„Ne ragadjunk le mellékes kérdéseknél, hanem teljes erőnkkel sürgető küldetésünknek szenteljük magunkat!” Ferenc pápa 2017. május 27-én mondta a fentieket. Alaposan megfontolva ezt a figyelmeztetést, úgy vélem, hogy sürgető küldetésünk egyik eleme közgondolkodásunk formálása és véleményeink megalapozottságára való törekvés.
Napjaink Európájában azok, akik a jövőt egy nemzetfeletti, nemzetnélküli Európára akarják építeni élesen összecsapnak azokkal, akik a nemzetek összefogására támaszkodnának. Ha a vita mai megfogalmazású is, valójában elég régi, hiszen Széchenyi már a Hitelben is így ír: „Az egész ember nem nemzetekre, nemzetségekre házastársakra ágazik: S éppen az, ami lélektelen testekben vonzerő, elutasítás, az a nemzetekben a hon szeretete és védelme. … Lelki romlottság jele, hol a természet ezen szent törvényei ki vannak már törölve. Mint a kiégő üstökös, … úgy bolyong cél és törvény nélkül a hazátlan.”
A mellékes kérdéseknél való leragadás volna ítélkezni az egyik vagy a másik csoport felett. Széchényi még nem láthatta, hogy miként élt vissza a nemzet fogalmával a XX. század, érthetővé, ha nem is elfogadhatóvá téve a nemzetietlenség melletti kiállást. Hiszem, hogy a nemzethez tartozás, bár a történelemben változó formában jelent meg, de az emberi természet része.
Szeretem és gyakran idézem az Illyés Gyulához köthető megfogalmazást: magyar az, aki vállalja. Ezzel a Kárpát-medence sok népének összekeveredéséből, összekapaszkodásából, egymásra hatásából fakadó problémákat megkerültük, a vér, a faj szerepét kiiktattuk, felmenői alapján senkit a magyarságból ki nem zártuk. De mit is vállalunk, akik magyarnak tartjuk magunkat? Ezen már nem szoktuk törni a fejünket.
Ablonczy Bálint idézi Renannak egy nagyon fontos mondatát: „A nemzet közös emlék a múltból, közös terv a jövőre”. Az erdélyi Krónikának adott interjúban hozzátette: Kéne végre egy közös terv.
Közállapotaink mai helyzetében ez utópia. Már a közös emlékkel is gond van: történelmi ismereteink roppant felszínesek és nem tartalmazzák azokat az alapvető tényeket, amelyek hozzá segítenének sorsunk és helyzetünk jobb megértéséhez. Milyen ádáz viták jelennek meg olykor egy-egy emlékmű körül is: mintha némelyek félnének az emlékek közösségétől. A vita önmagában nem volna baj, ha nem a polarizálódás, hanem éppen a közös álláspont kialakítása volna a cél. Ha Lucifer nyomán nem a tagadás akarná lábát megvetni minden vitában.
Ebben a légkörben közös jövőképet bajos kialakítani. Trianon centenáriumához közeledve érdemes felmérni, hogy miként is viszonyulunk ehhez a kérdéshez. A teljes revízió követelésétől a probléma tagadásáig minden nézet jelen van. Ez a két szélsőség marginális ugyan, de a kettő között létező elgondolások alig kapnak teret: nem indult meg egy széleskörű diskurzus, nincs „közös terv a jövőre”.
Trianon egyik borzalmas következménye a nemzet szétszakítottsága, de éppen ez az, amin, ha nem is könnyen, de a mai közös Európában lehet változtatni. Sajnos ezt nem értette meg a magyarországi választók többsége, amikor távol maradt a népszavazástól, a nemzeti gyásznapok sorába június 4-e mellé helyezve december 5-ét. Ezért született meg a 2010. évi XLV törvény a Nemzeti Összetartozásról. Ajánlom mindenkinek, éljen a Kárpát-medence bármelyik részében, hogy olvassa el (http://www.vajma.info/docs/Nemzeti-osszetartozas-torveny.pdf). Ennek szellemében javasolta a Charta XXI mozgalom, hogy valósítsuk meg, vagy mondhatnám úgy is: váltsuk aprópénzre ezt a törvényt. Hozzuk szokásba, hogy június 4-én meddő önsajnálat helyett lépjünk kapcsolatba más országokban élő ismerőseinkkel, barátainkkal, rokonainkkal. Köszöntsük egymást, ahogy tesszük ezt Karácsonykor, Újévkor, Húsvétkor.
Trianon fájdalom, az összetartozás öröm. Vegyük észre, hogy itt az idő, hogy erre az összetartozásra ráébredve kezdjük meg a közös jövő tervezését. Mi mindannyian, a Kárpát-medencében együtt, de nyolc országba tagolva külön élő, ám a nyelv, a kultúra a nemzet közösségében összetartozó magyarok. A Nemzeti Összetartozás Napjára küldött köszöntésekben a közös jövőre vonatkozó elgondolásunkat is jó lenne megosztani egymással. |