j"...a megújhodó népi öntudaté a végső szó..."
Közelítések Kemény G. Gábor közelítő kísérleteihez
Még azt sem tudom eldönteni, hogy derűs szomorúsággal, vagy szomorkás derűvel olvasgatom mostanában azt a karcsú könyvecskét (KGG 100), mely – egy barátom jóvoltából – a napokban került kezembe, de még a múlt évben jelent meg (Tinta Könyvkiadó, 2016), s egy két évvel ezelőtti konferencia anyagát tartalmazza (Centenáriumi emlékköny Kemény G. Gáborról), egy legkevesebb százötven éve keletkezett, de mindmáig akut probléma-halmazról.
A magyar nemzetpolitikai megközelítésekről, annak sokszori zsákutcás kísérleteiről ad számunkra tűnődésre okot adó lehetőséget ez a kis szöveggyűjtemény, s természetesen felkínálja asszociatív emlékeink, élményeink felidézését.
Így például, hogy „napi aktualitással” kezdjem én is, különös malíciával figyeltem fel néhány hete a napi hírek között Navracsics Tibor szavaira. „Az Európai Bizottság kultúráért, oktatásért, ifjúságért és sportért felelős biztosa”, számol be a tudósítás arról, „egy kolozsvári fórumon Vasile Puscas egyetemi tanárral, Románia EU-csatlakozásának az egykori főtárgyalójával együtt válaszolt a többnyire román fiatalokból álló hallgatóság kérdéseire. Navracsics Tibor elmondta: az Európai Uniónak olyan programokra lenne szüksége, amilyen a vendégdiákok számára kidolgozott Erasmus+ program, amely a diákcsere révén lehetővé teszi, hogy a fiatalok megismerjék egy másik ország realitásait. Hozzátette: még magyarországi miniszterként fogalmazódott meg benne, hogy legalább Közép-Európában be lehetne vezetni egymás nyelveinek a megtanulását. Úgy vélte, egy sor félreértést el lehetne kerülni, ha a szomszédos országok polgárai beszélnék egymás nyelvét. Szerinte ez akár egy európai polgári kezdeményezésnek is tárgya lehetne.”
Eddig a hír, mely bennem azt a régi, fanyar mondatot idézte fel: van, aki szerint a pohár még félig tele, mások szerint már félig üres. És nem tudtam eldönteni, az iménti mondatok kapcsán melyiket is válasszam?
Hiszen, amit tartalmaz Navracsics fejtegetése, az, mondhatni, evidencia. A kárpát-medencei népek együttélésének, nevezzük úgy, nemzeti minimuma. És korántsem új dolog. Visszacsengenek, s most számítsuk le a „béketábori évtizedek” szocialista internacionalizmusra „gyúró” szólamait, melyek gyakran érveltek ugyanezen gondolat meghamisított megjelenítésével, de azoknál már jóval pontosabban idézik elénk Kemény G. Gábor ez irányú törekvéseit, aki még 1946-ban így fordult olvasóihoz, a Dunai Munkaközösségről szólván: „...a múlt sok hibájának és tévedésének egyik főforrása abban a kölcsönös nem-ismerésben rejlett, amely a dunai népeket egymástól végzetesen szétválasztotta. … Minden évben az ösztöndíjasok hatalmas raja indult a nyugati kultúra fényforrásai felé, viszont senki sem vette fontolóra, hogy legalább éppen ily szükséges lenne ifjú írókat, tudósokat és művészeket küldeni a szomszédos országokba is. Csakis így lehetett volna egymás nyelvének és kultúrájának ismeretét biztos alapokra helyezni s egész nemzedékek ifjú szívében elvetni az egymásra-utaltság érzésének, a kölcsönös megértés kötelezettségének termékeny magvait”. Kemény itt idézett írása „A váradi hídverés” címet viseli, de tegyük hozzá, akár a fenti Navracsics-interpretáció körülményeire utalva, hogy a szöveg eredetileg egy 1946-ban tartott román-magyar szellemi együttműködést kezdeményező ankét bevezetőjeként született, s „arra kéri célkitűzéseinek hírvivőit, véssék mélyen szívükbe a megértés és a kölcsönös közeledés apostolainak üzenetét”, ... „addig is, amíg a dunai népek nyelvének ismerete szélesebb körben terjed el”.
