In memoriam – Lengyel Alfonz,
a napnyugati keresztes lovag

2016. februar 20.

Kabdebó Lóránt

A nyolcvanas évek elején a Londonban emigrációban élő Cs. Szabó László, az irodalomtörténet „Cs”-je a párizsi Irodalmi Újságban nagy terjedelmű cikkben méltatta az akkor még egyszemélyes Szabó Lőrinc kutatás eredményeit, és javasolta, hogy a „nyugati világ főhajtásaként” nekem ítéljék oda a hollandiai Mikes Kelemen Kör az évi emlékplakettjét. Amelyet ezt követően a határon átcsempészve tudtak csak hozzám eljuttatni. A rendszerváltást követően ennek valahányadik évfordulójára meghívtak a kör tanulmányi napjaira az elmaradt előadást is megtartani. A társelőadók között én a nagy jogtudós, Herczegh Géza Gábor előadásán sugárzó Németh László-i szellemiséget éreztem legközelebb magamhoz, velem utazó feleségem pedig felfigyelt egy kalandos sorsú, valaha Miskolcon érettségizett amerikai művészettörténész professzorra, és kötött vele életre szóló barátságot. A „kontroverzál személyiségű”, Floridában nyugdíjas éveit töltő professzor az internet segítségével mindmostanáig, 95. életévében bekövetkezett haláláig mindennapos vendége lett éjszakáinknak. A levelezésbe interjú-szövegek szövődtek, és ebből egy napnyugatra szakadt keresztes lovag csodálatos élettörténete kívánkozott végül a bibliai ráhallást sugárzó, Szőlővessződségeim címen megjelent, és pillanatok alatt elfogyott könyvbe, mely végre szülőhazájában is közismertté tette Lengyel Alfonz nevét.
Amíg Dobos Marianne alakítgatta, formálta a kötetet, én csak ámuldozni tudtam, Lengyel milyen kalandos úton védte hazáját a második világháború idején ludovikás katonatisztként, majd szolgálta bölcsészként a magyar népi kultúra megőrzését a háború utáni minisztériumban, míg mindennek véget nem vetett hat éves internáltsága majd börtönévei. De túl ezen, a forradalom után menekültként hogyan küzdötte fel magát világismertségű régészprofesszorrá, miként lett Reagen elnök Kína-szakértőjévé, és érte el, hogy már életében emléktáblát kapjon annak a kínai egyetemnek a falán, ahová visszatelepítette a szakszerű régészetet.
Nem hinném ezeket a meséket, ha segítségemre nem jött volna az internet kontrollja: a feleségem leírta adatokat hitetlenségem tárgyi tényekkel ellenőrizte. Itthoni történetét pedig a Hadtörténeti Múzeum archívumában fellelt dokumentumok bizonyíthatják. Fejet hajtottam új ismerősünk előtt, aki jóval túl nyolcvanadik életévén, hazalátogatva valahai gimnáziumában órákon keresztül le tudta kötni diákhallgatói figyelmét is. Beszélgetésük fele idejében beszélgetőtársa szünetet tartott, megjegyezve, aki akar, el is távozhat közben. Senki nem mozdult. Végighallgatta mind csillogó-figyelmes szemekkel a történetek második fordulóját is. Harmadikat is hozzácsatolva: kérdések özönét és a nagyszámú dedikálást.
Lengyel Alfonz gimnáziumi éveit a miskolci minorita rendház fiúkollégiumában töltötte, katolikus vallásossága itt kötődött a templom- és iskola alapító Kelemen Didák szentté avatása iránt épp akkoriban megújuló törekvésekkel. Annyira beleívódott ennek szelleme, hogy amikor századparancsnokként a solti hídfő védelmében súlyosan megsebesült, és a veszprémi hadikórházban, a helybéli püspök, Mindszenty József már feladta neki – akkor még úgy nevezték – az utolsó kenet szentségét, Kelemen Didákhoz kezdett imádkozni. Minderről – a szerinte csodának minősíthető eseményről – élete végén Amerikában, Sarasota püspökének vallomást is tett, elősegítendő az utóbbi időben ismét megújuló szentté avatási eljárást. Tárgyi tanúságul hívta a számára repülőtéri kellemetlenségeket okozó szilánkmaradvány röntgenfelvételét, amelyet azon a bizonyos éjszakán – reggelre úgyis meghal! nem operáltak ki.
