Bűnök és értékek

2015.május 10.

 Surján László

A múlt hibáiért ma kell a felelősséget vállalnunk. Nem üres szavakat jelent ez, nem a múltbeli történések kívül állóként való elítélését, a nem is mi, hanem ők tették önfelmentését. Valódi bűnbánatra van szükség, ami mérhetetlenül felette áll a vakon handabandázásnak. Ráadásul egész ezer éves történelmünk arról szól, hogy a nagy bukásokat megújulás és felemelkedés követi. A trianoni bukást követő felemelkedés az első száz év tévútjait követően a ma élők munkájára vár.

 Amikor Makkai Sándor a múlt megszépítése helyett annak reális szemléletét, a hibákkal való szembenézést sürgeti, az azokért való felelősségvállalásra is ösztönöz. „Vállalni kell a felelősséget a múltért! Vállalni, éppen azért, mert látjuk és tudjuk, hogy az a múlt hová juttatott. Mint a magunk bűnét, kell vállalnunk, épen azért, hogy levezekelhessük, hogy megbánhassuk és hogy újra többé soha el ne követhessük. Könnyebb volna ugyan szembe állni azzal a múlttal, talán megtagadni vele a közösséget, kikiáltani, hogy bűnei nem a mi bűneink, hogy mi nem vagyunk felelősök érte, hogy elítéljük és kárhoztatjuk, mint ártatlan áldozatai. Ez volna a világon a legnagyobb gyávaság, a legszégyenletesebb árulás és a legalávalóbb hazugság. A felelősség vállalása, a bűnbánat és a vezeklés a legnagyobb tett, amellyel egy nemzet a maga élethez való jogát és életrevalóságát megbizonyíthatja. A bűnbánat nem szégyene egy nemzetnek, hanem dicsősége és hatalma, ha igazán szégyelli és bánja a bűneit. A felelősség súlya alatt álló, bűnbánó nemzet mérhetetlenül felette áll az igazának és dicsőségének, kiválóságának és erényeinek mámorában vakon hadonászó nemzeteknek.”

Makkai Sándor reformtus püspök a hazai reformátusság kiemelkedő alakja volt, emlékét ma is tisztelik, nevét iskola is viseli, hazaszeretetét, izzó magyarságát józan ember kétségbe nem vonhatja. A nemzeti önismeret és önvizsgálat ügyében kifejtett álláspontja azonban m is megakad sokak torkán. Egy honlapon, amelyet nem kívánok reklámozni, a következő képpel találkoztam:

 Noha Tisza István sok szempontból megérdemli tiszteletünket, a nemzetiségekkel való viszony ügyében ő se tudta átlépni saját korlátait. Ma is rendre találkozunk azokkal az emberekkel, akik a Makkai kifejezésével vakon hadonászóknak tekinthetünk.

A gondolkodásunk megváltoztatása mellett érvelő Magunk Revíziója című írásában Makkai nem olyan hibákat sorol fel, mint például Esterházy Lujza, aki belemegy a részletekbe. Többek között elítéli Kossuthnak a szabadságharc előtti merev álláspontját, ami miatt 1848 májusában tárgyalni sem volt hajlandó a liptószentmiklósi határozatokról. A részletekbe menő elemzés helyett Makkai egy nagyívű freskót fest elénk.

 Ezen a képen minden arányos, kiegyensúlyozott.

 Augsburg, Muhi, Mohács, Majtény, megsemmisítésnek látszó katasztrófák színhelyei az egyik oldalon. Velük szemben jön a felsorolás: „Szent István, IV. Béla, Bethlen Gábor, Széchenyi István, a nemzet megújuló életét jelentő nemzeti hősök a másik oldalon”.Egyrészt adottság a a bűn, mondja, „mely le nem tagadható, el nem hazudható és el nem kendőzhető, melynek következményeit vállalni és szenvedni kell”. Másrészt „a bűn felett is diadalmas realitás a szellem értéke, mely a vezeklés tüzén át, soha meg nem alkudva, manifesztálja a maga hatalmát és győzhetetlen életerejét”.

Nehéz feladatot vállalt Makkai, amikor úgy próbálta a magára maradt romániai magyarságot egy valóságnak megfelelő történelemszemléletre rávenni, hogy közben felemelje, s a reményvesztettség helyett cselekvőképessé tegye. Erre csak egy példa. A kalandozásokat lezáró augsburgi ítéletre Szent István műve felel. Az államot és kultúrát teremtő munka alkotó erejét szegzi a halál ellen. Nyilván nem ok nélkül emeli ki, hogy a szervező és építő munka a magyar lélek vonásává, képességévé, elemévé lesz. Épp erre akarja rávenni Erdély maroknyi magyarságát: kezdjen önszerveződő építő munkába.

Nem ez a dolgunk ma is?

Ha Trianont is besoroljuk a nagy bukások sorába, akkor talán elkeserítő, hogy a felemelkedésnek ma még csak halvány körvonalai látszanak. A minden korábbinál nagyobb traumát követően tévutakon jártunk: terület visszaszerzéssel próbálkoztunk, majd a nemzet elleni legnagyobb bűnök egyikét, az elfelejtést próbálták a proletár internacionalizmus nevében ránk kényszeríteni. Most a magyar nemzet határmódosítás nélküli újraegyesítésének korszakát éljük, amelyhez a megbékélés folyamatának kell csatlakoznia. Augsburg után öt évtizedet kellett Szent Istvánra várni, ám első szent királyunk műve a maga teljességében talán csak Szent László alatt szilárdult meg, aki a nagy csatavesztés után 122 évvel lépett trónra. Történelmi léptékkel mérve tehát nem nagy a késés, de a határon túli magyarság rohamos fogyása miatt jövőnk elleni vétség minden felesleges belső pártcsatározás. Ideje lenne észhez térnünk.