszkvai kereskedelmi attaséja volt. A kopaszodó, a legviharosabb tanórát, zűrzavart is békésen lecsendesíteni képes Szatler tanár úrral később a gimnázium esti tagozatos hallgatójaként találkoztam.
Minket nem ő, hanem a két méteres, szálfa termetű Némethy tanár úr próbált a közutált nyelvre tanítani. Ő ugyancsak nagy idők tanúja: országgyűlési képviselő, a Trianon utáni Magyar Királyság küldöttségének oroszul tudó tagja akkor, amikor 1941-ben a Szovjetunió visszaszolgáltatott 56 db zászlót, melyet az orosz cári hadak az 1848-as szabadságharcban zsákmányoltak.
A két volt diplomata-tanár, több-kevesebb eredménnyel igyekezet kurucos elutasító fejünkbe tömködni az orosz nyelvet. A „vonalas” nyelvkönyv sokszor az osztálynapló mellett hevert, mert ők inkább a Tatjána levelét olvasták, írták a táblára, és adták fel leckeként. Tőlük tudtunk Lermontovról, teljes nevén: ?????? ??????? ?????????. Neki köszönhetően tudom máig leírni.

*

1957. tavaszán mindkét addigi tanárunkat eltávolították.
Jött egy új orosz tanár. Középtermetű, bikanyakú, vaskos felépítésű ember lépett a terembe. Ránk, akik nyugati nyelvet választottunk, az ő óráin rossz világ várt. Kereste az indokot, amivel belénk köthetett.
Engem, jobb ok híján, egy hibás ragozás miatt szakszerű, alapos verésben részesített. Ütött, rúgott, ahol ért! A padlóra zuhantam, ekkor meg is taposott. Az iskolaorvosnál kötöttem ki. Másnap, az orvossal, és nevelő anyámmal együtt mentünk az igazgatói irodába. A bepanaszolt emberről kiderült, hogy a feloszlatott ÁVH egyik kihallgató tisztje.

Amiket leírtam azok saját, megélt tapasztalataim: tizenkét nap emlékezetemből kitörölhetetlen eseményei, következményei, hatvannyolc évem felejthetetlen tizenkét napja, és a későbbi, életemet meghatározó tények. – Helytállok értük.

‘Probably the nation  which is most difficult to govern is the Hungarians,” says the man who governs them. It is late on an unseasonably warm Friday in September. Sunlight is slanting through the windows of Prime Minister Viktor Orbán’s office, which looks onto the Danube from the ...

Utóirat:

A napokban egy fiatalember, akinek saját tapasztalata ezekről a napokról nem lehet, mert életkora szerint még szülei is később születtek, szúrós szemekkel, megfellebbezhetetlen véleményét suhogtatta a képernyőről, azt hogy: „48-ban sem volt egység, 56-ban sem. De volt valami kompromisszum a haza oldalán állók között.” Tiszteltetem az illetőt, de nem tudom, honnan tudja ilyen határozottan.
Az a régi, belvárosi ház az akkori társadalomnak egy kismintája. Mindenki, mindenkiről mindent tudott. Mégis, házunkból senkit nem vitt el a rabszállító kocsi.
Kiegyeznék ma is az akkori társadalomnak a lelki tartásával, egységével.
Ámen.
az oldal tetejére Impresszum | Hirdetési árak | © Magyar Krónika Rt.