„Te úgy adj alamizsnát....  

2012. december 6.

Bodor Miklós

„Te úgy adj alamizsnát, hogy ne tudja a bal kezed, mit cselekszik a jobb, hogy alamizsnád rejtve maradjon. Atyád, aki rejtekben is lát, megfizet neked.”
Máté 6, 3-4

A korábbi évek nyüzsgő forgatagához képest néptelen a piac. Minden sátor nyitva van, és mindegyik nyálcsordító finomságokkal csalogatja a vásárlókat.
Az emberek, akik azelőtt a pirosabb paradicsomot, a hersegő, kemény, frissességet ígérő paprikákat, a legszebb sárga és fehérrépát, zöldebb, keményebb káposztát gusztálták, ma előbb az árcédulákat nézik és azután a terméket. – Mi tagadás, én is!
Korábban – már ha egyáltalán a piacra vezetett az utam – pár perc alatt megtöltöttem szatyromat, ’s futás a kocsihoz, hogy haza vigyen. Ma a kocsi jól elvan „álltában,” én pedig gyalogszerrel megyek, és előbb az árakat nézve körüljárom a bódék közötti sikátorokat.
Ebbéli tevékenységem közben figyelek fel egy idős emberre. Látásból ismerem, vasárnaponként ugyanarra a szentmisére járunk, az ország legutoljára épült – talán ezért legkiforrottabb – szecessziós templomába. Ruhája tiszta, rendes, de elhordottnak tűnik. Látszik rajta a hajdani jólét. Az is látszik, hogy az a jólét mára múlté.
Ő is meglát, elmosolyodik. Gyorsan köszönök neki, mert úgy vélem, idősebb nálam, s együtt járjuk tovább utunkat ártáblától-ártábláig. Ahol már látott cserkelni a kofa, ott harsányan ránk köszön:
- Tessék venni tőlem, máshol se’ olcsóbb! – mondja túl hangosan, fülünket sértően. Csak azért is továbblépünk, és a szomszédos árudánál hagyjuk a zöldfélék árát.
A tojásos bódénál az asszony megkérdi:
- Csak ennyit?
- Advent ideje, böjt van. – feleli útitársam.
Böjt van! Bizony böjt. Valóságosan is, meg átvitt értelemben is – gondolom magamban.
Elválunk. - Az öregúr krumplit, savanyú káposztát is akar venni, én, pedig hal beszerzésére indulok a csarnok irányába.
Mire sorra kerülök, eszembe jut, hogy a hét végén vidékre megyek. Karácsonyvárás, advent elsővasárnapja lesz. A börzsönyi kis faluban felemelőbb az ünnep, mint itt, a szokásait mindinkább elhagyó fővárosban. Kis házam gázzal működő hűtőgépe tavaly gyógyíthatatlanul megbetegedett, meg kellett válni tőle. Szalonnát, sajtot, füstöltkolbászt kellene vinni, mert más – olcsóbb – húsféle megromolhat.
Beállok a megfelelő sorba hát, és előttem „kettővel” újdonsült ismerősömet pillantom meg. Kér pár szelet párizsit, csirke szárnyakat nézeget, de aztán tárcájába kukkant, és nem kéri.
Sorra kerülve gyorsan elhadarom, mit akarok, és félszemmel az öregembert nézem.
- Jól van! – biccentek, a savanyúságos üzlethez tart. Ott is várakozik pár ember. Mögéjük áll.
Gyors elhatározással két csirkecombot is kérek. Fizetek, és oldalvást, mint a menyhal az Ipolyban az öreg mögé sündörgök. Úgy teszek, mint aki a sor mellett állva tépelődik: mit vegyen, mit ne vegyen?
Mikor a mérleget figyeli, gyors mozdulattal kosarába csúsztatom a két csibecombot. Olyan a mozdulat, hogy a mögötte álló azt hiszi, együtt vagyunk és nem sejti a valódi helyzetet, aztán lassú léptekkel veszem az irányt a buszmegálló felé.

Jó érzés tölt el. A sikerült jótett érzése. Úgy érzem, a tél eleji Nap melegéből most több sugárzik rám. Nem is biztos, hogy a földünket éltető csillag melege ömlik rám.