Október
| Magyar Krónika, november
1. |
| |
| Montreál
|
Kazinczy Ferenc
Érsemlyén, 1759. okt. 27. - Széphalom,
1831. aug. 22. író, a reformkori magyar irodalom és
a nyelvújítás vezéralakja, az MTA
tagja.
Kazincy Ferenc földbirtokos nemesi család sarjaként
látta meg a napvilágot 1759.-ben. Tíz éves volt,
amikor a sárospataki kollégiumban tanulmányait kezdte,
ahonnan húsz éves korában előbb Kassára,
később Eperjesre, végül Pestre vezetett útja,
ahol joggyakorlatot folytatott. Ekkor került kapcsolatba a szabadkőműves
mozgalommal, 1784-ben lett tagja a szervezetnek.
Ekkortól költözött Kassára, ahol Abaúj
vármegye aljegyzőjévé nevezték ki, két évvel
később, 1786-tól pedig már mint a kassai tankerület
elemi iskoláinak felügyelője szolgálta II. József
felvilágosodott szellemű iskolapolitikáját. 1788-ban
fordította le Gessner Salamon művét, az Idylliumit, a következő évben
pedig magyar nyelvre átültetve jelentetett meg egy német
szentimentális regényt, "Bácsmegyeinek összveszedett
levelei" címmel.
Fordítói munkájával az egyre inkább elkerülhetetlen
irodalmi stílusreformot szolgálta. 1788-ban Batsányi Jánossal és
Baróti Szabóval beindította az első modern, magyar
irodalmi folyóiratot, a Magyar Museumot. Két évvel később
azonban nézeteltérése támadt Batsányival, és
1790-ben külön folyóiratot alapított, az Orpheust.
Az akkor még gyermekcipőben járó magyar színházi élet
beindítása érdekében Shakespeare-, Lessing-, Moliere-darabokat
fordított magyar nyelvre.
1791-ben elvesztette állását és Regmeci birtokára
vonult vissza gazdálkodni. 1794-ben csatlakozott a korabeli reformokért
küzdő jakobinusok magyar mozgalmához. A szervezkedés
miatt, ugyanennek az évnek a decemberében letartóztatták és
1795. májusában halálra ítélték.
A kötél általi haláltól csak a királyi
kegyelem mentette meg, mely az ítéletet bizonytalan ideig tartó várfogságra
módosította. Spielbergben, Obrovicon, Kufsteinben és
Munkácson raboskodott. Ezekből az időkből merítette
a "Fogságom naplója" címmel, csak halála
után száz évvel megjelenő művét.
Hét évi raboskodás után, 1801-ben szabadult. Előbb
Regmecre, majd Érsemlyénbe költözött, majd 1806-tól
haláláig, az általa csak Széphalomnak nevezett
Bányácskán gazdálkodott és alkotott. Kiszabadulása
után belevetette magát az akkor egyre inkább teret hódító nyelvújító mozgalom
vitáiba és az irodalmi élet megszervezésével
foglalkozott, miközben politikai és társadalmi kérdésekben
is rendszeresen állást foglalt.
Szinte minden befutott és kezdő íróval aktív
levelezést folytatott, ezzel is próbálva pótolni
az akkor hiányzó irodalmi folyóiratokat. Az irodalmi élet
elismert szellemi vezetőjeként legfontosabb céljának
a nyelv megreformálását tartotta. A nyelvújítási
harcot "Orthológus és neológus nálunk és
más nemzeteknél" című, 1819-ben megjelent értekezéséve
zárta le és nyerte meg. Élete végén nehéz
anyagi körülmények között, adósságokat
felhalmozva élt, ekkor a Zemplén vármegyei levéltárban
kellett írnokságot vállalnia, hogy fenntartsa magát.
1828-ban jelent meg pályafutásának legnagyobb műve,
az önéletrajzi ihletésű "Pályám
emlékezete". 1831-ben még Pannonhalmára utazott,
melyet "Kazinczy útja Pannonhalmára" címmel
még ki is adott, de alig pár hónappal később
kolerában meghalt. Óriási mennyiségű irodalmi
levelezését az MTA 1890 és 1960 között 23
kötetben adta ki.
Nagy Imre Rádiószózata
1956. november 4.
Figyelem! Figyelem! Figyelem!
Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság
Minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok
támadást indítottak fővárosunk ellen azzal
a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék
a törvényes magyar demokratikus kormányt.
Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van.
Ezt közlöm az ország népével és a világ
közvéleményével.
Himnusz. Szózat.
A közleményt 2 percenként ismételték:
angolul, németül, franciául, magyarul és minden
szláv nyelven.
(Nagy Imre utolsó rádióüzenetét 1956.
november 4-én reggel 5 óra 20 perctől sugározta
a Parlamentben berendezett stúdióból a Szabad Kossuth
Rádió.)
(Megjelent: Egy népfelkelés dokumentumaiból, 1956.
Vál.: Korányi G. Tamás. Budapest, 1989. 112. l.)
RADNÓTI MIKLÓS
1909. május 5- 1944.novemer
9.
NEM TUDHATOM…
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék
mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe sülyed
el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágját
is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az úton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó , vöröslő fájdalom…
Radnóti élete utolsó versében,
1944 október
31-én a Negyedik Razglednicába.- A költő felidézi
Lorsi Miklós hegedűjének pattanó húrját
, a gyilkosok szavait , s a közös tragédia félelmetes
fényében felvillant előtte saját halála
is.:
A fogolycsoportot, amelyhez Radnóti is tartozott, Mohácson,
Szentkirályszabadján, Pannonhalmán át hajtották
a nyugati határhoz. A költő teljesen legyengült állapotba
került, mozogni, beszélni is alig tudott. Huszonkét végsőkig
elcsigázott , járóképtelen betegeket két
kocsira raktak.
November 9-én a két szekér Győrbe marad le a
menettől. A kórház elé mennek, de nem fogadják
be őket, nincs hely. Az iskola szükség-korházába
sem mehetnek. Átmennek Győrön , a Rábca -hidon Abdába érkeznek.
A gát tetején út van, a két kocsi végighajt
a töltésen, kifogják a lovakat. A munkaszolgálatosokat
leparancsolják a kocsikról, ásót adnak a kezükbe,
gödröt kell ásniuk. Délután négyre
készül el a nagy gödör. ”Leszállni”!
Mindenki leszáll a kocsikról, a magatehetetleneket társaik
támogatják le a töltés oldalán. Az első lövésekre
a foglyok nem fordulnak el. Nézik, amint két társuk
arccal bukik a gödörbe. A következők, parancs nélkül állnak
a sír szélére. Az altiszt és egy katona egész
közelről lövik tarkón az embereket. Huszonegy ember.
( FORRÁS: Részlet, Bencsics Klára: Radnóti
Miklós élete és költészete . 2004.)