Szóval, hogyan is állunk, s álltunk azzal a pohárral? Félig tele volt már? Félig üres még?
S hát a gondolat még csak nem is Kemény G. Gáborhoz köthető, noha – mondjuk ki gyorsan, előre szaladván a kötetre figyelmező írásunkban – ezt a jogot ő sem vindikálta. Sőt, egész munkássága a múltban elkövetett hibák folyamatos elemzését, feltárását, értékelését célozta. De még maradjunk a nyelvi közeledés, közelítés konkrét példáinál, felidézvén Esterházy János intő gondolatát. Aki 1942 augusztusában a Debreceni Nyári Egyetemen tartott előadásában így fordult a magyarországi magyar ifjúsághoz: „Arra kérem a magyar ifjúságot, tanulja meg a Magyarországon lakó nemzetiségek nyelvét. Foglalkozzék a nálunk élő nemzetiségek kérdéseivel és nehézségeivel. Csak a nyelven át lehet megismerni nemzetiségeinket, és ez legyen a magyar ifjúság egyik legnagyobb feladata, mert ezzel tud legtöbbet használni a Szent István-i alapokon nyugvó magyar jövőnek.” Karnyújtás, hídépítés, kézfogás, mint a nemzetközösség építésének egyetlen járható útja. És a nemzetállamok kölcsönös félelmeinek legyőzésére tett egyetlen következetes út, mód, lehetőség. Haladjunk, még mindig ennek nyomán, a múlt egy-egy kiragadott emlékkövének nyomába, s idézzük fel magunknak Móricz Zsigmondot. Aki, mint az irodalomtörténetben közismert, több utazást, felolvasókörutat tett a felvidéki olvasói körében. Tapasztalatairól így írt a Pesti Naplóban, 1927-ben: „Ezek a fiatalemberek az élet egyetemleges súlya alatt tűrnek és dolgoznak. Az apák a régi ideológiáknak a rabjai: a fiúk a modern reálpolitikusok. Magyarok s kultúremberek. Dolgoznak, s tanulnak, s alkotnak. A szlovenszkói magyar ifjúság az ottani magyarságnak legmegbízhatóbb rétege. Ha tárgyalásba akar valaki kezdeni egy teljesen komoly és kemény elemmel: a fiatalsággal kell kezdenie. Legnagyobb emlék, s legszebb eredmény számomra, hogy ezzel az ifjúsággal megismerkedhettem. Az apák szinte álomvilágban élnek, a régi emlékek regösei és lovagjai; a fiúk a mai élet egyszerű, komoly munkásai.” Móricz írása nem maradt hatástalan, kortörténeti dokumentum az is, ahogyan a fogadtatásáról számol be Fábry Zoltán: „Horthy-Magyarország minden fóruma felhorkant, Móriczot Benes-bérencként támadták és Zemplén vármegye közgyűlése hazaárulónak és megrovandónak ítélte el »a magáról megfeledkezett írót« és határozatát megküldte az összes törvényhatóságoknak hozzájárulás végett. Úri-Magyarországon Móricz Zsigmonddal a szlovákiai haladó magyarság is a vádlottak padjára került, az a magyarság, mely mentes volt sovinizmustól és testvért, embert látott minden más nép fiában. Móricz Zsigmondnak is természetszerűen más szemmel kellett nézni a szlovákságra, mint Úri-Magyarország begyökerezett gőgjének.” Móricz ezt természetesen zokon vette, de következetes maradt; 1933-ban így köszönte meg könyvének (Sárarany) szlovák fordítását Alzbeta Göllnerovának: „Fájdalom, én nem tudom olvasni, mert sajnos, a magyar nyelven kívül egy nyelvet sem beszélek. … Nagy jelentőséget tulajdonítok azonban annak, hogy szlovák testvéreink előtt megszólalhatok. Ők jól ismerik a magyar életet és azt hiszem, ráismernek a gondolatokra, amelyek a szegény ember életét emberi közösségben állítják elő. … Az emberek és a népek közötti barátságnak egyetlen módja a kölcsönös megismerés.”
