JÚNIUS
Június 26 -
július 7
| Magyar Krónika, június
29. |
| |
| Montreál
|
Június 26.:
A kábítószerfogyasztás elleni küzdelem nemzetközi
napja (1988-)
Június 27.:
A határőrség napja Magyarországon (1992-)
- A magyarországi lengyelek napja
- A cukorbetegek világnapja (WHO, 1991-)
Június 30.:
A MAGYAR SZABADSÁG NAPJA (1991-től)
- A keresztény vértanúk emléknapja
Július 1.:
1828. született Huber/Hubay Károly (Varjas,
1828. júl. 1. - Bp., 1885. dec. 19.): hegedűművész, zeneszerző
és pedagógus, Hubay Jenő apja. Zenei tanulmányait Aradon
végezte. 1844-ben a pesti Nemzeti Színház hegedűse, 1851-ben
a bécsi operaház, 1852-71-ben a pesti Nemzeti Színház hangversenymestere,
majd másodkarnagya. 1856-ban európai hangversenykörutat tett.
1857-ben vonósnégyes-társaságot alapított, mellyel népszerűsítette
a kamarahangversenyeket Pesten. 1852-től a Nemzeti Zenede,
1884-től - Liszt Ferenc ajánlatára - a Zeneakadémia hegedűtanára.
Fő művei. Hegedűtan a budapesti zenedében való tanításra
(Pest, 1853); operák. (A székely leány, 1858); kórusművek,
zenekari művek, vonósnégyesek, dalok. - (Magyar Életrajz
Lexikon)
Július 2.:
1923. született Melis György operaénekes Színárnyalatokban
gazdag bariton hang, kifinomult színészi játék, magas fokú
technikai tudás és stiláris biztonság - többek között ez
jellemzi az elmúlt évtizedek kiemelkedő operaházi dalnokát,
a dal- és oratóriuméneklés specialistáját, Melis Györgyöt.
A Kossuth-díjas kiváló művészt, a Mesterművész cím birtokosát,
aki sok-sok éve - még ma is - a színpadon állva (tavasszal
a Bánk bán Tiborcaként) varázsolja el a nagyérdeműt. Rosthy
Anna, Molnár Imre, Révhegyi Ferencné növendéke volt a Zeneakadémián.
Az Operaházban 1949-ben debütált a Carmenben. Alig néhány
év telt el, és már a színház első baritonistája lett, lírai,
de hősbariton szerepekben is elsőrangú alakításokkal remekelt.
Ideális Don Giovanni, Figaro a Sevillai borbélyban, a Végzet
hatalma Carlosa, a Figaro házassága grófja, emlékezetes
Anyegin, számos basszista után nagy nemzetközi sikerű bariton
Kékszakállú herceg. Páratlanul színes magyar repertoárján
szerepelt a Bánk bán több figurája, a János vitéz Jancsija,
Bagója, strázsamestere. A legendás nagy szerepformáló igényes
szövegmondása, szép énekstílusa, mókázó kedve, a rögtönzései
mögött meghúzódó nagy tudása méltán váltotta ki mindig a
publikum rajongását. Köszöntjük Melis Györgyöt születése
évfordulóján. (Kálmán Gyöngyi, Magyar Nemzet 2003.07.02.)
Július 7.:
1981. Meghal Gyergyai Albert irodalomtörténész,
műfordító.
Szávai János :Gyergyai Albert útlevélügyéről
Késve jutott el hozzám, külföldi tartózkodásom miatt, a
Beszélő publikációja Gyergyai Albert titkosrendőrségi megfigyeléséről.*
Az olvasottak felkavartak, ugyanis, mint Gyergyai kereszt-fia
és az egyetemen tanítványa, jól ismertem a történet másik
oldalát, miképpen élte ő meg a zaklatásokat. Másfelől hagyatékának
áttekintésekor, 1982-ben, egy kéziratra találtam, amely az
Emlékirat útlevél-kalandjaimról címet viseli. Úgy gondolom,
érdekes lenne az olvasók számára ennek az írásnak a közlése,
mely nagyon pontos jelzése a Kádár-rendszer pszichikai terrorjának.
