Feledni minden hitszegést

Ugron Gábor, Erdély királyi biztosa 1918 májusában a Bukaresti Magyar Hírlap-ban arra emlékeztetett, hogy a román nyelvű lapok nálunk még a háború alatt is megjelenhettek.
A Bukaresti Magyar Hírlap első számáról, az Ó-Romániában élő magyarok útkereséséről van szó. A cikket Makkai Béla   Határon túli magyar sajtó – Trianon előtt című műve ismerteti. (Médiatudományi Intézet 2016) Itt olvassuk: Ugron „utalva arra, hogy a románok 1916 nyarán hátba támadták a szövetséges Monarchiát, kiadta a békülékeny jelszót: el kell feledni minden hitszegést. De önérzetesen hozzátette: ’Feledni valója csak a magyar nemzetnek van’.  … A békülésnek természetesen az új határok zokszó nélküli elfogadását is előfeltételnek tekintette, abban a konok meggyőződésben, hogy a román van reá utalva a magyar barátságra.”

Hogy 1918-ban Erdély királyi biztosa nem sejtette, hogy hol is húzódik majd az új határ, azt ne vegyük zokon. Ami történt, az józan ésszel elképzelhetetlen volt. Miért tételezte fel Ugron, hogy a román jobban rá van utalva a magyarra, mint fordítva? Ez annak a közvélekedésnek része volt, ami a kor magyar vezetését jellemezte, és aminek volt szerepe abban is, hogy Trianon miként végződött.

A mi szempontunkból Ugron cikknek azzal a kitételével érdemes foglalkozni, hogy feledni valója csak a magyar nemzetnek van. Mai szóhasználatunknak talán jobban megfelel, hogy a feledni valót a megbocsátani szóval helyettesítjük. A román és a magyar állam kapcsolatában talán még igaz is ez a kijelentés, de a románok és magyarok összességére gondolva sajnos biztosan téves, és még államközi kapcsolatok terén sem szerencsés.
Zavaros időkben nehéz tisztán látni, nem is hoznám szóba ezt a cikket, ha nem lenne nagyon elterjedt ma is az a vélekedés, hogy mi vagyunk a sértett fél (ami igaz), mi magunk nem vétettünk mások ellen (ami nem igaz). Látjuk, száz éve él velünk ez a gondolat. Nem jó kiindulópont ahhoz, hogy a már száz éve is remélt megbékélést valaha is elérjük.
ifj. Ugron Gábor kiváló ember lehetett. Bujdosnia kellett a vörös terror alatt, megtapasztalta a Gestapo vendégszeretetét, majd a Rákosi féle kitelepítést is. 1960-ban halt meg, Bakonybélben. 1995-ben lelt végső nyughelyet a Székely Kálváriánál lévő családi sírboltban.