Az idézettel, annak utolsó mondatával vissza is érkeztünk Kemény G. Gáborhoz, aki szintén kiemeli ezt a Móricz-i gondolatot gazdag életműve egyik írásában, mely e karcsú kötet „Kemény-breviáriumában” is helyet kapott. A kör bezárult, de más szempontból csak most kezdődik, mindenesetre az iméntit zárjuk le azzal a tanulsággal, ami árulkodóan ötlik szemünkbe: ugyan Fábry (Móricz nyomán) egy álomvilágba s gőgbe temetkező régi magyarságról beszél, bizonyos ideológiai, politikai szemléletet sem tagadván meg önmagától, ám ennél kegyetlenebbül ötlik szemünkbe, amennyiben arra nyitottak vagyunk, hogy ez a szűk merítés – s még milyen tágra nyithatnánk a hivatkozásokat – közös jellemzője: mind Móricz, mind Fábry, és Esterházy János, Kemény G. Gábor, s most Navracsics Tibor a fiatalokhoz szólnak, őket ösztönzik, inspirálják, változatlan tartalommal, és, úgy tűnik, változatlan aktualitással. A korábbi generációk, nemzedékek hasztalan kísérletei után. Hát akkor ürül, vagy telik az a pohár...?
Mindenesetre Kemény G. Gábort nem ez a kérdés izgatta. Sokkal fontosabbnak tartotta annak aláhúzását, a konstellációk mindenkori összegzésében azt a vezérelvet, amit egy helyen így fogalmaz meg, s engedtessék újabb hosszas idézetre vetemednem: „A rendiség és a kiegyezés utáni korszak hazai vezető rétege azonban elsősorban párturalmi célokat látott maga előtt, a nemzetiségek vezető politikusainak túlnyomó része viszont csak partikuláris célokat, anélkül, hogy a táj közös emberi, erkölcsi és szellemi érdekeinek megóvására gondot fordítanának. Kétségkívül súlyosan esik latba az a körülmény, hogy a bizonyos hazai rendszerek politikája ellen harcoló külföldi nemzetiségi propaganda megokolatlanul azonosította az egész népet és országot annak uralkodó osztályaival, s ezzel akarva-akaratlan a világ magyarság-szemléletének eltorzítását idézte elő, mely nemzetünk tragédiáinak egyik kísérő jelensége lett. Természetesen ez a megállapításunk nem vonatkozik a haladó nemzetiségi politikusokra, akik magyar sorstársaikkal időnként megtalálják a közeledés lehetőségeit, melyeket a napi politika uralmi játéka ismételten felborított. Tagadhatatlan tény azonban, hogy a történeti fordulópontokon a haladó magyar szellem mindenkor igyekezett hidat verni az ellentétek fölé, s nem rajta fordult, hogy a magyar felvilágosodás, a 48-as szabadságharc, a kossuthi emigráció, a századvégi és huszadik század eleji reformerek tragikumában időnként elsikkadt a dunai megegyezés örök érvényű eszméje. Cáfolhatatlan tanulsága történelmünknek, mint minden szabadságszerető nép történetének: ahányszor eltávolodtunk a haladó gondolat tiszta ideáljaitól, annyiszor tettük kockára nemzeti létezésünk biztos alapjait.”
Mondtam, egy jelentős munkásság akár esszenciájaként is (bár ez részemről, belátom, elhamarkodott túlzásnak tűnhet) fölfogható hosszú idézetre vállalkoztam, mely föltárja mindazt az ellentétet, és mindazt a kudarcot, mely nemzeti sorskérdéseink téves, elhibázott hatalmi megoldásait a napi politika színterére űzi, holott ez a sok-sok percnyi, pillanatnyi döntés immár évszázados kudarcba olvadt össze, s még mindig nincs vége; még mindig kísértenek a megtorpanások, le- és kitérések, olyan újabb s újabb kötéltánc-kísérletek, mely mutatványok korántsem újak; s régebben is mindig az artisták porondra zuhanásával végződtek. Ugyanakkor tényszerű kiindulópont Keményé; a mindenkori figyelmeztető jeleket kell újra s újra összegezni, felmutatni, ezt tenni, kitartóan, hozzáillesztve saját elemzéseinket, rendületlenül.