Ortutay Gyula rektor azonnali hatállyal hazarendelte Budapestre.
Ezután három évig nem kapott útlevelet, indoklás nélkül.
A folytatás korántsem volt durva és erőszakos, a korabeli
kulturális vezetés finomabb eszközökkel élt. Ha így utólag
összerakom a kronológiát, jól felismerhető a logikai lánc:
a nyugati rendszerek hívének minősített Gyergyait röviddel
útlevélügye után, 1963-ban nyugdíjazták (tanítványai tudják,
hogy ereje teljében volt), utódja Köpeczi Béla lett. Kossuth-díjat,
melyre többször föl volt terjesztve, sohasem kapott, s nem
lehetett (hiszen a Pártközpont döntötte el, ki lehetett)
a Tudományos Akadémia tagja sem. Mi volt a bűne? Talán az,
hogy egyetemi szobájának falán - itt a besúgójelentés nem
mond igazat - Babits és Flaubert képe függött, vagy talán
inkább az, hogy 1957 tavaszán elutasította a megtisztelő
felkérést, hogy részt vegyen az Írószövetséget helyettesíteni
hivatott Irodalmi Tanács munkájában. Akárhogyan is, története
jól példázza, milyen korlátok közt élhettek és dolgozhattak
a korabeli hatalom által a megtűrtek kategóriájába soroltak.
Szávai János
I. Külföldi "kapcsolataim"
Azért kezdem ezzel a témával, mert vannak olyan barátaim,
akik szerint külföldi barátságaim s a külfölddel való levelezésem
tettek volna engem "gyanússá". Francia szakos tanár vagyok,
kb. ötven éve foglalkozom - kizárólag - francia irodalommal,
tanítás, fordítás és irodalom formájában: az első világháború
idején három évig voltam "internált" Franciaországban, két
évig Svájcban a második világháború után, '47-ben és '48-ban,
kétszer voltam kiküldetésben Párizsban és Svájcban: közben,
a két világháború között, majdnem minden nyaramat ebben a
két országban töltöttem: munkáimért a franciák becsületrenddel
tüntettek ki, az itthoniak háromszoros Baumgarten-díjjal.
II. Külföldi útjaim 1947-ben részt vettem, mint meghívott
vendég, a genfi Rencontres Internationales-on, egy minden
év szeptemberében megrendezett kongresszuson, amely a világ
minden tájáról hív írókat, művészeket, tudósokat, többnyire
baloldaliakat s népi demokráciákból valókat Azóta minden
évben meghívnak: 1948 és 1956 között egyszer sem kaptam útlevelet.
1956-ban megint mehettem Genfbe, ugyanúgy 1957-ben és 1958-ban:
1958-ban (vagy talán 1959-ben?) megkértem Aczél miniszterhelyettes
urat, szíveskedjék siettetni útlevelem kiadását: a miniszter
magához hívatott s közölte velem barátilag, hogy vádak vannak
ellenem: "kommunistaellenes módon" tanítok az egyetemen és
sokat vagyok együtt az itteni franciákkal. Ugyanak-kor az
Útlevélhivatal is behívatott a Rudas László útra, ahol két
fiatalember udvarias módon kikérdezett, anélkül, hogy bárminemű
vádat emelt volna ellenem. Mind a miniszter úrnak, mind az
útlevélhivatali nyomozóknak kielégítő választ kellett adnom,
különben nem kaptam volna meg, mégpedig időben, az útlevelet.