A háború után, hadifogságból hazatérve, elvégezte a miskolci jogakadémiát, és Mindszenty hercegprímás javaslatára ekkor már a kultuszminisztériumban a falumúzeumok ügyét szervezte. „A miniszterhez való bemutatkozásra menve az ajtó előtt láttam kidobva azt a Mária a gyermekével közel életnagyságú szobrot, amiből a Zsolnay gyár csak egyet készített Gróf Klebelsberg Kunó, az akkori vallás- és közoktatásügyi miniszter részére. A miniszter személyi titkárnőjétől, Radnóti Miklós özvegyétől kérdeztem, hogy elvihetem-e a szobrot az irodámba. Azonnal megengedte, nehogy a szemétbe hajítsák. Egyik reggel belépve az irodámba, láttam, hogy a szobor darabokra törve a földön fekszik. Dühömben káromkodtam a sztálinista magyar kommunistákra, akik még szemét módon minket Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumnak neveznek, hogy a nyugatiakat megtévesszék, de még látni sem bírnak egy keresztény szobrot. Engem még az év november 5-ikén az ÁVO letartóztatott. Azt állították, hogy azért szerveztem a falumúzeumokat, hogy annak leple alatt a bárók, grófok, mágnások és gazdag zsidók vagyonát együtt tartva megmentsem, a kommunizmus bukását várva, hogy akkor azokat a népnyúzóknak visszaadhassam.”
A forradalom után, bár nagy nehézségek árán, kijutott az Egyesült Államokba, de a hazai diplomáival, angol nyelvtudás nélkül, ott nem tudott mit kezdeni. Harmincöt éves kor feletti menekültek ösztöndíjat nem kaptak. Nem adta fel. Dolgozott. Sírásóként, takarítóként vécépucolással, végül egy ház kifestésével, de megszerezte a pénzt, hogy Párizsba utazhasson, a Sorbonne-ra visszatérhessen, és Chastel-nél doktorálhasson.
Karthágó ásatásainál már vezető régészként volt jelen. A romok között az emberiség történelmén gondolkodott. Hogyan vesztették el országok önállóságukat, hogyan kerültek idegen hatalmak rabságába. Végiggondolta hazánk történeti tragédiáit. A hazáét, amelyet mégsem tudtak úgy elpusztítani, mint a rómaiak a karthágóiakat. Miközben ott elmélkedett, megpillantott és megszólított egy nőt, nem fél-e egyedül a sötét éjszakában? A hölgy büszkén mondta: egy berber semmitől sem fél, és az elpusztított Magreb Királyságukról kezdett mesélni. Történetét a Magyar Királyság sorsával viszonozta, melyből Népi Demokrácia lett. Így társalogtak reggelig.
„Néhány nap múlva megjelent a tuniszi francia nyelvű kormánylap első oldalán egy cikk, melynek a címe az volt: Jenki a Dunavölgyéből. A cikkben éreztem, hogy a Karthágó romjai feletti beszélgetésünk legalább úgy megérintette az újságírónő lelkét, mint ahogyan az enyémet. Egy berber nő és egy magyar férfi lelkileg fonódtak össze a filozófia, az emberszeretet és a múlt tanulságaiból való jövőformálás lelkes gondolataiban. Ahogy a munkám megengedte, bementem a szerkesztőségbe és megköszöntem szép írását. Azt mondta, hogy másnap lesz a folytatása, de nem kell megköszönnöm, mert akkor neki is meg kell köszönnie, hogy beszélgettünk. Olyan érzéseket váltottam ki benne, amelyeket a férje halála óta nem érzett.”
Ettől kezdve minden beszélgetésen felvetődött a kérdés: talált-e sót a romok között. Számára Karthágó mégis beteljesületlen szerelmet hozott. El kellett szakadnia muszlim vallású özvegy újságírónő társalkodó-barátjától, mert mindkettejüket életveszélyesen megfenyegették.
Utóbb maga Reagen elnök kért meg számára a kínai államelnöktől feleségül egy professzorasszonyt, mert az akkori törvények politikailag nem engedélyezték volna ezt a házasságot sem. Így kései éveiig vissza-visszajárt a kínai egyetemre is, féléves egyetemi kurzusokat tartani. Az utóbbi évben, amikor Lengyel Alfonz már nem tudott „átutazni”, felesége költözött át hozzá Floridába.