Mert hadd idézzem a Wesselényit idéző Keményt: „Engedjék meg, hogy ezen a ponton átadjam a szót a Balítéletekről szerzőjének: »A köztünk élő külön nyelvű s fajú népeknek egymás ellen táplált sok előítélete s az abból származó idegenség, sőt gyűlölség s ellenséges törekedés hazánknak keserves veszélye ... Mi lehetne a magyarból, ha mindezen különböző nemzetségek [értsd: nemzetiségek] s felekezetek levetkeznének minden mellékes tekintetet s aprólékos előítéletet, s egy célra, t. i. a haza boldogítására fognának atyafias kezeket; - ha mindegyik nemzetiségéből a jót, célirányost (amellyel pedig ki egy, ki más tekintetben, de mindegyik bővelkedik) a többiével egyeztetné Áldott mindazon igyekezet, mely ezen különböző nemzetek közt lévő különözéseket s előítéleteket igyekszik lerontani, s a különváltakat egymással egyeztetni; - de vétkes és hibás mindaz, ami kölcsönös ingerlést s idegenséget szül, - még az ilyest okozó tréfa is hiba s káros lehet ebben.«” Majd Kemény így összegzi, ugyanezen írásában, a történelminek mondható tanulságot: „Évtizeddel később, a Szózat hetedik, záró fejezetében ő fogalmazza meg a magyar politikai irodalom első nemzetiségi törvényjavaslatát. A hat pontból álló javaslatban Wesselényi kijelenti: 1. a másajkúakat anyanyelvüktől és a közszerepléstől megfosztani nem lehet, 2. a társországokban, tehát Horvát-Szlavonországban minden nyelvi és igazgatási ügy az eddigi gyakorlat szerint intézendő, 3. a különböző ajkúak közötti mindenféle viszálykodás károsnak és veszélyesnek minősítendő, éppen ezért 4. a másajkúakat »anyanyelvük magány- s társas körökbeni használatában akadályozni s azokat erőszakkal a magyar nyelv használatára szorítani: sem törvényhatóságoknak, sem egyéneknek nem szabad«. Ugyanígy 5. a másajkúakat »nyelvökért s fajukért gúnyolni és sérteni, azok ellen ingerelni - akár szóval, akár írásban, avagy tettel történjék is - tilalmas«. Végül 6. a magyar nyelv »törvény-rendelte használata s terjedése ellen bárminő igenleges vagy nemleges merény, valamint az, és az azt beszélők elleni gúny s ingerlés, tiltatik«. »Ily célzatú törvényt - véli - már a legközelebbi országgyűlésen szükséges alkotni«.»Ily célzatú törvényt« azonban sem 1844-ben, sem később, 1849-ig, a Szemere-féle 1849. július 28-i, végzetesen elkésett szegedi nemzetiségi törvényig nem alkottak. Ennek a ténynek a világánál pedig Wesselényi vázolt »nemzetiségi javaslata« elsőrendű jelentőségűvé válik, tekintet nélkül arra, hogy annak a munkának a keretében jelenik meg, melynek kiindulópontja: a magyarságnak a szlávsággal, az egykorú szláv mozgalmakkal való kiélezett szembeállítása téves és elhibázott.”
Más alkalommal, a szabadságharc konfliktusait elemezve, idézi fel a messze hordó tanulsága ellenére máig sem – különösen történelmi oktatásunkban – helyén kezelt értelmezést: „Ma már mind tisztábban látjuk, hogy a negyvennyolcas szabadságharc nem csupán az abszolút monarchiák nemzetközi együttérzésén s az ebből folyó fegyveres idegen beavatkozáson bukott meg, hanem azon is, hogy a küzdelembe Magyarország népei nem egységesen, hanem a nemzetiségi kérdésen megosztva mentek bele.”