Egy évvel később megint behívtak: megint csak általánosságban
beszéltek, de az egyik fiatalember külön is intett, vigyázzak
a franciákra, s hallgatóimat is tartsam távol tőlük. Mindezt
tőlem telhetőleg s kellő tapintattal meg is tettem, hallgatóimat
figyelmeztettem, kollégáimat szintén s az egyik nyomozó (Szirmainak
nevezte magát) még telefonszámát is felajánlotta, ha bármikor
szükségem van rájuk. Hazatértem után, novemberben, megint
behívtak az Útlevélhivatalba csak azért, mert közben (külügyminisztériumi
engedéllyel) elmentem a Francia Intézetbe, ahol a követ jelenlétében
könyveket ajándékoztak a budapesti intézményeknek s mivel
a jelen levő magyarok közül én tudtam franciául, nekem kellett
megköszönnöm az ajándék könyveket. A következő nyáron (1961-ben)
megint folyamodtam útlevélért, a minisztérium és az Akadémia
jóváhagyásával és támogatásával. Kérelmemet elutasították
minden megokolás nélkül, amire fűhöz-fához kapkodtam: voltam
az Írószövetségnél, a Pártközpontban, a Miniszterelnökségen,
magánál Molnár miniszterhelyettesnél s elkésve a rektornál
is, és csak ekkor jelentkeztem az említett nyomozóknál, amikor
sehol sem értem el eredményt. Ezúttal már látható idegenkedéssel
fogadtak, fölényesen beszéltek velem, viszont egyetlen vádjuk
a franciákkal szemben való viselkedésem volt szerintük nagyon
"alázatos" vagyok velük, nem vagyok eléggé gerinces, önérzetes,
nem vagyok eléggé jó magyar, viszont a mi viszonyainkról
gúnyos hangon értekezem velük! Hogy milyen jól vannak informálva,
mégpedig, mondták, egy francia révén, nem pedig, mint én
gondoltam, holmi féltékeny kolléga útján, idézték egy beszélgetésemet
az egyik intézeti franciával az V. éves hallgatók egy kis
ajándékával kapcsolatban. Sőt, még azt is megkérdezték tőlem
hányszor voltam egy Berges nevű tanár lakásán? Ezen már mosolyognom
kellett: sose voltam sem Berges, sem más francia lakásán,
évente 1-2-szer járok az intézetükbe, akkor is külügyi engedéllyel,
s minden meghívásukat udvariasan visszautasítom. Mikor mindezek
után semmi komoly vádat nem emeltek, megkérdeztem, számíthatok-e
most már, ha későn is, az útlevélre. Azt felelték, az nem
tőlük függ, de útlevelet nem kaptam, további felvilágosítást
szintén nem, holott most már nem az útlevél aggasztott, hanem
ami mögötte rejtőzhet. S mire a rektor közbelépett az Útlevélhivatal
akkori vezetője azt felelte neki, hogy egy kollégája szerint
én lemondtam mindennemű utazásról! Hogy az idén mi történt,
azt már csak röviden ismertetem. Jóllehet öt kongresszusra
hívtak, addig nem kértem útlevelet, amíg Aczél miniszterhelyettes
úr erre fel nem bátorított. Az Akadémia kérte az útlevelet,
a Minisztérium jóváhagyta kérésemet, az Útlevélhivatal vezetője
többször és több barátomnak is kijelentette, hogy csak pár
napig kell várnom, a minisztériumi útlevélintéző felhatalmazott,
sürgönyözhetek Genfbe, hogy idején megkapjam a svájci vízumot.
Genfből még aznap este megjött a válasz s a vízum bizonyosan
itt is van. Mit írhatok mindezek után Genfbe? Mit mondjak
a barátoknak, akik várnak rám? III. Mi lehet a dolog hátterében?
Ma, mikor ezrével adnak útlevelet, miért tagadták meg éppen
tőlem? Miért lettem gyanús a Belügynek? Mindez csak feljelentésre,
csak besúgásra történhetett, vagyis valaki szándékosan, értem,
gonosz szándékkal, irigységből, bosszúból felhívta rám a
figyelmet - s ha már egyszer gyanús lettem, hiába minden
cáfolat, ellenkezőleg, a buzgó hivatalnokok mindenáron be
kell hogy bizonyítsák, hogy nem dolgoznak hiába, hogy nem
gyanakodnak ok nélkül. De ki mozgatta meg őket? Bizonyítékaim
nincsenek, nem is lesznek, mert az ő netáni szolgálatai mindig
titokban maradnak. Más feltevés is lehetséges: amit velem
közöltek, csak felszín, csak kitalálás és más vádak vannak
emögött? S miért nem közlik őket, hogy legalább felelhessek
rájuk? Miért akarják megrontani egész életem értelmét, a
francia irodalom, a francia szellem iránt való állandó, szerető
érdeklődést? (Gyergyai Albert útlevélügye. 1997. április.)