S hol vagyunk még az életmű középpontjától, attól a sok száz oldalra rúgó elemzéstől, melyekben Kemény G. Gábor minduntalanul, konok makacssággal idézi fel Mocsáry Lajos munkásságát? S hol vagyok még én magam attól, hogy a lényegről is szóljak, e cikk tulajdonképpeni apropójáról, a KGG100-ban összegzett emlékkönyv tartalmáról? Nos, ettől fogva az utóbbira szorítkoznék, külön kiemelve annak jelentőségét, hogy egyáltalán ez a konferencia, s ez a füzet (beleértve breviárium-tartalmát) megjelent, elénk tárva a magyar nemzetpolitikai törekvések nagyon fontos mozzanatait, olykor – illetve hát dehogy annyira ritkán – áthallásokra is késztetve bennünket. Mert ugyan Mocsáryról írja, hogy „...egész életművével bizonyította, hogy a nemzetiségi elnyomás minden formája torz és ellenszenves, mert elhomályosítja az emberek tudatát, s eltéríti a mindenkori többségi nemzetet eredeti hivatásától, alapvető gazdasági, társadalmi és kulturális célkitűzéseitől. […] Bizonyos, hogy valóban előfutára volt a magyar és a román nép és általában a kelet-közép-európai népek baráti megegyezése gondolatának. De ez a felismerés még napjainkban sem mélyült el, s korántsem vált általánossá azoknak a népeknek, társadalmaknak a korában, amelyekért emberöltőkkel előbb annyit küzdött”; írta ezt Kemény, mint mondtam, Mocsáryról, 1976-ban, de vajon ma hogyan is állunk e mondatok aktualitásával? Hogyan is állunk azzal a pohárral? Még mindig nem tudjuk, hogy félig még tele, vagy félig már üres-e, csak az látszik biztosnak, hogy a tartalma – keserű.
Persze, rendezni kell közös dolgainkat, ahogyan ez a klasszikus utalás többször is megjelenik a kötet írásaiban. Filep Tamás Gusztáv elegáns megközelítésben tárja fel Kemény G. Gábor olykor elhamarkodottnak tűnő következtetéseit, máskor a nagy történettudóshoz méltó eredményeit; Pomogáts Béla alapos – a centenáriumhoz méltó - áttekintést ad Kemény életművéről; s még sorolhatnám, de zárszóként leginkább Jeszenszky Géza szavai illenek ide. „Ma elkeseredéssel állapíthatjuk meg”, zárja hozzászólását így, „hogy pillanatnyilag vesztésre áll a nagy pör, a méltányos kisebbségpolitika ügye, ami egykor a magyarországi nem-magyarok jogairól szólt, de 95 éve a magyar nemzetről leválasztott nemzetrészek jogaiért, már nem is jobb sorsáért, csak puszta túlélésükért folyik. Sajnos, ez a pör csak a magyar szívekben folyik, nem az illetékes intézményekben és fórumokon, tehát nem az Európa Tanácsban, még kevésbé az Európai Parlamentben vagy a brüsszeli bürokrácia sok ezer munkaszobájában.”
Nos, anélkül, hogy újabb kitérőt nyitnánk arról, mennyiben s miért is várjuk el az Uniótól azt, hogy az egyes nemzetek belügyeibe, szuverenitására tartozó kérdésekben hozzon felsőbb döntéseket, s mit is jelenthet ennek igénye mindaddig, amíg az egyes nemzetek közötti megbékélés – és a nemzeti szuverenitások összeegyeztetésének - akarata létre nem jön, nos, a helyzet egyfajta megoldatlanságára utalva idézzünk zárszóként egy újabb történetet Esterházy Jánosról, aki „a Népszövetségi Ligák 1932-es bécsi kongresszusán megtartott felszólalásában bár csak a napirendhez való hozzászólásra kapott engedélyt elmondta, hogy a Népszövetség magatartása egyáltalán nem felel meg az elvárásoknak , hiszen a kisebbségek panaszainak intézését nem elég csupán adminisztratív úton végezni. Kifejtette, hogy a Népszövetség magatartása miatt a megoldatlan kisebbségi kérdés Európa békéjét veszélyezteti. A Népszövetség munkájára irányuló kritikája annyira éles volt, hogy a kongresszus soros elnöke, Josip Wilfan félbeszakította az ülést...”
Határozott kiállás – emlékezzünk erre (is), amikor meghúzzuk végső mérlegünket a „pör” tárgyában. S emlékezzünk erre, amikor a nagyhatalmak általános döntési folyamatait, vagy épp azok hárítását, adminisztratív úton történő félresöprését figyeljük, vagy inkább azok jogi rendezésének szándékait követjük, akár már mindennapjainkban. Amikor is, a többször emlegett pohárról még semmi többet, de a Népszövetségről legalább tudjuk: azóta már megszűnt. Ugyan kereteiben és jogi felépítményében egy esztendővel túlélve a második világháborút.
|